Hányadik szezonodat kezdted az ELTE BTK Múzeum körúti jegyzetboltjában?
Az idei a 29. idényem. 1995-ben nyertük meg a pályázatot, és átvettük az akkor még a Pesty Barnabás utcában működő bölcsészkari jegyzetbolt működtetését. A kari vezetést valószínűleg azzal nyerhettük meg, hogy a pályázatba beleírtuk: minket ez tényleg érdekel, szeretjük a könyveket, és nagyon szívesen áruljuk őket a diákoknak. Korban is közelebb voltunk a hallgatókhoz, mint az idős hölgy, aki az elődünk volt.

A könyves karriered is a bölcsészkaron kezdődött?
Nem, 1974 óta dolgoztam az állami Könyvértékesítő Vállalatnál, a TÉKA-nál. Szépen haladtam előre a ranglétrán, a végén már közel 200 ember tartozott alám. A rendszerváltoztatáskor közölték velem, hogy sok embert ki kell rúgni a vállalattól, én meg mondtam, hogy erre nem vagyok képes, és hajlandó sem, 18 éves korom óra dolgozom együtt velük. Akkor inkább rúgjanak ki engem. Megtették. Aztán különböző könyves helyeken dolgoztam még, s végül a jegyzetboltban kötöttem ki.

Az eredeti szakmádon keresztül kapcsolódsz ilyen szorosan a könyvekhez?
Nem igazán, mert a szakmám alapján mozdonyt kellene vezetnem. A közlekedésgépészeti szakközépiskola vasútgépészeti osztályában végeztem.

Mozdonyt is vezettél?
Sajnos csak a gyakorlaton. Most már bánom. Ha egyszer vennél egy gőzmozdonyt, szólj, és beindítom, felfűtöm!

Az ELTE-hez kapcsolódtál korábban a munkádon keresztül?
Nem. Csak a BEAC-on keresztül.

Kezdjük az elején: mikor, hogyan kerültél a BEAC-hoz?
14 éves koromban, 1970-es írtunk. Erdélyi György volt a tornatanárunk, a BEAC neves, gerelyhajítója. Ő az a típusú pedagógus volt, aki nem úgy tekintett a testnevelésre, mint amelyen keresztül jellemet lehet formálni, vagy honvédeket nevelni a hazának. Egészséges időtöltésként gondolt rá. Kötetlen órákat tartott, a jeles érdemjegy feltétlen garanciája pedig az lett, ha valaki igazolt sportoló volt egy egyesületben.

Néha voltak ilyen műdührohamai. Ilyenkor egyszer csak ránk förmedt: fiúk, akkor jöjjön egy szabadon választott talajgyakorlat. Persze nem vette komolyan, a végére mindig elröhögte, miközben mi ott szerencsétlenkedtünk. Nem mondhatnám, hogy rám felfigyelt volna, mert nem voltam sem kifejezetten tehetséges, sem elhivatott, sem szorgalmas. Egyszerűen arról volt szó, hogy felajánlotta, hogy menjünk a BEAC-ba sportolni, mi meg páran éltünk a lehetőséggel.

Miért pont futni kezdtél?
Ez volt a legkézenfekvőbb: nem kell hozzá nagy erő, nagy ész, még hatalmasat sem kell ugrani hozzá. Csak futni kell. Rólam hamar kiderült, hogy rendes gyerek vagyok, nem lopok az öltözőből, igaz, nem voltam túlzottan tehetséges, sem törekvő, sőt, kifejezetten lusta voltam. És az vagyok a mai napig.

Tényleg ezek voltak a jellemvonásaid?
Azt hiszem, igen, és ezt igazolja, hogy a pályafutásom csúcsa az volt, hogy 14 évesen betettek a 3x600-as váltó középső tagjának. Azzal azért nem jár túl nagy rizikó. Futottam egyébként minden távon 100-tól 400-ig, dobogós sose voltam, de tökutolsó se.

Ekkor még a régi Skála helyén állt a BEAC stadionja.
Nagyon szerettem oda járni a 4-6-os villamossal, de a már említett téli edzések voltak a legjobbak a bölcsészkaron. Az egyetemi színpad alatt kialakított tornaterem már bő száz éve is tornaterem volt, fantasztikus patinája volt. Egy olyan társaság gyűlt össze – fiúk, lányok vegyesen –, amely a sporton keresztül kapcsolódott, és ez nagyszerű érzés volt. Az, hogy olyan emberekkel találkozhattunk ott, akikkel amúgy soha nem láttuk volna egymást. Ez azért mindig csiszolja a személyiséget, ami nagyon fontos. Én akkoriban jártam egy gyönyörű lánnyal, aki a Kelenföldi lakótelepen lakott, és a 7-es busszal pont irányban is voltam edzés után. Akkoriban olyan formában voltunk a beacos futókkal, hogy felfutottunk a Gellért hegyre, fent gimnasztikáztunk, aztán vissza. Meg sem kottyant. A BEAC-stadion hangulatos volt a salakos futópályával. Mellette a domboldalban az öltözővel, a klubépület mellett meg volt egy betonos kispálya, ott fociztunk.

