Édesapád 1912-ben olimpiai bajnok lett Stockholmban. Hol van most az az érem?

Tulajdonképpen én örököltem meg, én vagyok a tulajdonosa. Volt egy bátyám, aki kitelepült Németországba 1974-ben, de már meghalt. Az érem most nálam van, de biztonsági okokból nem tartom otthon a lakásomban.

Nemcsak az érem ilyen legendás, hanem a puska is.

Ennek hosszadalmas története van. Amikor a nyilasok vették át az uralmat Magyarországon, már akkor kihirdették a hatóságok, hogy nem lehet fegyvert tartani otthon. A szentlőrinci lövöldében, külön szekrényben volt a fegyverek nagy része, de otthon tartotta az olimpián győztes hadipuskát és egy Steyr-pisztolyt – amit egy külföldi versenyen nyert –ezeket viszont nem adta le, anyámnak ez nem nagyon tetszett. Aztán a front közeledett Budapest felé, az oroszok már majdnem elfoglalták a fővárost és felszólítottak mindenkit, hogy szolgáltassanak be minden puskát, egyéb esetben durva megtorlás várható. Ezt már anyám sem tűrte, és kényszerítette apámat, hogy váljon meg a puskától. Egy decemberi sötét estén aztán becsomagolta egy plédbe és elindult vele a Bakáts tér felé és bedobta egy utcára nyíló pinceablakon- azóta nincs meg ez a puska.

Édesapádnak ugyanakkor nagy öröksége van. Pestszentlőrinc díszpolgára, neveztek el róla utcát, emléktáblái vannak szerte a városban és még sorolhatnám.

A volt pestszentlőrinci polgármester, Ughy Attila rengeteget tett apám elismeréséért. 2012-ben így kapta meg a díszpolgári címet, amit én vehettem át. Ezen kívül a farkasréti temetőben is van egy nagy márványtábla, illetve az olimpiai parkban is van egy hasonló, amelyen szerepel a neve. Jól eső érzés, hogy mind a mai napig vannak olyan emberek, akik édesapám örökségét ápolni szeretnék. 1987-ben édesapám születésének 100. évfordulója volt, Dobor Dezső és Dávid Sándor egy húszperces filmet forgattak velem a Sportmúzeum című műsor keretein belül. Aztán a Magyar Olimpiai Bizottság honlapján láttam, hogy nagy marhaságok vannak leírva apámról. Ezt nem hagytam annyiban és egy Magyar Olimpiai Akadémia-gyűlésen mondtam Szabó Lajosnak, a Magyar Olimpiai-, és Sportmúzeum igazgatójának, hogy kéne ezzel kezdeni valamit. Mire ő megkért, hogy írjam meg én magam ezeket a történeteket. Eközben viszont szóba jött, hogy a BEAC-nak kellene az évfordulóra egy könyv (2018-ban a BEAC által kiadott, A Prokopp című könyv – a szerk.) és ekkor kerestem fel Dobort és Dávidot, hogy segítsenek a megírásában. Tudtam, hogy ismerik a témát, zseniális embernek tartom őket. Sok könyvet olvastam tőlük, tudtam, hogy jól írnak.

Hogy jött képbe, hogy a BEAC is beszáll ebbe a projektbe?

Volt egy ferencvárosi lap, amelyben volt publikálva egy pályázat és bár amikor észrevettem ezt, már lejárt a határidő, végül mégis megírtam. Vissza is utasították, mert nem feleltem meg a pályázati feltételeknek, kifutottam az időből, ezért nem kaptam rá anyagi támogatást. Több embert is megkerestem, hogy szálljanak be anyagilag. Elő kellett volna finanszírozni - végül nagyjából összesen kétmillió forintra kaptam ígéretet különböző szervezetektől és az akkori főpolgármestertől. Ekkor került szóba a BEAC, apám 130. évfordulója és a BEAC fennállásának 120. évfordulója kapcsán. Felkerestem a Gábort (Simon Gábor, a BEAC igazgatója – a szerk.) és biztosított róla, hogy a klubnak van annyi fedezete, hogy átvállalja a könyv kiadási költségeit. Így kerültem a BEAC-cal nagyon szoros kapcsolatba. Véletlenek nincsenek, mert a véletlen a Jóisten kinyújtott keze - én ezt vallom.

Előtte nem voltál a klubbal kapcsolatban?

Dehogynem. Apám mindenféle gyűlésre kapott meghívót, amire vagy én mentem el, vagy ő, vagy mindketten, de utána nem volt szoros kapcsolatom a BEAC-cal.

