CP1 2023

Én is BEAC-os vagyok - Balogh Judit "Bubu"

2018. 10. 18.
CP1 2023

A régi BEAC-szurkolókról, klubunk missziójáról, a bölcsész identitásról és arról is beszélgettünk Balogh Judittal, hogy miért fontos, hogy egy profi játékos egyetemre járjon.

A BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

Balogh Judit, vagy ahogy mindenki ismeri, Balogh Bubu a BEAC női kosárcsapatának vezetőedzője, 223-szoros válogatott, 3-szoros Eb-bronzérmes, 4-szeres magyar bajnok, 3-szoros Magyar Kupa győztes, aki 13(!) évesen már a BEAC felnőtt csapatában játszott. A régi BEAC-szurkolókról, klubunk missziójáról, a bölcsész identitásról és arról is beszélgettünk vele, miért fontos, hogy egy profi játékos egyetemre járjon.

A XI. kerületben születtél, ezért választottad a BEAC-ot már kicsiként?
Pécsen születtem, de a XXII. kerületben laktam, mikor kosarazni kezdtem.

Akkor ugyanaz a helyzet, mint Csere Gáspárral, a klub hosszútávfutójával. Mindketten Nagytétényből kerültetek Újbudára.
Akkoriban úgy volt, hogy a kluboktól érkeztek edzők az iskolákhoz, hogy megnézzék a tehetségesebb játékosokat, hozzánk Nagytéténybe a BEAC-tól jött két tréner. Az első években Albertfalván voltak az edzések, ez jóval közelebb volt hozzánk.

Hamar beilleszkedtél?
Nővérem, osztálytársaim, nővérem osztálytársai is lejártak edzésre, így elég jól éreztem magam. Annak idején nem voltak plázák, videójáték, mozi is csak egy volt felénk, így nem volt, ami elvonja a sporttól a gyerekeket.

Volt más sportág, melytől el kellett csábítani téged az edzőknek?
A helyi művelődési házban ritmikus sportgimnasztika órák voltak, oda jártam. Nem voltam ügyetlen, de hamar kiderült, hogy nem nekem való, mert kétszer akkora voltam, mint a többiek. Ráadásul kosárlabdában viszont elég ügyes voltam. A BEAC-ban ragadtam.

1978-tól egészen 1991-ig. Tíz éves korodtól egészen addig, míg a Racing Paris le nem igazolt.
A nővéremmel jöttem, aki két évvel idősebb volt nálam, s mivel nem is volt fiatalabb csoport, így az időseknél kosaraztam. 13 éves koromtól a felnőtt csapatban és a saját korosztályomban játszottam egyszerre.

A 70-es évek végén, 80-as évek elején járunk. Hogy kell elképzelni ekkor a BEAC-os létet?
Albertfalván voltak a kosáredzések, és a hazai meccsek. Majd a Menyecske utcában, később a Kis János altábornagy utcában, az ELTE gyakorló sulijának a termében. Onnan költöztünk be a BEAC-csarnokba.

1987-ben készült el a mai csarnok, két évre rá már bajnoki ezüstöt, 1990-ben pedig bajnoki címet ünnepelhettetek Buttás Pál vezetésével. Honnan jöttek a szurkolók, az egyetemről, a kerületből?
Nem tudom, csak az rémlik, hogy rengetegen voltak. Az egyetemről is jöttek drukkolni, de azért azt se felejtsük el, hogy akkor nem volt annyiféle időtöltési lehetőség, mint ma, így nem volt nehéz becsábítani az embereket a csarnokba. Nem úgy, mint most, amikor nem csak mi, de a bajnoki döntős Sopron sem tudja megtölteni a csarnokát. A női mezőnyben talán egyedül a Szekszárd képes erre. Visszatérve a mi időnkre: az MTK elleni 90-es bajnoki döntő itteni meccsén is rengetegen voltak, a visszavágón meg egyszer csak azt hallottam, hogy a csarnokon kívülről jön a szurkolás. A beacosok nem fértek be az MTK csöppnyi arénájába, így kintről drukkoltak, óriási volt.

Aztán jöttek a francia légiós évek, majd a BSE és a GYSEV. A BEAC-identitás a legmagasabb szinten sem veszett ki belőled?
Ma sok játékos szinte évente váltogatja a klubjait, így ez a kérdés aligha merülne fel. Amikor viszont mi kicsik voltunk, akkor ott kezdtél el sportolni, ahová születtél, és jó eséllyel onnan vonultál vissza. A 90-es évek elejétől változott meg a világ, az ember profiként már azért a csapatért harcolt, ahol játszott, s ez máig érvényes. Ami engem megkülönböztetett a többiektől, az volt, hogy – maximum két szezont leszámítva – sohasem tekintettem magam profi sportolónak. Mindig volt valami más fontos tevékenység is az életemben a kosárlabdán kívül: először az egyetem, aztán meg megszületett a lányom, s onnantól a család volt az első. Sosem tudtam egyszerre csak egy dolgot csinálni.

