Fél évszázada a kosárlabda élvonalában - interjú Szabari Jánossal
Sportvezető, játékos, edző, játékvezető. Szabari János a magyar kosárlabdasport megkerülhetetlen alakja. A BEAC alelnöke páratlan karrierje megkoronázásaként nemrégiben vehette át az ’Újbuda Sportjáért’ életműdíjat. Nagyinterjú.
Hogyan ismerkedtél meg a kosárlabdával, hogyan szerettél bele a sportágba?
Ugyanúgy, mint ahogyan minden gyerek akkortájt, én is sok sportágat kipróbáltam, mielőtt a kosárlabdánál elköteleződtem volna, mint például az asztaliteniszt, az atlétikát, a focit, vagy birkózást. Alapvetően azért kötöttem ki a kosárlabdánál, mert abban a ferencvárosi általános iskolában, amelyben tanultam, a testnevelő tanárom kosárlabdában indított tanfolyamot. Ugyan nem ő tartotta, de ő delegált. Gyimesi János mesteredző tartotta ott a kosárlabda-edzéseket, ő fertőzött meg a sportággal.
Hogyan indult a karriered?
Ezt követően a Budapesti Spartacusban kezdtem el kosárlabdázni, majd amikor a férfi kosárlabda-szakosztály megszűnt, az OSC utánpótlásában és a felnőtt csapatban játszottam, amíg be nem fejeztem, nagyjából 20-22 éves koromig.
Miért fejezted be ilyen korán?
Mert 1972-ben, 15 évesen játékvezetői vizsgát tettem és aktívan részt vettem a kosárlabda sportéletben, illetve amikor kiöregedtem az U18 korosztályból, egy váratlan dolognak köszönhetően felkértek edzőnek. Az OSC U18-as csapata korosztályának egyik legjobbja volt, a csapat edzője a Vasas Izzóba távozott. Beugrottam a mélyvízbe, talán ekkor vált véglegessé, hogy kosárlabda edző szeretnék lenni.
Mikor és hogyan kerültél a BEAC-hoz?
Monostori Attila is az edzőm volt, aki a fiúk mellett a BEAC lánycsapatánál is edzősködött. Rajta keresztül, 1976-ban kerültem a BEAC-hoz, akkor még csak másodedzőként. Korábban már volt kapcsolatom a klubbal, tudtam, hogy hova jövök. Eleinte az NB1-es csapatnál időt mértem, jegyzőkönyvet vezettem, egyéni képzésekre jártam, majd 1979-ben a BEAC U12-es lánycsapatának az edzője lettem. Ennek a korosztálynak volt a tagja az ismertebb nevek közül többek közt Balogh Judit, Pásztói Krisztina – mindketten felnőttválogatottak lettek, vagy Lendvay Judit is, ő volt az első magyar kosaraslány, aki a tengerentúlon kapott ösztöndíjat és az első, aki be is fejezte az egyetemet. Ez a ’80-as években eléggé nagy kuriózum volt. Ebben az 1976 és 1982 közötti időszakban alakítottuk ki a BEAC-on belül a korosztályos utánpótlás-képzést edzőtársaimmal. Legendás időszak volt, felsorolni is nehéz, hogy a kosárlabda sportág milyen ikonikus edzőivel és sportvezetőivel dolgozhattunk együtt abban az időszakban.
Majd távoztál a BEAC-tól.
1982-ben elcsábítottak a Központi Sportiskolába, ami a kosárlabdázásnak a legnagyobb fellegvára volt akkoriban – minden tekintetben. Itt összehasonlíthatatlanul jobb feltételek voltak, mint máshol. Fantasztikus időszak volt ez is. Az ország legtehetségesebb kosarasaival dolgozhattam együtt, mindent megnyertünk, amit csak lehetett. Az 1986/87-es idényt már a Vasas Izzóban kezdtem, ahol gyorsan ívelt a pályám felfelé. Noha a legkisebbeknél kezdtem, az 1989-90-es bajnoki idényben már az NB1-es csapatnak voltam az edzője, aztán pedig az egész szakosztálynak.
Milyen eredménnyel zártál?
A bajnokságban bronzérmesek, a Magyar Kupában pedig ezüstérmesek lettünk.
Ennek a frigynek a végét mi okozta?