A történeteknek mi volt a forrása? Hol kutatott a Dobor Dezső, Dávid Sándor szerzőpáros?

Össze-vissza. Mindenfelé. Archívumokból, levéltárakból, folyóiratokból.

Volt olyan, ami újdonság volt a számodra?

Persze! Nagyszerű munkát végeztek ketten, később a könyv díjazott is lett (a könyv 2020-ban elnyerte az Ezüstgerely-pályázat II. díját – a szerk.).

A sportolói karrierjét jól ismerjük, de milyen ember volt édesapád?

Amikor születtem, édesapám negyvennégy éves volt – tehát messze a csúcson túl volt már a sportot illetően. Halk természete volt, soha nem késztetett arra, hogy leüljünk beszélgetni, mindig ment valahova, anyám nevelt fel tulajdonképpen. Mindig valamin dolgozott, szabálykönyvet is írt (A Magyar Országos Céllövő Szövetség rend-, lő- és lőverseny szabályai – a szerk.). Elfoglalt volt mindig.

Mindenhol úgy hivatkoznak rád, mint ’az olimpiai bajnok fia’. Ez mennyiben volt teher, mintsem áldás?

Eddig senki nem kételkedett ebben, soha nem szortíroztam az érzéseimet.

Édesapád jó kapcsolatot ápolt hazánk első olimpiai bajnokával, Hajós Alfréddal is.

Nagyon jóban voltak, én is többször találkoztam vele. Olimpiai bajnokként ismerte meg, aztán amikor apámat vele és másokkal együtt B-listáztak (kirúgták őket az állásukból – a szerk.), akkor összefogtak és fellebbezést adtak be, hogy kapják vissza az állásukat.

A családnak felvidéki szála is van, édesapád Kassán született. Mennyire volt a családnak, illetve neked e tekintetben ’kettős identitása’?

Semmilyen kapcsolatom nem volt a család többi tagjával. Nem ismertem már őket személyesen. Nagyanyám tíz gyermeknek adott életet, de abból három lett felnőttkorú. Egyik az apám, a másik a két nagynéném.

A Szlovák Olimpiai Bizottság a saját olimpiai bajnokaként tartja számon édesapádat. 1990 óta létezik az ország, édesapád 1964-ben hunyt el, így neki erről már nem lehetett véleménye. Neked mi az álláspontod?

Az 1998-as naganói olimpia után, az akkori főtitkártól, Aján Tamástól hallottam, hogy egy szlovák sporttörténész Szarajevóban, egy beszédében – amit azóta meg is szereztem – levezette, hogy miért tekinti szlováknak apámat. Apám Kassán született – ahogyan te is említetted – ami ma már Szlovákia területén van, én a Magyar Olimpiai Biztosságot arra kértem, hogy tisztázzák ezt az állítást – mert a Szlovák Olimpiai Biztosság falán apámon kívül még számos, a mai Szlovákia területén született magyar olimpikon és olimpiai bajnok szlovákként van feltüntetve. A Magyar Olimpiai Bizottság ennek hatására írt egy levelet Lausanne-ba, jött is a válasz franciául, hogy ’minden versenyző, ahhoz az országhoz tartozik, amelynek az olimpiai bizottsága benevezte őt’, tehát édesapám magyar olimpiai bajnok. Leszögezném, nem vagyunk szlovák-ellenesek, de Szlovákia még nem létezett 1912-ben, nem hogy olimpiai bizottságuk legyen. A szlovákok erre megígérték, hogy kijavítják úgy, hogy „magyar is” volt apám. Azt hiszem, sosem bocsátom meg a Magyar Olimpiai Bizottságnak, hogy ezt elfogadták.

A Trianon és a világháborúk milyen hatással voltak a családra, illetve rád?

Az elsőről nem tudok nyilatkozni, mert nem éltem még, a másodikban viszont bőven benne voltam. 1944 április 4-én fejeződött be az iskola, nem voltunk német-pártiak. Bennem nagyon erősen megmaradt az a kép, amikor március 19-én a német csapatok megszállták Budapestet és be kellett menjek a Baross utcai iskolámba: Tele volt körút a Wehrmacht BMW oldalkocsis motorjaival, amelyek elállták az utat. Ezeken kellett átlépkednem, hogy el tudjak menni a kötelező szentmisére. Ez később újra feljött, amikor Kölnben voltunk a feleségemmel és a dóm előtt óriási sorok mellett, a holland királynőt kísérték a német oldalkocsis motoros rendőrök.

A sportágnak mennyire voltál részese? Hogy látod a jövőjét? Mennyire ragadt rád édesapád sportszeretete?

