A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehetted át március közepén. Ez a kitüntetés a nemzet szolgálatában, az ország fejlődésének elősegítésében, a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett kimagasló, példamutató tevékenység elismerésére szolgál. Hogyan néz ki az átvételig tartó folyamat?

Kétszer kaptam előtte értesítést. Az elsőt február elején, amelyben az szerepelt, hogy amennyiben kitüntetést kapnék, átvenném-e. Nyilván ezzel azt ellenőrzik, hogy van-e olyan, aki visszautasítja. De az az e-mail – ahogyan jelezték is – nem tekinthető hivatalos értesítésnek. Később jött egy másik levél, amelyben már arról értesítettek, hogy kitüntetésre terjesztettek fel, és, hogy ezt a felterjesztést jóvá is hagyták, illetve megadták az átadási ünnepség helyét és idejét. De a hivatalos ceremónián, március 12-én nem tudtam részt venni, mert akkor éppen Pekingben voltam a magyar paralimpiai csapattal. Így a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét később, a Puskás musical előadás előtt vehettem át.

Amikor elolvastad a felterjesztés jóváhagyásáról szóló levelet, mit éreztél?

Büszkeséget. Nyilván az ember nem azért csinálja a dolgait, hogy feltétlenül elismerést kapjon érte, hanem azért, mert fontos számára az, amiket csinál. De nyilván jól esik, hogy elismerik a munkámat. Amit leginkább éreztem, az a büszkeség. Az, hogy mások számára is fontos, amit csinálok, és ezt kitüntetés formájában ki is fejezik.

Annyi pozíciód van, hogy szinte felsorolni is nehéz: a Magyar Paralimpiai Bizottság és a Magyar Sakkszövetség elnöke, a Puskás musical producere és egy médiaügynökség vezető tanácsadója. Hogy bírsz el ennyi mindent?

Ezt a kérdést már sokszor feltették. Nyilván sokszor tűnik úgy még számomra is, hogy sok a feladat, sok az elvégzendő munka. Két titka van az egésznek: az egyik az, hogy ember szeresse azt, amit csinál. Nálam ez megvan. És, ha az ember szereti amit csinál, akkor kevésbé érzi munkáját tehernek. A másik pedig az, hogy igyekezzen jó emberekkel, munkatársakkal körülvenni magát. Megadatott, hogy mindegyik helyen, ahol a munkám végzem, nagyszerű emberek vesznek körül.

Évekig a BEAC alelnökeként tevékenykedtél, immár húsz éve vagy tagja a klub Labdarúgó Szakosztályának és jelenleg is az öregfiúk csapatban focizol. Mit jelent számodra ez a klub?

Egész életemet megpróbálom úgy élni, hogy csapatban tevékenykedjek, közösségben gondolkozzak. Nagyon fontos számomra, hogy a sikereket, a munkámat másokkal együtt érjem el, és másokkal együtt éljem meg. Így van ez a sportban. Mindenféle sportot szeretek és szívesen nézek, követek, tisztelek. De a csapatsportok állnak igazán közel a szívemhez és a személyes habitusomhoz. Ezt jelenti számomra a BEAC: a közösséget, azt a csapatot, amelyik éppen a futballban – hasonlóképpen más tevékenységeimhez – segíti azt, hogy együtt érjünk el sikereket.

Mire vagy a legbüszkébb, amit a BEAC alelnökként elértél?

Az egyik az a Kárpát-medencei Egyetemek Kupája, ami Simon Gábornak, a BEAC ügyvezetőjének a nagy munkája, az irányítása alatt fejlődött ki. De azt hiszem, elég sokat hozzá tudtam tenni ahhoz, hogy ez egy nagyon sikeres esemény legyen, és a BEAC-ot a hazai és a nemzetközi sporttérben is komoly szereplővé tegye. A másik pedig az, hogy abban az időszakban, amíg alelnök voltam, rengeteg új szakosztály létesült, s ennek megfelelően rengeteg új sportoló csatlakozott a klubhoz. Az volt a tervünk, és ezt sikerült is közösen megvalósítani, hogy ha egy ELTE-s hallgató sportolni szeretne, akkor kézenfekvő legyen számára, hogy azt a BEAC-ban végezze.

Ha egy kívülállót meg kéne győznöd arról, hogy csatlakozzon a BEAC-hoz, mit mondanál?

Ha valakit meg kéne győznöm arról, hogy csatlakozzon a BEAC-hoz, akkor azt mondanám, azért jöjjön, mert itt egyszerre valósul meg három dolog: a sport szeretete és annak űzése, a felsőoktatási létből fakadó előnyök, illetve egy nagyon jó közösség megélése.

