Tegnap volt a futball világbajnokság döntője, nézte a tornát?
Nem, nem követtem a világbajnokságot. Annak idején óriási különbség volt abban, ahogyan a futballistákkal és ahogyan velünk, atlétákkal bántak. Persze nézünk azért sportot a férjemmel itthon. Sajnos idén lemaradtunk a Gyulai Memoriálról, de a szeptemberi Atlétikai Világdöntőt mindenképp nézzük majd. A lakásból már nehezen mozdulunk ki, úgyhogy tévén követjük. Apropó Gyulai: ő is beacos volt.

Önnek családi örökség a futás szeretete?
Nem, szükségből kezdtem futni. 11 éves koromban költöztünk Pécsről Miskolcra, mert édesapám a közlekedési vállalat energetikusa lett. Mivel Diósgyőrbe jártam gimnáziumba, reggel buszra kellett szállnom. Igen ám, de nem mindig fértem fel rá a mi megállónkban, és ilyenkor futásnak eredtem, hátha a következő megállónál leszállnak annyian, hogy legyen helyem. A testnevelőtanárom, Kamarás István felfigyelt rá, hogy szeretek, és tudok is sokat futni, úgyhogy lehetőséget adott rá, hogy reggel 7-től az iskolai pályán gyakoroljak.

Ezután került a DVTK-ba, igaz?
Igen. De eleinte alig edzettünk, hetente kétszer futottam. Annyit, amennyit később, a BEAC-ban egyetlen edzésen. A DVTK ettől függetlenül ekkoriban azért komolyabb klubnak számított.

1957-ben már háromszoros ifjúsági bajnok volt, 400 és 800 méteren sem talált legyőzőre. Miért ezeket a távokat választotta?
Nem is tudom, talán a testnevelő tanárom javasolta. Nem voltam gyors, úgyhogy a 100 és a 200 méteres sprinttávok nem jöhettek szóba. Hosszabb távra, például 1500 méterre nem vágytam, úgyhogy maradt a 400 és a 800 méter. Aztán a BEAC edzője elcsábított Diósgyőrből Budapestre.

1958-at írunk ekkor, ki volt ez az edző?
Farkas Pál. Ő inkább az ügyességi számokban volt otthon, de rám valamiért felfigyelt.

18 évesen, vidékről Budapestre költözve hol tudott lakni?
Képzelje, a BEAC Mező utcai sporttelepén kaptam egy öltözőt, ott lakhattam pár hónapig. 1958-ban összeismerkedtünk a férjemmel, Szabó Ambrussal, és hamar összeházasodtunk. Pali bácsiék idővel magukhoz vettek, onnantól évekig náluk laktunk. Ambrus is középtávfutó volt a BEAC-ban, később pedig szakosztályvezető lett, majd a klub örökös tagja.

Ön az ELTE-n tanult később?
Elkezdtem a pszichológia szakot, de a sok külföldi verseny miatt úgy alakult, hogy sem az anatómiai, sem a pszichológiai gyakorlatokra nem tudtam bejárni. Aztán elkezdtem a könyvtár szakot is, végül egy minisztériumi tanfolyamon fejeztem be a könyvtárosi tanulmányaimat.

Milyen sportéletet tapasztalt ekkoriban a BEAC-on, egyáltalán mekkora presztízsű klubnak számított ekkor a BEAC?
Az egyetemi klubok sorában abszolút komolynak, a hazai klubok között vezető egyesületnek számított. Gulyás Erzsébet, Gyulai István, Mihályfi László pedig kiemelkedő sportolóknak. Jó sprintereink voltak, meg aztán ott volt Németh Angéla, akit Bácsalmási Péter hívott át a TF-ről. Engem névleg Béres Ernő edzett…

Miért csak névleg?
Mert a férjemnek nem volt edzői képesítése – ő a végzettsége szerint vegyészmérnök –, kellett valaki, aki hivatalosan edzhetett engem. Ám az edzéstervet Ambrus írta nekem. Keménykedett velem.