A sportlövészet hazai sikerei, kezdeti évei erősen kötődnek a BEAC-hoz. Szemere Miklós, aki országgyűlési képviselőként többek közt a BEAC második elnöke volt, sokat tett a sportágért. A pestszentlőrinci lövölde alapítója (ma Zila Kávéház), céllövő versenyek szervezője – többek közt neki is köszönhető, hogy a BEAC jegyezte apám révén a sportág első aranyát 1912-ben. Ez óriási lökést adott a későbbi sportlövészeknek is. Ami engem illet, nem voltam a sportág részese. A gimnazista évekig nem tudtam egyesületben sportolni, mert a papok nem engedték – de nem is volt ilyen ambícióm. Amikor vége lett a Bencés-korszaknak és államosítottak bennünket – mi lettünk a Fazekas Gimnázium – akkor viszont már nem volt hasonló tiltás és sportolni kezdtem. Tudtam, hogy jól futok, a Meteorban kezdtem el a sportolni. Ahol először kaptam egy rongyos melegítőt, aztán végül csináltattak nekem szöges futócipőt is – de ’akkor már én voltam a Jani’ – sorban nyertem a versenyeket, tagja lettem az ifjúsági válogatottnak sprinterként, majd gerincsérv szakította félbe a sport-karrieremet.

Aztán állatorvosként futottál be nagy karriert.

Nem akartam állatorvos lenni, csak ide vettek fel. Itt ragadtam ezen a pályán. Semmi nem érdekelt igazán. A családomban ketten is gyógyszerészek voltak, nekem ez tetszett is, és el is könyvelték, hogy akkor majd én is gyógyszerész leszek. A második helyre beírtam az orvosit, harmadiknak pedig a jogot – amire csak a hülye ment akkortájt. Én is csak azért jelentkeztem a jogra, hogy ne vigyenek el katonának, ha nem vennének fel sehova. Lasszóval fogták az embereket – nem kellett felvételiznem, még be sem iratkoztam, hanem küldték decemberben a papírt, hogy menjek római jogból kollokviumra. Aztán a bátyámat akkor rúgták ki az Állatorvosiról és csak annyit mondott: ˝Mutasd meg, hogy milyen faszagyerekek vagyunk, add be oda is a jelentkezésedet!˝ Beadtam. Felvettek. Aztán szép karriert futottam be, nem vitás.

Szeretted is?

Igen, maximálisan.

Ugye a véletlenek…

Nincsenek. Nem gyakorló állatorvos voltam, húsipari állatorvosként kezdtem a Húsipari Állatorvosi Ellenőrző Szolgálatnál és élelmiszer ellenőrzési utódszervezeteknél főigazgató-helyettes is voltam. 1991-ben vonultam nyugdíjba. Közben 8 évig voltam a párizsi székhelyű Állatorvos Világszövetség Végrehajtó Bizottságában a magyar képviselő. Hatszor voltam Párizsban, egyszer-egyszer pedig Perth-ben és Montréalban ennek keretein belül. Úgy gondolom, amit el lehetett érni ezen a pályán, azt elértem.

Hasonlóan gyermekedhez, Dórához, aki több területen is ért el nagy sikereket.

Dóri orvosként végzett a Semmelweis Egyetemen, évekig volt mentőorvos azután átállt a televíziózásra, a média világába. A Szerencsekerékkel indított, ő volt a műsor első háziasszonya. Végül Dóri négy televízió alapításában és vezetésében vett tevékenyen részt.

Van három könyved, maradt még benned bármilyen ambíció?

A kilencvenharmadikat taposom, elégedett vagyok.

Ahogyan említetted korábban, édesapád egy buzgó ember volt. Mit vittél tovább belőle?

Alighanem a szervezési készséget tőle örököltem. Iskoláskoromban is már szervezési titkár voltam. Ebben éltem ki magamat. Irányító voltam világéletemben.

Kiszámítható életet tudtál élni ezáltal?

Igen. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy nem igazán volt haragosom. Húsz alkalommal mentem külföldre, többek közt minisztériumi főosztályvezetővel és miniszerhelyettessel is, pedig tudták, hogy nem vagyok kommunista érzelmű. Egymás között nem politizáltunk soha, mégis engem választottak útitársul tolmácsnak és tanácsadónak. Persze, voltak tragédiák, de nagyon elégedett vagyok az életemmel. Dórival mindig szoros kapcsolatban álltunk. Az unokáimnak, Sárának, Vilmosnak, Rozinak és Borinak pedig jól megy a sora. Ha most lennék húszéves, akkor sem csinálnék semmit másként.

Szerző: Kungli Dávid