A BEAC az 1990/91-es Magyar Kupát is megnyerte (álló sor: Porpáczi László, Buttás Pál, Balogh Judit, Dr. Klinghammer István, Molnár Edit, Harsányi Zsolt, Bagoly Vera, Szarka Györgyi, Biró Anikó, Pásztói Krisztina. Alsó sor: Dr. Varga Miklós, Veres Margit, Bársony Szilvia, Ingrid Krischukaite, Márta Bettina, Bellovai Zsuzsa, Laszity György

&nbsp
Milyen szakon végeztél?
Az ELTE BTK-n történelem szakot még a BEAC-os korszakban végeztem el. Amikor a pályafutásom befejeztével Sopronból visszajöttem, akkor jött az angol szak, s közben az edzői munkához megszereztem a képesítést a TF-en. A bölcsész lét egy gondolkodásforma. Ott soha nem éreztem, hogy az lenne a fontos, tudom-e a mohácsi vész pontos dátumát. Hanem, hogy átlássam a történelmet globálisan, össze tudjak kötni folyamatokat. Ezt ma egyébként nagyon hiányolom a fiataloknál. A TF-en más típusú a képzés, de mindkettőt jó volt megtapasztalni.

A klub sportolójaként volt kire felnézni, voltak BEAC-os példaképeid?
Volt egy bizonyos Négy Egyetem Tornája, amikor egyetemistaként a BEAC-ban sportoltam. Budapest, Halle, Leningrád és valamelyik cseh város vett részt rajta mindenféle sportágban, minden évben más volt a rendező. Akkor volt egy olyan BEAC-os közösség, melynek révén megismertük a többi szakosztály versenyzőit, megnéztük egymás meccseit, szurkoltunk egymásnak, s felnéztünk a másikra, sokakkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Az Euroleasing például úgy került kapcsolatba előbb a Sopronnal, majd később a Vasassal, s lett szponzor, hogy Farkas Balázzsal, a cég vezetőjével ismertük egymást a BEAC-ból. A Vasasban ő hozta létre a kosárlabda szakosztályt. Én kosaraztam, ő meg hármasugró volt. Azóta elkülönültek a szakosztályok, nem tudok ilyen összbeacos rendezvényről, pedig jó lenne, a lányok mindenben benne vannak.

Akkor ez olyan lehetett, mint amiről az 50-es évek nagyjai meséltek: az 1955-ös hazai rendezésű kosár Eb-re a Népstadionba Puskás Öcsiék is kimentek, cserébe az Eb-győztes magyarok is ott voltak a focimeccseken.
Igen, én szívesen venném, ha újra lenne egy olyan kapocs, ami közelebb hozza a különböző sportágak BEAC-os sportolóit. Ez egyébként más nagy klubnál sem annyira jellemző.

2003-as visszavonulásod után szinte egyből leigazolt a BEAC edzőként. Nem volt kérdés, hogy visszatérsz a gyökereidhez?
Meglehetősen szerencsés egybeesés volt, hogy Muszbek Mihály, a BEAC vezetője épp akkor keresett meg az ajánlattal, amikor a családommal készültünk visszaköltözni Sopronból Budapestre. Én rábólintottam, most meg kezdem a 15. évemet a klubnál. Azóta egyébként tősgyökeres XI. kerületiek vagyunk.

A gyermekeid kötődnek a klubhoz, az egyetemhez?
Az egyetemhez igen, a lányom ugyanis az ELTE jogi karán végzett épp, a fiam pedig a TF-re jár. Jobban örültem volna az ELTE-nek, de így alakult.

Hagyomány érték és minőség a sportban – ez a BEAC mottója. Mi az, ami ebből most is megvan, és mi az, amiből talán híján van a klub?
Hagyomány biztosan van, idén 120 éves a BEAC. A minőség a mai élsportban attól függ, hogy kinek mennyi pénze van. Ebben nehéz teret nyerni egy olyan típusú egyesületnek, mint a BEAC, de nem is célunk ez. Ettől függetlenül érték lehet az is, mennyi gyereket versenyeztetünk, nem csak az, hogy van-e érmünk. Ennek mentén mi akadémiaként foglalkoztatunk olyan gyerekeket, akiknek nem céljuk, hogy profi kosarasok legyenek. Ez egy rendkívül fontos misszió, hisz felvállaljuk azt, hogy a 110 ezres XI. kerület amatőr sportéletét bizonyos kereteken belül biztosítsuk. Teremsportot űzni szabadidős szinten ma nem könnyű a fővárosban, mi erre lehetőséget adunk a BEAC-ban.