Kik voltak a klub sztárjai, hány néző előtt sportoltak a csapatai?
Az említett Mihályfi László például, aki tizennyolcszoros magyar bajnok és főiskolai világbajnok is volt. Meg persze sokan mások. Minket a többi futó, ugrószám is nagyon érdekelt, mindent megnéztünk a BEAC-stadionban. A sportok királynőjének tartottuk mi is az atlétikát. Egyszer 3x800-as váltót futottunk a Mező utcai stadionban. Óriási, nagyjából 100 méteres lemaradásban voltunk, és én voltam a befutó, az utolsó a váltóban. Kazi Valit kellett utolérnem. Mindent beleadtam, és magam is alig hittem, amikor óriási hajrával beértem, megelőztem, és megnyertük a versenyt. Megdöntöttem az egyéni csúcsomat. Úgy éreztem, mintha megégett volna a légcsövem, úgy ziháltam. Fél órán keresztül feküdtem az öltözőpadon, mire visszatért belém az élet. Nem felejtem el, az volt az utolsó versenyem.

Gyulai István rövidtávfutásban, Szepesi Ádám magasugrásban, Németh Angéla gerelyhajításban ért el nagy eredményeket a ’60-as években a BEAC színeiben. Volt barátja, barátnője a klubból?
Nem nagyon volt időm rá. Kisgyerekkel tulajdonképpen egy idő után csak dolgozni, edzeni jártam csak be a BEAC-ba, aztán irány haza. Kismamaként ezt így lehetett megoldani. A szülés után egy évet kihagytam, és amikor 1962-ben újrakezdtem, állandóan hasraestem a pályán, mert úgy legyengült az izomzatom, hogy a lábamat alig bírtam emelni. A kisfiamat, Gabit minden nap vittem magammal a pályára, valaki figyelt rá, amíg én edzettem. Ő beült a homokba, játszott, én meg futottam. Amikor meg külföldön versenyeztem, a férjem vitte be a klubhoz nap közben a fiúnkat. Az életünk egy része a BEAC-ban telt. Nagyon jó közösség volt a klubnál, de a zsíroskenyér túrákról én sajnos lemaradtam kismamaként.

Ekkor még salakon futottak itthon mindenhol?
Igen, csak salakos pályák voltak itthon, rekortán még nem. Létezett azért a rekortán máshol, például Mexikóban már ekkor műanyagon versenyeztünk. Fedett pályán még ott volt a deszkapálya.

A deszkapályáról még szeretnék kérdezni, de hadd faggassam az olimpiáról. 1964-ben országos bajnok lett 800 méteren, majd elkezdődött a felkészülés a tokiói olimpiára. Milyen esélyei voltak?
Ahogy mondtam, a szülés után fizikailag gyenge voltam, de az edzések során megerősödtem, és 1963-ban életemben először bekerültem az angolok ellen a válogatottba. Dr. Sir József volt ekkor a szövetségi kapitány, remek szakember volt. Csak úgy tudtam a beacos edzések mellett a válogatottal is készülni, hogy Ambrus foglalkozott a gyermekünkkel, másként ez az egész nem lett volna lehetséges. Folyamatosan külföldi versenyekre jártunk.

Hová?
Németországba nagyon sokat mentünk, aztán Csehszlovákiába, Bulgáriába és a Szovjetunióba, például Kijevbe, illetve Jaltára. A BEAC-cal még a svédországi Västerasba is eljutottunk. Szinte minden versenylehetőséget kihasználtunk.

Hogyan érezte magát Tokióban, milyen körülmények fogadták? Gondolom, teljesen más világ volt már akkor is.
Az olimpiai faluban külön voltak a nők és a férfiak, mi csak étkezni jártunk át a férfiakhoz. Mindent megkaptunk, tele volt a falu olyan butikokkal, ahol tápláló ételeket, italokat lehetett fogyasztani. Sőt, a faluból is kimehettünk ahhoz a két családhoz, akikkel leveleztünk otthonról. Még ma is emlékszem a nevükre. Konyhanyelven kommunikáltunk angolul.

