Még mielőtt elmerülnénk a túrázásban, és beszélnénk a Super 8-ról, kezdjük az alapokkal, azzal, hogy mit is jelent számodra a természet, miként viszonyulsz hozzá?

Ezt a kérdést a természet használatával és a klímaválsággal együtt kell nézni. A klímaválsághoz pedig úgy viszonyulok, hogy – minden felszíni hullámverésen túl, – ez a mai világ legnagyobb problémája. És, aki ezt nem ismeri föl, az máris rossz pályán van. Az önpusztítás olyan szakaszába értünk, hogy tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga feladata. A jövő generációjának tagjait: gyerekeket, unokákat a természet tiszteletére, odafigyelésére kell nevelni. Az egyén tegyen meg minden tőle telhetőt, de ne ringassa magát illúziókba, mert alapvetően a döntéshozók felelőssége, hogy mit kezdenek a klímaválság kérdésével.

A természet szeretete veled született tulajdonság?

Mindig érdeklődtem az élőlények, a természet, a tájak, a biológia iránt. De a szüleimtől ebben a tekintetben nem kaptam sokat. Szóval a természet szeretete nem a családtól jött. A válasz ennél konkrétabb. Amikor másodéves voltam az ELTE-n, 1970-ben, akkor egyik csoporttársnőm odajött, és azt mondta, belépett a természetjárókhoz, jó a társaság, szóval menjek én is velük túrázni. Így kezdődött.

Ha azt mondom: első túra, első élmények, mi jut eszedbe?

Első túrámra határozottan emlékszem. A BEAC Természetjáró szakosztályával egy többnapos zalai túrát csináltunk októberben, és egy olyan nyári zivatar szakadt a nyakunkba – villámlással, mennydörgéssel –, ami októberben nem szokás. És még valami, a szállás Zalakaroson volt, este megvacsoráztunk, majd beosontunk a közelben lévő strandra, hogy a melegvízben dagonyázhassunk, persze, jött az őr, és kizavart minket. Ez egy egész életre szóló élmény.

Beszéltünk a közted és a természet között lévő kapcsolatról. De mit látsz, a körülötted lévő emberek természethez való viszonya hogyan változott?

Azt kell mondjam, javult. A koronavírus-járvány ebben sokat segített. Az emberek egyszerűen rájöttek, hogy ki kell, ki lehet menni a természetbe. És lehet kisebb-nagyobb túrákat tenni. Van egy térképész barátom, aki elmondta, hogy dacára annak, hogy a telefonon is vannak térképek, fellendült a turistatérképek forgalma. Abban az esetben már vegyes a kép, hogy az emberek, becsülik-e, tisztelik-e a természetet. Ez sok esetben nevelés kérdése. Általánosságban azt látom, az ötven évvel ezelőtti viszonyokhoz képest javult a helyzet. Az előrelépésben azért nagy szerepet játszott, hogy javult a közlekedés, az infrastruktúra, és az, hogy több lett a szabadidő – ne feledjük, régebben a szombat nem volt szabadnap.

Azt hiszem, az emberen belül él a természet iránti vágy, főleg a városlakókban. De, hogy a természetet ki, hogyan értelmezi, az már más kérdés. Van, aki tényleg csak egy ebédet akar elfogyasztani a családjával szabadban, van, aki a rövidebb túrákat kedveli.

Az ökopszichológián (az a tudományterület, amely az élő rendszerekkel való kapcsolatunk pszichés tényezőit vizsgálja) belül van egy általános tézis, miszerint, ha a természet nincs jól, azt mi, emberek érezzük. Erről mit gondolsz?

Ez így van, azonnal érezzük. A városok terjeszkedése elveszi a természetes élőhelyeket. Erdélyben medvekonfliktusok vannak, állatok kiszorulnak addigi élőhelyükről. A gyerekkoromban ezres verébcsapatokat láttam a városban, ez most már nincs így. A verebet nemcsak a lószar, a rovar is vonzotta, a rovarfauna is csökkent. Ami nagyon feltűnő, hogy a varjúból és a szarkából városi madár lett. Szarkát régebben csak az erdőn, mezőn lehetett látni, ez is változott. Vagy ott a nyest, szétrágja az autókábelek szigetelését, és élelemraktárként használja a motorteret.

Említetted, hogy a koronavírus-járvány segített abban, hogy javuljon az ember és a természet kapcsolata. Többen rájöttek, jó kimenni a szabadba. De egyáltalán miért jó túrázni?

Távol kerül az ember a város zajától, porától. Már az, hogy nem hall zajt, hanem fával, virággal, madárcsicsergéssel veszi magát körbe, segít. Másra gondol, oldódik a stressz. Az ifjabb családtagokat lehet tanítani, meg lehet ismertetni az erdő világával.

Immár 52 éve túrázol, ezalatt az idő alatt sok minden átalakulhatott benned...

A kényelmi igényeim változtak. Megértettem, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Mennyi és milyen ruhákat kell vinni egy túrára. Mennyi étel elég. Rájöttem, hogy nem annyira fontos ebédelni. Reggelizem, útközben szendviccsel, banánnal, csokival abszolút ki lehet bírni.

Ami még fontos: a cipő, legyen kényelmes, kijárt, továbbá kell még zseblámpa és eső elleni öltözet. Ugyan Magyarországon nagy gond nem lehet, de a határon túl már jobban oda kell figyelni. A magas hegyet pedig tisztelni kell. Nem meghódítjuk , tiszteljük. Nincs olyan, hogy lenn süt a nap, és elindul valaki egy pólóban, mert nagy viharba lehet belefutni. Ha nem a villám csapja agyon az embert, akkor átfázik. Szóval fontos a megfelelő eső elleni öltözet.

