A BEAC az utolsó amatőr kosaras bajnokcsapat – interjú Buttás Pállal

Buttás Pál a magyar kosárlabdázásban ismert és elismert egyéniség. Az 1980-as évektől kezdve a BEAC és a női kosárlabda szakosztály meghatározó sportvezetője, sportszakembere. Az 1980-as évek végén bajnokságot nyerő Nb1-es csapat edzője. Az MKOSZ női tagozatának korábbi elnökével, volt szövetségi kapitánnyal, az ELTE Tanító és Óvóképző Karának korábbi testnevelőjével és tanszékvezetőjével készített interjút a jochapress.hu.

Szüleim délvidékről kitelepítettekként kerültek egy alapvetően sváb faluba, Mórra. Öten voltunk testvérek, közülünk egy ma is Mórón él, ahova szeretek visszajárni. A nálam öt évvel idősebb bátyám futballozott, de 1956-ban ő elhagyta az országot. Követtem példáját, én is a labdát kergettem. Az általánosban, majd a gimnáziumban is emberileg és szakmailag is igen jó tanáraink voltak, akiknek többségét Budapestről kitiltották.

Buttás Pál (fotó: jochapress)

– Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy érettségi után a TF-en folytassa a tanulmányait?

– Hatodikos koromban kaptam egy új testnevelő tanárt, Rubint Pált, aki kicsit a példaképem is volt; ekkor határoztam el, hogy a TF-re pályázok. Közben futballozgattam, a gimnáziumban az igazgató – egy személyben testnevelő tanárom – pedig közölte velem, hogy márpedig te atléta leszel. Kínomban lejártam edzésekre. Százkilencven feletti magasságomra is alapozva akartak gátast nevelni belőlem. Első versenyemen, a tavaszi mezei idénynyitón, ezer méteren vagy 80 induló között megdöbbenésre én nyertem. A későbbi években is atlétikában értem el a legjobb eredményeimet. Száztíz gáton még a felnőtt Ob-n is dobogós tudtam lenni.

– Atlétikában eredményes volt, a focit viszont egyenesen imádta.

– Ez a kettősség nem kis gondokat okozott. Az iskolában ugyanis azt kellett csinálni, amit ott elvártak, a labdarúgáshoz pedig folyamatosan engedélyeket kellett kérni. Mivel ezt nem kaptam meg, otthon soha nem játszottam, idegenben pedig rendre hamis igazolásokkal léptem pályára. Amikor 17 éves lettem, már a felnőttek között is számításba vettek. Csendes elnézéssel és néhány intővel megúsztam ezt az időszakot.

2018-ban a BEAC elnökség és a Kosárlabda szakosztály javaslata alapján Yolland Arthur-díjban részesült

– A TF-re végül felvették, ahol tovább tudott futballozni.

– Nagy szerencsém re volt egy kitűnő edzőm, Zalka András. Akkoriban hihetetlenül erős csapatunk a Budapest I. osztályban szerepelt. Centerhalf voltam, előttem játszott például Mezey György, s többen is felkerültek onnan az NB I-be. Labdarúgó szakosként a TF házi bajnokságán a 110 gát mellett a hármasugrást is megnyertem. Az idén 90 éves Zarándi Laci bácsi hívott a felnőtt országos csapatbajnokságra, ahova végül azért nem jutottam el, mert szombaton az Ob idejével párhuzamosan fociznom kellett… A ma Új-Zélandon élő egykori olimpikon, Ivanov Dragan nem állt többet velem szóba, mert nélkülem nem tudták megnyerni a bajnokságot.

– Egy porcműtét közbejött, majd elteltek a TF-es évek.

– Diplomázást követően hívtak Mórra, én Veszprémet választottam. Fél év múlva az NB I/B-s Ózdhoz igazoltam. Ez a kaland nem sikerült, totálkáros karambol, eltiltás, kényszerpihenő, végül Szekszárdon közöttem ki. Mindketten kaptunk tanári állást, feleségem ott kosarazott, így kerültem közel a kosárlabdázáshoz.  A legendás edző, Szabó Ödön akkor az ifjúsági válogatottat is edzette, s távollétei idején rám bízta a csapatát. Közben – az ő kérésére – összehoztam egy leány csapatot is. Reggeltől estig az iskolában voltam, a fiú és leány kosarasaim mellett a fiúkat labdarúgásban is edzettem. A hetvenes évek elején Szabó „Dönci” eljött Budapestre és konkrét kérésére én vettem át a felnőtt női kosárcsapatot is, amely akkor az NB II-ben a 3. helyen állt. Teljes generációváltás mellett hároméves tervet közöltem a vezetőkkel, amelyben a végcél az NB I-be kerülés volt megjelölve. Kinevettek és szabad kezet adtak. Harmadik és második hely után a harmadik évben 100 százalékos bajnokságot nyertünk. Egyetlen légiósunk volt, akit én soproni gimnazistaként hoztam Szekszárdra: a lányánál, Honti Katánál jóval magasabb Filipovics Erzsébetet, aki nagyon okos játékos volt.