Milyen esélyei voltak 800 méteren?
Szinte esélytelen voltam, távolról tiszteltem az ellenfeleimet. Aztán viszont a középdöntőben és a döntőben is megdöntöttem az országos csúcsot. Jól sikerült a formaidőzítés. Pedig egy hónappal az olimpia előtt kibicsaklott a bal bokám, és emiatt egy héttel a versenyt megelőzően még nem tudtam kanyart futni. De fizikálisan részben pont a terhelés hiánya miatt jó állapotban voltam, a szokásosnál 2 kilóval többet nyomtam. Ez mind segített a versenyen. Az első körben vezettem. Végül a brit Ann Packer nyert, én pár tizeddel lemaradtam a dobogóról az új-zélandi Marise Chamberlain mögött. Kellett a Packernek 800-at futni…

Ő eredetileg négyszázas futó volt?
Igen, de Tokióban vesztemre elindult 800-on is. Ha nem teszi, dobogós vagyok.

Tulajdonképpen óriási bravúrt vitt véghez azzal, hogy negyedik lett az olimpián?
Igen, mert senki sem számított rá. Úgy kezeltek, mintha ott sem lettem volna, a szövetség akkori szakmai igazgatója rám sem nézett. Magamnak barkácsoltam össze azt az olimpiai 4. helyet.

Kicsit mesélne az 1965-ben Los Angelesben futott világcsúcsáról? Fedett deszkapályán futotta, ez micsoda?
Életemben először futottam ilyen borításon. 150-160 méteres pályát kell elképzelni döntött kanyarral, és az egészet deszkákból építették meg. Óriási robajjal döngött, amikor futottunk rajta, így fogalmunk sem volt, ki milyen pozícióban van körülöttünk. Kár, hogy nem csináltam róla fotót. Itthon a Népstadionban megpróbáltak nekem építeni deszkából egy olyan kanyart, mint ami Los Angelesben várt, de azért messze volt az eredetitől. Így elég primitív körülmények között készülhettem ezekre a speciális kanyarokra.

Ezek szerint az ideálistól távol eső felkészülési körülmények dacára futott világcsúcsot. Talán ez a speciális pálya passzolt önhöz.
Igen.

A szocialista Magyarországról jőve a gigantikus kapitalista metropolisz mellbevágó lehetett.
Igen, megmutatták Los Angeles-t. Ahova csak lehetett, Sir József elvitt bennünket, érdekes élmény volt, de zsúfolt város. A régi Madison Square Gardenbe is eljutottam egy versenyre, de New York sem tetszett annyira. Az első emeletig fújta fel a szemetet a szél, árnyékos, hideg hely volt. Tokió nekem érdekesebb, főleg a belvárosa, Ginza. És persze a japánkertek, engem azok varázsoltak el igazán.

„Nem ismerte a lehetetlen. Az edzéseket jórészt egyedül végezte. Az előírtnál inkább többet, kevesebbet soha” – ezt mondja önről Simon Attila, olimpikon futó egy futómagazinban. Helytálló?
Igen, így álltam hozzá a munkához. És persze az edzések végén gyakran ment a panaszbenyújtás a férjemnek. Mindig fájt valamim.

Sérülékeny volt?
Igen. Többször is volt izomszakadásom, és egyszer a bokaszalagom is elszakadt. Amikor mentünk az amerikai versenyre, nyáktömlőgyulladás volt a térdemben. Komolyabb orvosi konzíliumot tartott fölöttem az egészségügyi stáb, aztán beadtak egy injekciót. Az első két napban a lépcsőn is alig tudtam felmenni, aztán helyrejöttem. De nagyokat szenvedtem azért a pályafutásom során.

1966-ban a budapesti Eb-n második lett 800 méteren…
Egy olyan lány vert meg, akiről nem is tudtam addig. Egy horvát versenyző. A Népstadionban volt a verseny, sok tízezren ültek a lelátón. Akkor nagyon népszerű volt az atlétika. Nagyon haragszom, hogy a Népstadiont agyoncsapták, és nem lehet már benne atlétikai versenyeket tartani.