A Vasas Izzóban (később Tungsram SC) akkoriban kizárólag a bajnoki-, és kupaarany volt az elfogadható eredmény, a csapat kispadja nem volt egy életbiztosítás. Választási lehetőségem volt, hogy folytatom az edzői pályámat, vagy inkább sportvezetőként dolgozok tovább. Utóbbit választottam, ekkor már 34 éves voltam, 16 évet edzősködtem, kicsit el is fáradtam ebben, ezért úgy gondoltam, hogy a kosárlabda egy másik szegmensében próbálok bizonyítani. Az NB1-es csapatot és az utánpótlást menedzseltem egészen az 1994/1995-ös bajnoki idény végéig. Sajnos a Tungsram gyár az elsők között volt, amely eladásra került, az amerikai General Electric volt a vevő. Nem igazán volt szívügyük a sport, így az 1994/1995-ös bajnoki idény végén öt élcsapatot (szakosztályt) – női és férfi röplabda, női és férfi kosárlabda, férfi vízilabda – szélnek eresztettek. A női kosárlabda egészen jól átvészelte a klub megszűnését, mert a teljes utánpótlással és a felnőtt csapattal együtt át tudtunk menni a Ferencvárosba, ahol 1995/1996-os bajnoki idénytől kezdődően az 1999/2000-es bajnoki idény végéig volt kosárlabda.
Öt év nem túl hosszú idő, főként, hogy bajnok is volt a csapat.
A sors ismételte önmagát, mert a Fradi-tanács 2000 augusztusában, a felkészülési időszak végén váratlanul feloszlatta a csapatot és a teljes utánpótlást. Így 2000 őszén visszakerültem a BEAC-hoz, de tulajdonképpen korábban is, végig napi kapcsolatban voltam a szakosztállyal. Az a befektetői csoport, amely előzőleg a Fradinak is ajánlatot tett, megkereste a BEAC-ot, amely pedig éppen akkor esett ki az élvonalból. A játékosok egy része átjött a BEAC-ba, én pedig az erre a célra alapított gazdasági társaság ügyvezetője lettem.
A feladatod azóta mennyit változott?
Akkoriban még vezető voltam, aki azért felelt, hogy a pénzügyi háttér meglegyen. A teljes vertikum felépítéséért feleltem, aztán később újra elkezdtem edzősködni is.
Hiányzott?
Hiányzott. Jól esett egy kicsit visszamenni edzőnek.
Jelenleg milyen feladatköreid vannak a BEAC-nál?
Buttás Pál a szakosztály elnöke, én pedig szakosztályvezető vagyok. A szakosztály közel negyven csapatot versenyeztet, köztük az NB1 élvonalában szereplő felnőtt csapatunkat, az alkalmazottak száma megközelíti a harmincat és van hat szervezeti egységünk is. Elsődleges feladatom a rendszer működésének és a pénzügyi hátterének biztosítása. A napi operatív tevékenységet pedig nagyon tehetséges munkatársaim végzik
Az itt végzett munkád során, mire vagy a legbüszkébb?
A BEAC-ban egy komoly rendszert építettünk fel az elmúlt évtizedek alatt, az ország egyik legnagyobb kosárlabda bázisa lettünk. A felnőtt csapatunk az NB1-ben szerepel, az utánpótlás-nevelésünk pedig kiemelt akkreditált akadémia cím büszke tulajdonosa. Nagyon sok ember munkája van ebben, amire mégis a legbüszkébbek vagyunk az az, hogy a felnőtt csapatunk 1964-ben visszakerült az NB1-be, azóta pedig kisebb megszakításokkal lényegében végig az elsőosztályban szerepeltünk. Ez a BEAC anyagi lehetőségeit ismerve tényleg fantasztikus eredmény.
Függetlenül attól, hogy melyik szakaszban tartott a karriered, volt példaképed, vagy olyan, aki inspirált?
Borzasztóan sok. Szerencsés voltam, mert az én értelmezésemben az is nagy dolog, hogy egy félévszázadot el tudtam tölteni a magyar kosárlabdázásban úgy, hogy végig Budapesten voltam, ráadásul nagyon kevés csapat van a fővárosban. A kor legnagyobb edzőegyéniségeivel dolgozhattam együtt. A BEAC felnőtt csapatában a korszak egyik legnagyobb edzőjével, Komáromi Edével, vagy Szabó János bácsival, aki sportszakmai szempontból az egész magyar kosárlabdának a megalapozója volt, de említhetném Gyimesi Jánost, Tóth Andort, Verbényi Jóska bácsit és még folytathatnám a sort, de a pályám során végig olyanokkal dolgozhattam együtt, akik a magyar kosárlabdaedzői társadalomnak a legtetején álltak és a legelismertebb szereplői voltak.
Ha mérlegre tesszük a karriered eddigi részét, akkor melyik pozíciót élvezted a legjobban? Amikor közel voltál a szó szoros értelemben vett pályához, vagy amikor már sportvezetői feladatokat láttál el?
Nyilvánvalóan most már ezt, amit most csinálok. Az edzői feladatokat sem könnyű félévszázadon keresztül ellátni. Persze, megvan annak is a szépsége, de kevés ember tudott a teljes pályafutása során edzőként tevékenykedni. Ez sportvezetőként is nagyon nehéz, trénerként pedig mindig bizonyítanod kell.