Az elmúlt években nagy fejlődésen ment keresztül a klub. Hogyan láttad ezt a folyamatot belülről?

Ez a fejlődés számos téren megmutatkozott. Az egyik az infrastrukturális fejlesztések: a Mérnök utcai labdarúgópálya megépülése, a Bogdánfy úti sportcsarnok fejlesztése, illetve a Bogdánfy úton található műfüves kispályák létrejötte. De emellett a sportágak folyamatos bővülése és a sportolói létszám növekedése is fontos. És a harmadik, a BEAC egy egyre professzionálisabban működő klubbá vált. Ez nyilván Simon Gábor munkáját dicséri, mert napi szinten ő irányította a feladatokat. De rajta kívül többen hozzátettünk ahhoz, hogy a BEAC ne egy kedves, egyetemi önképző kör legyen, hanem egy komoly sportklub.

Ha már fejlődés, az utóbbi évek egyik legfontosabb lépése az ELTE Mérnök utcai sporttelepén, az ELTE-BEAC Pluhár István Labdarúgópálya átadása volt.

A 2010-es évek elején vesztette el a BEAC Labdarúgó Szakosztálya a saját pályáját a Bogdánfy úton, és onnantól „albérletbe” kényszerültünk. Azért, hogy a csapat edzhessen, mérkőzéseket játszhasson valahol mindig pályát kellett bérelni. A saját pálya elvesztését követően már elindult a gondolkodás arra vonatkozóan, hogy miként lehetne saját pályája a BEAC-nak. Végül ez a Mérnök utcában valósult meg. Nyilván ehhez kellett a Budapesti és a Magyar Labdarúgó Szövetség pályaépítési programja, illetve rengeteg egyeztetés és munka. De nagyon büszke vagyok arra, hogy a pályát méltó körülmények között adhattuk át. A létesítménynél pedig újabb fejlesztés indult el, s ha minden jól megy, akkor szeptemberre kész lesz az új öltözőépület.

Beszéltünk múltról, jelenről, de mi a helyzet a jövővel?

Ugyan már nem vagyok a BEAC alelnöke, de természetesen nem szakadtam el a klubtól, hiszen az öregfiúk csapat játékosa vagyok. És nyilván továbbra is segítek azoknak, akik kérik. A fejlesztési elképzeléseim a futballra vonatkoznak: a Mérnök utcában szeretnénk még egy műfüves kispályát kialakítani, és örülnék, ha egyszer lenne kültéri és beltéri konditerem is. A BEAC ügyvezetőjével, Simon Gáborral már beszéltünk arról, hol lehetne még futballpályát építeni annak érdekében, hogy az utánpótlás-nevelő munkánkat fejleszteni tudjuk.

Ha már labdarúgás. Több évtizede látod, követed a magyar futballt. Hogyan látod a jelenlegi helyzetet?

Annak, aki olyan szerelmese a futballnak, mint én, az nem tudja a magyar foci állapotát szubjektivitás nélkül nézni. Mi, akik szeretjük a magyar futballt, azt szeretnénk, hogy oda jusson el, ahol az 1950-es, 1960-as években volt. Számunkra nem kielégítő az, hogy látjuk a fejlődést. Mert fejlődés az van. Mi a csúcsra akarunk törni. Nem győz meg az, ha fejlődést látunk, a csúcson akarunk lenni. De persze közben szükség van arra, hogy az ember objektívan is vizsgálja a dolgokat. És objektívan nézve a magyar futball elmúlt évtizedeit, a fejlődés eltagadhatatlan. A legnagyobb előrelépés infrastrukturális szempontból történt, a pályák, a stadionok ma már Európa élvonalában vannak. Az a szakmai munka, ami a magyar focit építi, ott már kritikusabban látom a helyzetet. A magyar labdarúgás vezetésénél, abban, hogy mennyire tud professzionális lenni, mennyire tudja segíti a magyar focit, nos, ott hullámzónak látom a helyzetet.

„Mi a csúcsra akarunk törni” – fogalmaztál. Ez a felfogás jellemző rád?

Rossz vesztes vagyok. Még egy öregfiúk edzőmeccsen is rosszul viselem a vereséget. Nehezen viselem, ha kitűzök valamit magam és a csapat elé, majd azt nem érjük el. A legjobb akarok lenni az öregfiúk edzőmeccsen, épp úgy, mint bármilyen más munkában az életemben.

Szerző: Havasi Zsolt