Ugyanabban az évben, fedettpályán Európa-bajnok lett…
Egész pontosan Európai Játékoknak hívták azt a versenyt, Dortmundban rendezték. Úgy lettem aranyérmes, hogy átszámítva jobb időt futottam, mint az amerikai versenyen felállított világcsúcs. De akkor nem sokan foglalkoztak vele. A fedettpályás csúcs ötvenedik évfordulóján egy nagyon megható megemlékezést tartottak a BEAC dísztermében, ahol szinte csak rólam volt szó, pedig nagyon nem szerettem a nyilvánosságot. Úgy izgultam, mint versenyek előtt.

A ’66-os év még arról nevezetes, hogy az év sportolónőjévé választották abban az évben. Számított rá?
Egyáltalán nem. Egy Eb-ezüstért általában nem adnak ilyen címet. Szerintem számított a fedett pályás Európai Játékok-aranyérem. Az Eb-ezüstérmes Turóczy Judit lett a második helyezett, Kóczián Éva asztaliteniszező a harmadik.

Érdekes, hogy ön után sorban atléták lettek az év sportolónői, 1967-ben Kovács Annamária, 1968-ban és 1969-ben a szintén beacos Németh Angéla. Előtte és utána viszont évekig senki. Ennyire nagy presztízsű volt akkor az atlétika Magyarországon?
Ezek szerint igen, nagyra értékelték az eredményeinket a sportújságírók.

Eb-ezüst, Európai Játékok-arany, Év sportolója-díj egy éven belül. Mégis szinte rögtön visszavonult…
26 éves voltam, és szerettem volna még gyermeket. Meg már elég volt a futásból, tíz éve élsportoló voltam. Edzeni nagyon szerettem, de versenyezni nem. Nagyon izgulós voltam, megviselt a verseny előtti időszak. Amikor elkezdődött a futam, elmúlt az érzés, de előtte mindig nagyon feszült voltam.

Akkor még nem kaptak olyan profi sportpszichológiai segítséget az élsportolóknak, mint ma?
Volt egy nagyon jó sportorvosunk, de a lelki felkészülésben akkor még nem nagyon tudtak segíteni. Ráadásul például az olimpián esélytelenként indultam, nem igazán foglalkoztak velem.

Miután abbahagyta az élsportot, kocogni még eljárt?
Nem, teljesen abbahagytam a futást. Volt lehetőségem sokat mozogni az első, majd a második gyermekem mellett.

Maradt a munka az élsport után.
Igen, 1960-tól ugyanott dolgoztam, az ELTE Bölcsészettudományi Karának a könyvtáraiban. 1986-ig a központi olvasóban, később a Germanisztika Intézet könyvtárában. Szerettem ott dolgozni, mert nagyon szeretem a könyveket. Ők nem feleselnek.

Jól tette, hogy nem vonult vissza

Az 1940-ben, Pécsen született Nagy Zsuzsanna 11 évesen költözött Miskolcra a szüleivel, és ott végezte az iskoláit. 1956-tól foglalkozott komolyabban a középtávfutással, rögtön meg is nyerte az országos ifjúsági bajnokságot 400 és 800 méteren. 1958-tól a BEAC színeiben sportolt, első gyermeke születése után fel akart hagyni az élsporttal. Jól döntött, hogy nem tette: 1964-ben felnőtt országos bajnoki címet nyert 400 méteren. Ugyanebben az évben a tokiói olimpián 4. helyet ért el a 800 méteres távon. Ő volt az első magyar futónő, aki a szocialista érában az Egyesült Államokban indult versenyen: 1965. február 13-án 2 perc 10,5 másodperccel világcsúcsot ért el 880 yardon. A következő évben Albuquerque-ben megjavított saját világrekordját. Az 1966-os budapesti Európa-bajnokságon 800 méteren ezüstérmet szerzett, abban az évben az év sportolónőjének választották. Civilként évtizedeken át az ELTE BTK könyvtáraiban dolgozott. Volt edzőjével, Szabó Ambrussal Budapest 2. kerületében él. Két gyermeke van.

Az anyagot készítette: Gabay Balázs