Hogy látod, elsősorban mire van ehhez szükség?
Azt gondolom, hogy szerencsés ember voltam, mert a töréspontok után mindig megtaláltam, hogy melyik a helyes irány. Másrészt pedig az addigi tevékenységem elismerése is, hogy tovább tudtam lépni ilyen szituációkban. Elismerték a szakírói, játékvezetői és edzői tevékenységemet is.
Említetted, hogy a játékvezetőként is tevékenykedtél. Azt milyen gyakorisággal és milyen hosszan tudtad csinálni?
Nagyon sokáig bíráskodtam. Nagyjából ötvenévesen hagytam abba.
Úgy sejtem, a delegálásnál, az érintettséget figyelembe vették.
Így van. Nyilvánvalóan nem küldtek ilyen meccsekre, ennek hatására – miután végig NB1-es csapatnál voltam – elsőosztályú játékvezető nem lehettem.
Ha már szóba kerültek a csúcsok, mit tartasz a legnagyobb dolognak pályafutásod során?
Ezek nem egyemberes eredmények. Egy kicsit sem szeretném úgy beállítani, hogy az az én egyéni eredményem lenne, sokkal inkább közösségi eredményként tekintek ezekre. A Tungsramnál rendbe tettük a közösséget, jó mederbe tettük az utánpótlást, bajnokok lettünk, ebben elévülhetetlen szerepe volt Tursics Sándornak. Amikor Tursics Sándorral átmentünk a Ferencvárosba, szintén bajnoki címet és Magyar-kupát nyertünk. Neki edzőként ezekben több érdeme volt, mint nekem, de rajtunk kívül is rengeteg ember dolgozott és ez ugyanúgy igaz a BEAC-ra is. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy edzőként és sportvezetőként egy félévszázadot el tudtam tölteni a kosárlabda élvonalában.
Mit jelent számodra, hogy megkaptad ezt az életműdíjat?
1945 és 1956 között a BEAC és az egyetemi klubok nem működhettek önállóan. Egy összevont, központi egyetemi csapat volt. 1957 elején a Kádári-konszolidációval együtt adták vissza a BEAC önálló működési lehetőségét, innentől kellett a teljes klubéletet felépíteni. A lányoknál hét esztendőt vett igénybe az NB1-be való visszakerülés - azóta pedig egy-egy kivételtől eltekintve, állandó tagja az élmezőnynek. Ilyen pénzügyi háttér mellett ráadásul nemcsak, hogy működött az utánpótlásunk, de jó eredményeket ért el és felnőtt-válogatott játékosokat tudtunk kinevelni. Ez a BEAC 1898-as megalakulása óta változatlan itt a XI. kerületben. Talán ezért kaphattam meg a díjat.
Jelenleg hatodik a lánycsapat az NB1-ben. Milyen eredménnyel lennél elégedett a szezon végén? Lehet ennél feljebb?
Pillanatnyilag a lehető legjobb pozícióban van a csapat, mert az első öt klub sokkal jobb pénzügyi feltételek mellett dolgozhat. Ötszörös, tízszeres a költségvetések közti különbség. Ez olyan differencia, amit jó szakmai munkával és edzői felkészítéssel már nem tudsz kompenzálni, legfeljebb egy-egy meccs erejéig. Az őket követő hatos blokkban azonos tudású csapatok versenyeznek, nálunk szintén jobb pénzügyi háttérrel. Ezek viszont nyerhető meccsek, az eddigi hat győzelmünkből négyet egy-két ponttal nyertünk. Semmi garancia nincs rá, hogy a visszavágón is így lesz. Messze még a szezon vége.
Mi az, ami ebben az idényben változás az eddigiekhez képest? Mitől tűnik jobbnak idén a csapat?
Tavaly egy nagyon fájdalmas döntést kellett meghoznunk, azzal, hogy Balogh Judittal – aki az egyesület és a szakosztály nagy egyénisége volt – befejezzük a közös munkát. Úgy gondoltuk, hogy új edző kell, aki új impulzust és energiákat hoz nemcsak az NB1-es csapathoz, hanem az utánpótlásba és a teljes közösségbe.
Említetted, hogy nem egyszemélyi a döntés. Mennyire szól bele ezekbe a BEAC legfelsőbb vezetése?
Egyáltalán nem. A BEAC szakosztályai teljes autonómiával működtek régen is és most is. Ez az egyesület egyik nagy erénye. A pénzügyi és jogszabályi feltételeknek meg kell felelni, de a szakosztályok önállóan működhetnek. Természetesen egy ilyen, 18 éves kapcsolat lezárásánál tájékoztatva lett az egyesület vezetősége is és ezt követően hoztuk meg a végső döntést.