Hetente hány alkalommal jártartok edzésre?
Inkább az alapján dőlt el, hogy mikor ért rá az edző. Hajdú Lajosnak hívták. Az akkori beacos atlétika szakosztály egyik nagy alakja volt Mihályfi Lászlóval együtt, aki meg az Apáczai gimnázium testnevelő tanára volt. Mihályfi sokszor ezzel a poénnal köszöntötte Hajdút: Hajdújúdú, Lajoskám?

Hajdú lazán foglalkozott velünk – az arra érdemesekkel persze alaposabban –, és versenyekre vitt bennünket, például az MTK-pályára. Azt imádtuk, mert melegvizes medence volt az öltözőben. Később megtudtam, hogy a BEAC-pályán is volt ilyen, csak mi soha nem jutottunk be oda. Az UTE-pályára és a BVSC-stadionba is sokat jártunk, meg az Úttörő Stadionba, a Margitszigetre. Egyszer még a Népstadionba is eljutottunk váltóbajnokságra, ami óriási élmény volt, mert akkor cserélték a salakos borítást rekortánra.

A BEAC atlétái ekkoriban nagy nevű sportolónak számítottak?
Nagy halak voltak: Erdélyi Gyuri magyar bajnok volt, az eredményei nemzetközi szinten is az élmezőnybe tartoztak. Emlékszem 36-os lába volt. Akkor még fehér holló volt az Adidas cipő, de neki az volt, és a suliban tartotta. Mi ámuldozva néztük a csukákat, de hiába csórtuk volna el, mindenkinek nagyobb volt a lába…Mihályfi László szintén magyar bajnokságot nyert futószámban. Az Apáczaiból hozta az ügyesebb srácokat a BEAC-ba. Volt, aki 11-12 másodperc alatt futotta a száz métert.

Mihályfi egyetemi világbajnokságot is nyert.
Igen. Ott volt még Szepesi Ádám is, aki többször magyar bajnok volt magasugrásban, az 1972-es olimpián pedig ötödik lett. Szóval komoly sportolói voltak a BEAC-nak a 70-es években. Mi meg örültünk, hogy kis balfácánként ott futkározhattunk ezek között a nagyságok között. Fantasztikus érzés volt például, hogy kaptam szöges cipőt a klubtól. Fekete-fehér volt. Komoly fájdalom volt futni benne, mert egy számmal kisebbet kaptam. De nem érdekelt, imádtam.

A váltóval voltak komolyabb eredményeitek?
Biztos volt pár szép eredmény, de nem őrzök otthon érmeket, okleveleket. Egyszer talán még a Népsportba is bekerültünk a váltóval, három induló csapatból a harmadikok lettünk. Én nem élsportolónak készültem, szóval nem is ezzel a hevülettel futottam, ez talán kitűnik az interjúból. Emiatt nem voltam alkalmas a csapatsportokra sem. Tuti, hogy nem tudtam volna erőszakkal elvenni valakitől a labdát a pályán. Ma a tévében megnézem az izgalmasabb sporteseményeket, de egy Mezőkövesd–Kisvárda például nem köt le.

Négy éven át, 17 éves korodig sportoltál a BEAC-ban, aztán abbahagytad. Miért?
Volt egy haverom, aki a BKV Előrében teniszezett. Az jobb bulinak tűnt, bár ahhoz is hülye voltam. Akkor már elkezdtünk sörözgetni, és a BKV-pálya alatt volt egy jó kis kocsma. Tenisz után ott gyülekeztünk, iszogattunk, ultiztunk, nincs ennél jobb a világon – gondoltuk. Ezen a ponton tört kerékbe a felettébb ígéretes középtávú futói karrierem.

A jegyzetboltban viszont még most is látunk, pedig már nyugdíjas vagy. Meddig tervezed itt a karriert?
Nyilván az örökkévalóságig. De talán az eddigiekből kiderült, van bennem némi önreflexió, tehát ha úgy ítélem meg, hogy a szellemi állapotom megroggyanóban, akkor igen képes leszek elengedni a dolgot. Persze a mai világban mindenféle hatalmak döntenek olykor az ember sorsáról. Abban meg csak reménykedni tudok, hogy amennyiben egy ilyen kedvezőtlen helyzet állna elő, tudni illik, felsőbb hatalmak döntenek, akkor ők ezt a döntésüket nem megroggyant elmeállapotomra hivatkozva hozzák meg. Vagyis ne ők vegyék előbb észre, hanem én. Talán az is szempont, hogy ez üzletileg teljesen irracionális vállalkozás.

Az interjút készítette: Gabay Balázs.