– Ez a feljutás 1975-ben történt.

– Az első évben kiestünk, a következőben visszakerültünk az NB I-be.  Közben gondjaim támadtak a városi vezetéssel, akik minden áron át akarták játszani a mi szakosztályunkat, a Szekszárdi Vasast a Szekszárdi Dózsához. Újra kiestünk, de megint fel akartunk jutni. Közben addig „masszíroztak”, amíg megszavaztuk a Vasastól a Dózsához való átigazolásunkat.  Másnap közölték, hogy nem én vagyok az edző. 1977 nyarán kerültem Budapestre. Előbb a Szív utcai ének-testnevelés szakos iskolában kaptam állását, majd megpályáztam a Tanítóképzőben megüresedett helyet. Ezt is megkaptam, a Szív utcából adminisztratív segítséggel, harag nélkül sikerült elköszönnöm.

– Budapesten sem úszta meg a meglepetéseket.

– Fél éve voltam itt, amikor a MAFC női együttese fatális tévedés folytán felkerült az NB I-be, miután az NB II-ben az előtte végzett négy klub sem vállalta az élvonalat, a MAFC-ban viszont rábólintottak. Kilenc játékosunk volt, ifi együttest négy hét alatt toboroztam, mert kötelezően el kellett őket is indítani. Más klubokban játszó egyetemistákat visszahozva lettünk 13-14-en. A MAFC volt a legokosabb csapatom az összes közül. Csak az eszükkel tudtunk bennmaradni az élvonalban.

– Hercze Andor meghívásának nem tudott ellenállni, így került az MTK-ba.

– Jó anyag volt, de kicsit elöregedett az MTK akkori együttese. Feladatként egy fiatal csapat kialakítását kaptam. A harmadik évben, szezon közben, a 4. helyről küldtek el, mert már bajnokcsapatot akartak. Ez végül hét év múlva sikerült az utódaimnak a tőlem megörökölt játékosállomány gerincével. Szerencsémre azonnal áthívtak a szomszédba, a BKV Előréhez.

2017-ben a MEFS Életműdíját vehette át dr. Szabó Tünde államtitkár asszonytól (fotó: MEFS)

– A nagy lehetőséget az 1990-es esztendő hozta meg az Ön számára.   Mennyiben támasztott más követelményeket a válogatott kapitányság, mint a klubedzőség?

– 1990 -91-ben dolgozhattam Madacsay Miklós szövetségi kapitány mellett, akivel nagyon jól tudtunk együttműködni, sokat köszönhetek neki. Legszebb eredményeink: Tisza Kupa győzelem (legyőzve az ausztrál válogatottat), Eb-selejtező 1. hely Athénben és ezzel kijutás a Tel Aviv-i Eb-re. 1991-ben viszont már nem mi utaztunk a válogatottal. Klubcsapatban egyébként könnyebb volt dolgozni, hiszen a válogatottba ahány helyről jöttek, annyi féle szemléletet, technikai, taktikai, erőnléti felkészültséget hoztak. Belőlük kellett csapatot formálni. El ne felejtsem: az 1995-ös, Brno-i Eb-n én voltam a szövetségi kapitány…

– A BEAC-ot párhuzamosan vitte a válogatottal, és a főiskolán is oktatott. Mennyire volt nehéz ez a hármas feladat?

– Ezek okozták munkásságom során a legkevesebb problémát. Első helyen volt a válogatott és a másik két helyen való helytálláshoz maximális segítséget kaptam.

– Mikor fejezte be a BEAC-ban a konkrét edzői munkát? És hogyan vonná meg ennek az időszaknak a mérlegét?