A BEAC-nál a férfiakért is felelsz.
Így van, most már nincs külön férfi és női szakosztály. A férfi-vonalat újra aktiváltuk egy pár esztendővel ezelőtt. Egy nagyon tehetséges, jó edzőt tudtunk szerződtetni. Megerősödött a MEFOB-bajnokságban is versenyző ELTE-s csapatunk. Csányi Zoltánnal egyértelműen pozitív irányba mozdultunk el. Tiszteletben tartjuk azt az ötévtizedes megállapodást, miszerint nem lesz NB1-es csapat a férfiaknál. Itt a fő cél, hogy az ELTE-n tanuló fiatal egyetemistákból jó MEFOB-csapatot alakítsunk ki és egy plusz versenyzési lehetőséget adjunk az NB2-es részvétellel. Alapvető célkitűzésünk, hogy feljussunk az ’NB1-es zöld csoportba’, de nincsenek eredménykényszer alatt a fiúk.
Miért kifizetődő a BEAC-ban játszani?
Én azt gondolom, hogy egy játékos 16 évesen tanulja meg azt, hogy játszania kell. A kispadról nem lett egyetlen jó kosárlabdázó sem. Tehát minél több időt kell pályán töltenie, ráadásul úgy, hogy meghatározó tagja legyen a csapatnak. Azt gondolom, hogy a BEAC lány és fiú részlegében is ez a legnagyobb plusz. Egy 19 éves, viszonylag jó képességű fiatal negyven percet tud pályán lenni és rajta áll, vagy bukik a csapat sikere. Az én értelmezésemben ez jóval többet ér, mintha ülne a Sopron kispadján.
Voltak is olyan játékosok, akik számára jó ugródeszkának bizonyult a klub.
Igen. Azért is vagyunk egy ’kedvelt csapat’, mert egy fiatal tehetség nálunk játéklehetőséget kap és az ő teljesítményén dől el, hogy a csapat nyer, vagy sem. Ilyen volt Mérész Beatrix is, aki a válogatottba is bekerült, nemrégiben pedig az olasz elsőosztályba szerződött. Vagy Boros Julcsi, aki a Ludovika Csatából jött, de ott csak perceket kapott, míg itt kulcsember lett, őt a Szekszárd vitte el és folytathatnám a sort. Emellett pedig büszkék vagyunk arra, hogy két olyan játékosa is van a felnőttek közt, aki itt járta végig a ranglétrát a BEAC-ban. Reméljük ők nem mennek el, mert a célunk az, hogy ’ugródeszka-csapatból’ egy markáns, erős középmezőnybe tartozó alakulattá váljunk.
Több, mint ötven, a kosárlabdázásban eltöltött év után adódik a kérdés: Hogyan szeretnél nyugdíjba menni és milyen örökséget adsz át, illetve látsz-e magad mögött olyat, aki a potenciális utódod lehet?
Nem szeretnék elmenni nyugdíjba, mert sportvezetőként akár a nyolcvanas éveidben is kiváló teljesítményt nyújthatsz. A szakosztály elnöke, Buttás Pál is rengeteg pluszt ad még a klubhoz. Sok tehetséges fiatal dolgozik mellettem, ilyen Horváth Enikő, vagy Laklóth Anna is, de alattuk és mellettük is vannak hasonlóan tehetségesek. Jó kezekben van a rendszer, tehát ha valamilyen okból kiesnék, akkor is zökkenőmentesen mehetne tovább a munka.
Ebben az esetben viszont milyen ambícióid vannak még?
Az egyik legfontosabb szegmense az egész rendszernek, a működtetéséhez szükséges anyagi források előteremtése. Nagyon sokan dolgoznak ennek a sikerességéért is, ugyanakkor itt még túlságosan ’sok múlik a munkámon’. A Bogdánfy utcai Sportcsarnok felújítása a végéhez közeledik köszönhetően a kosárlabda sportág TAO és az ELTE támogatásának. A megújult létesítmény nemcsak a kosárlabda szakosztálynak, hanem az egész egyesületnek jobb tárgyi feltételeket fog biztosítani. A fejlesztéseknek köszönhetően az utánpótlás-nevelésünk is új lehetőségekhez jut, szeretnénk élni ezzel, itt is rengeteg munka vár még ránk.
Az ELTE és a BEAC együttélése, a kerületi adottságok és a különböző tárgyi feltételek miatt meggyőződésem, hogy az egyik legnagyobb potenciállal rendelkező klub ma a BEAC, remélem ez az elkövetkezendő időszak eredményeiben is meg fog mutatkozni.
Szerző: Kungli Dávid