Merre járt a szakosztály az elmúlt 50 évben?

Az egyéni csúcsom Törökország, az Erciyes-hegy (3916 méter). És a trianoni Magyarország szinte minden részén voltam már. A szakosztály pedig szinte az egész világot bejárta: Amerikai Egyesült Államok (Alaszkát is beleértve), Pireneusok, Kaukázus, Alpok, a Himalája, Tátra, Erdély, Új-Zéland, Izland, Norvégia, Grúzia, a Balkán hegyei, (Albániát is beleértve) a Negev sivatag, a spanyolországi Sierra Nevada, Réunion, Korzika, Kréta, Feröer szigetek, és még hosszan sorolhatnám, most is éppen az Azori Szigeteken túráznak.

Térjünk át a Super 8-ra, arra a teljesítménytúrára, amelynek 1987 és 2001 között főszervezője voltál.

A teljesítménytúrázás az 1980-as évek közepén kezdődött Magyarországon. Adott távokon, adott szintidőket kellett teljesíteni. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy lehet ehhez valamiféle pluszt adni. Akkortájt a szakosztálynak kerékpáros, barlangász, vízi és vitorlás és sí alcsoportja is volt. Ennyi szakágban folyt a túrázás a BEAC Természetjáró szakosztályán belül. A Budapesti Testnevelési és Sporthivatal 1985 őszén kiírt egy pályázatot, ahová új típusú, túrázással kapcsolatos kezdeményezéseket vártak.

Eszembe jutott, hogy szervezzünk egy olyan teljesítménytúrát, ami a szakágakat összefogja. Egyúttal kihasználja Budapest a világon is egyedülálló lehetőségeit. Beadtunk a pályázatot, és a Sporthivataltól nyertünk 50 ezer forintot. Ne feledjük, hogy 1985-öt írunk. Ez az összeg elég volt ahhoz, hogy elkezdjük megszervezni a Super 8 túrát. Azt a túrát, ami csekély változásokkal 2001-ig meg is maradt.

A Super 8 a vízitúrával indult (25 kilométer) végig a Duna budapesti szakaszán, a Római parttól Soroksárig, a BEAC vízitelepéig, utána jött a biciklitúra (60 kilométer), ami megkerülte Pestet, majd átment az északi vasúti hídon, egészen a mai Kocsis Sándor útig. Innen kezdődött a gyalogtúra (45 kilométer): a Hármashatár-hegyen és a Budai-hegyek koszorúján, útba ejtve a Solymári barlangot. Itt át lehetett öltözni ócskább öltözetbe, és jöhetett az egyórás barlangtúra, ami ha véget ért, újabb átöltözés, és a gyalogtúra folytatása. A nap a Gellért-hegyen található víztározónál ért véget. Ezt 200 résztvevőnél többel nem lehetett megcsinálni, ennyi főt lehetett kajakokba illetve kenukba ültetni, s ennyit bírt el a barlangászaink által bejárhatóvá tett barlang. Mi gondoskodtunk a hajók és kerékpárok, valamint a résztvevők által hozott barlangi öltözékek szállításáról, valamint a vidéki résztvevők szállásáról. A szintidő 21 óra volt.

Tizenöt év után miért lett vége?

Már két évvel korábban meghirdettem a résztvevők között, hogy átadom a szervezést. Felajánlottam, hogy segítek, amiben tudok, átadom tapasztalatokat, a kontaktokat, de csinálja más. Nem vállalta senki.

Hogy látod, lenne ma egy ilyen jellegű versenyre igény?

Hogyne, persze. De manapság jóval nehezebb lenne megszervezni, és drágább is lenne.

Mit jelent számodra a BEAC Természetjáró szakosztálya?

A leglényegesebb a csapat, olyan társasággal töltöttem az időmet, akikről szinte mindent tudok. Persze, amikor megismerkedtünk, belevágtunk a túrázásba, vonalas telefon se volt. Minden csütörtökön az egyetem egy meghatározott termében találkoztunk, és beszélgettünk.

Aztán, ahogy telt az idő, mindenkinek lett telefonja, internete, szóval a kapcsolattartás könnyebb lett. Nagyon rég, 30-40-50 éve ismerjük egymást, ez egy nagyon összetartó baráti társaság, segítjük, támogatjuk egymást. Az sem túlzás, ha azt mondom, sokak számára ez a család. Mindig van szilveszteri túra, és mindig máshova megyünk. Az első 1973-ban tartottuk, ilyenkor gyertyát gyújtunk, himnuszt éneklünk, pezsgőt bontunk. Együtt vagyunk.

És még valami: a testi egészségem karbantartásában is sokat segített a túrázás. Most, 71 évesen 15 kilométert egy pisszenés nélkül lesétálok. Ez sokat elmond arról, miért jó a természetjárás.

Ha te is szívesen csatlakoznál Természetjáró Szakosztályunkhoz, keresd fel Facebook-oldalunkat vagy vedd fel a kapcsolatot velünk az itt megadott elérhetőségeken.

A címkép és a 7. 8. kép a Sierra Nevadában. A többi kép hazai túrákon, jórészt a évente kétszer a hallgatókkal közösen rendezett ún. Eötvös Emléktúrákon, valamint a Super8 teljesítménytúrákon készült.

Szerző: Havasi Zsolt