– Tizenöt évig dolgozhattam megszakítás nélkül a BEAC-ban 1985 és 2000 között, plusz négy évet töltöttem különböző, korosztályos válogatottaknál. Hatvan éves koromban saját elhatározásból hagytam fel az edzőséggel. 2000-től szakosztályvezetőként dolgozom. Azt hiszem, büszke lehetek az itt végzett munkámra. Mindent megnyertünk, amit Magyarországon lehet: az 1989/90-es idényben a BEAC felnőtt magyar bajnok lett,  Magyar Kupát kétszer nyertünk,(az első Magyar Kupát mi nyertük), többször voltunk dobogón az NB.1-ben és a MK-ban. OIK-győzelem, az NB I-ben ifi elsőség, ötször nyertük meg az Országos Főiskolai Bajnokságot, és egyetlen magyar csapatként megnyertük a Duna Kupát. Neveltem egy rakás felnőtt és utánpótlás válogatottat. Volt olyan időszak, amikor egy időben több mint tíz tanítványom játszott a magyar élmezőnyben. És szeretném kiemelni azt a tényt, hogy követni sem tudom a diplomásaink számát. Játékosaink az élet más területein is maximálisan megállják a helyüket. Számomra talán ez a legfontosabb!

Az 1989/90-es bajnokcsapat - BEAC Archív

– Jelenleg szakosztályvezető a BEAC-ban. Mi mindennel foglalkozik?

– Háttérmunkákat végzek és ebből is egyre kevesebbet. Szerencsére nagyon jó kollégáim vannak, így rám kevés teher esik. Fontos, hogy zavartalanul működjünk, legyen jó a kapcsolat az egyetem (ELTE) és a BEAC között. A TAO nagyon sokat jelent és bízom benne, hogy ennek hatására utánpótlás nevelésünk hamarosan eléri a 80-as 90-es évek szintjét.

– Ma miként emlékezik a szenzációszámba ment BEAC-bajnoki címre?

– A csapat gerince 11-12 éve együtt játszott. Nem volt rajtunk teher, de mindenki bizonyítani akart. Nálunk játszott Európa talán legjobb játékosa, Balogh Judit. Talán nem vették komolyan a profi klubok a mi amatőr együttesünket, amelyben egy játékos kivételével mindenki középiskolás vagy egyetemista volt. Mi voltunk az Utolsó Mohikánok. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy amatőr csapat bajnok legyen.

– Annyi minden megváltozott?

– Abszolút profi lett az első 6-8 csapat. Csak a pénz számít, ez határozza meg az eredményt. Pénz, üzlet, kosárlabda – ez a sorrend. Ebben az esztendőben már minden csapatban van külföldi, még nálunk is. Pedig a rengeteg külföldi és a honosítottak tönkreteszik a magyar kosárlabdát. Küzdöttünk ellene, de feladtuk. Abból viszont nem engedünk, hogy valamennyi, saját játékosunknak tanulnia kell és beilleszkednie a közösségbe. Rend, fegyelem, következetesség a házi fontossági sorrend és csak ezután jön az eredményesség. A TAO egyértelműen jó dolog. Ez billentheti ki a jelenlegi helyzetből a női kosárlabdát. Egyébként egy kicsit vergődünk, mert a közeg meghatározza a mi ténykedésünket, lehetőségeinket is. Nevelni kell az utánpótlást – elsődlegesen saját számunkra – majd őket igyekszünk minél tovább megtartani. Hatalmas feladat. Nem engedünk abból az elvünkből, hogy mindenkinek tanulnia kell és beilleszkednie ebbe a közösségbe.

Buttás Pál a levegőben /BEAC archív/

– Elégedett azzal, amit elért pályafutása során?

– Nagyon büszke vagyok arra, amire vittem a kosárlabdában labdarúgó, atléta és testnevelő tanár létemre! A tanítást soha nem hagytam abba, mindig képeztem magamat. Mindig büszke voltam a csapataimra, bármilyen céljaink is voltak. Sok értékes emberrel ismerkedtem meg itthon és külföldön. Nagyra tartom Madacsay Miklós mellett Török Zoltánt, a Sopron vezetőjét és Székely Norbertet a válogatott jelenlegi kapitányát, akikkel különböző utánpótlás válogatottaknál tevékenykedhettem. Mindenkinek azt kívánom, hogy olyan értékes kollégákkal dolgozhasson együtt, mint amilyenekkel nekem a BEAC-ban az elmúlt 35 évben megadatott. Ami pedig a ráadást illeti, tíz évig lehettem szakkommentátor a Sport tévében, ahol rájöttem, milyen nagyhatalom a televíziózás. Nyugdíjasként öt évig a Média Intézetben sporttörténetet és más szaktárgyakat is előadhattam, ezek tették teljessé a lehetőségeimet.

Forrás: jochapress / Jocha Károly