Van olyan érték, ami esetleg a jobb anyagi körülmények ellenére sem volt meg mondjuk a BSE-nél vagy Sopronban?
Itt a BEAC-ban mi nem voltunk hagyományos értelemben véve profi játékosok. Mindenki középiskolába vagy egyetemre járt, profik csak később kezdtek megjelenni a klubnál. Ösztöndíjat kaptunk, s nem azért jöttünk edzésre, vagy meccsre, mert profik voltunk, és kellett, hanem mert ezt szerettük csinálni. A többi csapattal szemben nálunk senki nem kapaszkodott abba foggal-körömmel, hogy profi sportoló lehessen, és azt hiszem valahol ez volt a mi sikerünk titka. Itt nem volt összeomlás, ha rosszul játszottunk, hozzánk nem jött be az öltözőbe az igazgató egy elvesztett meccs után, és kezdett el fenyegetőzni, meg vont le a fizetésünkből. Senki sem mondta, hogy ne menjünk be órára vagy vizsgázni, helyette jöjjünk edzésre. Tiszteletben tartották, hogy több fronton helytállunk, sőt a vezetők mindent megtettek azért, hogy az érettségizett játékosok bejussanak az egyetemre, és továbbtanuljanak. A válogatottban szembesültem életemben először azzal, hogy ha nappali tagozaton akarok tanulni, akkor kiraknak a keretből. Én meg mondtam, hogy oké, akkor rakjanak ki. A szüleim több diplomás emberek, nálunk valahogy ez egy alapvető elvárás volt. Emlékszem, amikor a felvételi előtt álltam, és jöttek a házunkhoz a klubok képviselői, hogy a leigazolásomról beszélgessenek, apám ajtót nyitott, s csak annyit mondott: a gyerek egyetemre megy. Majd becsukta az ajtót.

Minden játékostársad egyetemista volt a BEAC-ban?
Nem csak, hogy egyetemista, de mindenki az ELTE-re járt. Na jó, azért nem mindenki... Nem is volt kérdés, hogy aki itt játszik, az ELTE-s lesz, mondjuk akkoriban, ha egyetemre jártál, az intézmény csapatában kellett sportolnod, amennyiben igényt tartottak rád.

15 év után először légiósok is szerepelnek az idei szezontól a BEAC-ban. A profik piaca mellett az egyetemisták közül tud válogatni a klub?
Kevés az esély rá, mert nem sokat tudunk róluk. Az ELTE-nek van külön kosárcsapata, a másodosztályban játszanak. Az egyetemisták tehát inkább odamennek. Ma egy profi játékos általában nem megy egyetemre, vagy ha mégis, legfeljebb levelezőre. A játékosoknak sem annyira fontos ez, és a klub sem örül, ha edzés vagy meccs helyett el kell engedni vizsgázni a sportolót. Ezzel a TF-en magam is szembesültem, komoly volt a lemorzsolódás az élsportolók között.

A te csapatodban sem választják a tanulást a játékosok?
Nálunk elég sok egyetemista van, bár az ELTE-re most senki sem jár. Volt, akit én próbáltam rábeszélni, s mára őt is felvették. Az egyetem nem csak a papír miatt fontos, de az agytorna végett is. A mai világban zombiként is el lehet éldegélni, de a mi sportágunk ennél többet igényel. A kosárban járatni kell az agyadat, és nagyon kell koncentrálni. A tanulás ebben segít.

Hogy látod a BEAC jelenét, közeljövőjét?
Az egész klub működését nem látom át, a felnőtt csapat külön sportszervezet. Mi, a kosárszakosztály egy nehéz versenyben próbálunk helytállni. A többi csapat picit mindig lenéz minket, mert nem rendelkezünk olyan anyagi, emberi és egyéb erőforrással, mint mások. Például a többi csapattal szemben mi nem tudunk egy helyen edzeni, mert nagyon szűkös a csarnokbeosztás. Viszont a mostani csapatban ugyanúgy megvan a fiatalos lelkesedés, mint ami bennünk megvolt 28-30 éve, s emiatt az elmúlt éveket sikerrel zártuk. Nálunk most sem jellemző, mint esetleg más profi csapatoknál, hogy a játékosnak ne legyen kedve edzésre jönni. Plusz az is hozzátesz mindehhez, amiről beszéltünk, hogy a lányok tanulnak, tehát mással is lefoglalják magukat, nem csak a kosárlabda van nekik. Más a közeg itt a BEAC-ban, ez megmaradt a múltból, s ez lehet a jövőbeli sikerünk záloga is.

Szerző: Gabay Balázs

Fotók: Simó Szabolcs, Girgász Péter, BEAC-archívum

Also available in English.
ELTE ELTE HÖK ELTE KK ELTE Online JOMA MEFS Újbuda Sport Újbuda kerületi önkormányzata ESN ELTE Sport Kft. ELTE Alumni BGA NEA Biotech