15 napos túrát tettek Nepálban a BEAC Természetjáró szakosztályának tagjai
A Természetjáró Szakosztály Alumni csoportjának 5 tagja (Huszár Zsolt [1957], Nagy Péter [1954], Pató János [1953], P. Szabó Júlia [1953], és Tolner László [1950]) 2019 novemberében 15 napos túrát tettek Nepálban, amelynek során eljutottak a „világ tetejére” törő alpinisták alaptáborába is.
Az alábbiakban a BEAC Természetjáró szakosztályának beszámolóját olvashatjátok:
"A csapat Nepál fővárosába, Katmanduba Dubai átszállással érkezett meg, így volt idő egy ottani rövid városnézésre is. Katmanduból a Himaláját helyi közlekedéssel, busszal, majd kisrepülőgéppel közelítették meg, ami a „világ legveszélyesebb repülőterének” tartott repterén leszállva végül a gyalogtúra kiinduló pontjára, Lukla városába juttatta sporttársainkat."
"Amint az a mellékelt ábrákról is látható, a gyalogtúra Phakdingon keresztül, Namche Bazaar, Tengboche, Debuche felé tartott, majd Debuche, Somare, Lobuche érintésével vitt Gorak Shep-be. Innen csillagtúra-szerűen kapaszkodtak fel az Everest Alaptáborba (EBC), illetve a túra legmagasabb pontjára: a Kala Patharra. Azután csaknem ugyanezen az útvonalon mentek vissza Luklába. Közben kitértek a ChoLa tó felé.
A teljes túra 15 napig tartott, a legmagasabb pontot az 5646 m magas Kala Pathar kiemelkedésnél érték el sporttársaink.
Néhány szó a túra részleteiről: egynapos Dingboche-i akklimatizáció során egy oda-vissza utat tettek meg a Nangkartshang 5071 m magas csúcsa felé, ahonnan már látszott a hóborította Lhotse (8516 m) csúcs.
Útjuk során érintették a szimbolikus temetőt (Everest Memorial Chukpi Lhara). Itt a halálos balesetet szenvedett mászók emlékére állítottak sztupákat. A világ minden tájáról vannak itt nevek, de magyart nem találtak hegymászóink. Ennek talán az lehetett az oka, hogy rengeteg sztupa van, és csak néhány megnézésére jutott idő.
(A Himalájának számos magyar áldozata volt, legutóbb például a 2013-ban elhunyt Erőss Zsolt, aki első magyarként jutott fel az Everestre. Meg kell emlékeznünk a 2006-ban meghalt Dékány Péterről is, aki a BEAC Természetjáró szakosztályában kezdte pályafutását.)
Lobuche települést elérve (4940 m) már magasabban voltak, mint „Európa teteje” (Mont Blanc, Franciaország, 4808 m. A túra négy résztvevője 1991-ben járt ott is).
Tolner László innen légzési problémái miatt az egyik teherhordó kíséretében visszatért Namche Bazaarba, a többiek pedig tovább folytatták az utat legmagasabban fekvő szállásukra, Gorak Shep-be (5164 m,).
Nagy Péter romló közérzete miatt Gorak Shepben maradt, míg hárman felkapaszkodtak a Kala Pathar-ra, („fekete kő”) ami a Pumori (7161m) oldalának egy kiemelkedése.
A kiemelkedés 5550 m-en van, ez egy mindössze 10 m-es „dombocska” a gerincen, szigorúan véve ez a „fekete kő”. De még feljebb lehet menni a gerincélen kb. 100 m szintet. Ez Nepál legmagasabb pontja, amit még külön engedélyek nélkül az amatőr túrázók is elérhetnek. Itt van elhelyezve az Everest webkamera, és ezt a helyet is Kala Pathar-nak nevezik. Miközben az Everest nem látható az Alaptáborból, innen pont a hegymászók orra előtt magasodott!
Így a csapat három tagjának sikerült elérnie az út legmagasabb pontját, 5646 m-en. Ez a magasság a Kaukázus legmagasabb csúcsának, az Elbrusznak magassága (Oroszország, 5642 m). Ha ezt Európa részének tekintjük, akkor mégsem a Mont Blanc „Európa csúcsa”.
Hőseink egy kis nézelődés után visszaereszkedtek Gorak Shep-be, majd másnap egy délelőtti "sétával" felkeresték az Alaptábort, ami egyébként üres volt, mivel tavasszal van a mászó szezon. Itt érzékelhették, hogy milyen teljesítmény lehet az Alaptáborból még vagy 3500 métert felmászni, egyre ritkább levegőben, egyre hidegebb időben, nem is szólva a mászás technikai nehézségeiről."
"Ezután 700 méteres ereszkedéssel lementek Thuklába (4600 m), ahol még mindig nagyon hideg volt, reggelre az udvaron mindent jég borított.
Mivel túrázóink időt nyertek, tettek egy eredetileg nem tervezett kitérőt a ChoLa tóhoz. Ez a tipikus magashegyi tó a ChoLa csúcsról (6440 m) kapta a nevét, amelynek lábánál helyezkedik el.
Luklán és Manthalin keresztül tért vissza a csapat Katmanduba. Mivel még volt három nap tartalékjuk, ezért két napot tudtak szánni a viszonylag közeli Chitwan Nemzeti Parkra, és alaposan körül tudtak nézni Katmanduban is.
S végül egy idézet Pató János útinaplójából:
„Ezzel véget is ért túránk ebben a szegény, néha rendetlen és poros, de mégis csodálatos és vendégszerető országban, ahol néha középkori állapotokat láthattunk, de mégis sokkal inkább megragadott, mint a modern Dubai mesterséges világa.”"