A (kiegészítő) sportok varázslatos világa II. rész

Előző részünket folytatva, Farkas Lilla a BEAC Polefitness csapatának vezetője számol be arról, hogyan hódította meg szívét ez a nem mindennapi akadályfutó verseny, a Spartan Race.

„Minden jó futós történet úgy kezdődik, hogy mindig is utáltam futni” – amikor ezt a mondatot először olvastam egy könyvben, még éppen én is utáltam, sőt, nem is tudtam futni, legfeljebb akkor, ha gurult előttem egy focilabda. Azóta eltelt pár év és éppen csapatot szervezek a következő magyarországi Spartan akadályfutó versenyre, amire az utóbbi hónapokban teljesen ”rákattantam”, és egy sporttársammal megalapítottuk a BEAC Spartan csapatát!

Ami az én történetemet illeti, előző életmód rovatos írásomban olvashattátok, mekkora szerepet játszanak az életemben a kiegészítő sportok, mennyi mindent próbáltam ki, és hogyan jutottam el az akadályfutásig. Az utóbbi években kialakult, hogy egyre inkább csak magammal és nem mással akarok versenyezni, versengeni.

Így jött az én legújabb kiegészítő sportom, amiben új célokat tűzhetek ki. Tudtam, ha csak úgy elmegyek futni és teszem a kilométereket, akkor nem egyik napról a másikra jön majd az áttörés: ha ma még csak öt kilométert futok, holnap nem leszek képes a félmaratonra, de mégis előrébb akartam lépni. Célokat akartam, teljesíteni akartam, sikerélményre vágytam. Az első lépések persze sokat számítottak: amikor megállás nélkül futottam már három kilométert, amikor a futóalkalmazásban átléptem a bűvös öt kilométert, amikor a párom (avagy ilyenkor önkéntes/spontán személyi edzőm) továbbrugdosott a nyolc kilométer felé, és amikor már hetente háromszor magamtól is elindultam – na, ezek mind kellettek ahhoz, hogy elhiggyem: én is tudok futni.

Ezerszer láttam már mások képeit az úgynevezett Spartan Race-ről, aztán egyik napról a másikra beneveztem. Szinte senkinek se beszéltem róla, akinek mégis, az meg viccnek gondolta, heteken keresztül a párom is. De elutaltam a nevezést, megnéztem pár videót, hogy mire számítsak, megkérdeztem ismerősöket a saját tapasztalataikról, végül pedig kipróbáltam, meg tudok-e csinálni egyáltalán harminc burpeet (a Spartanon ez a büntető feladat, ha egy akadályt nem teljesítesz). Nos, nem tudtam harmincat! Egyhuzamban maximum húsz sikerült elsőre, azt próbáltam feltornázni, de ez csak még jobban motivált.  Oda akartam állni a rajthoz és bármilyen specifikus felkészülés nélkül bebizonyítani magamnak: így is képes vagyok rá!

Nagykanizsán vágtam bele az 5+ kilométeres távba, vagyis életem első Spartan Sprintjébe, amiből végül hat és fél kilométer lett, és a valaha volt egyik legjobb napomként emlegetem azóta is. Annak ellenére, hogy arcüreg- és hörgőgyulladással, asztmásan csináltam végig, úgy szálltam be hazafelé a kocsiba, hogy „azért csinálnám ezt minden nap”.

Az előzetes terv szerint tapasztalat híján, ráadásul betegen a helyszínen mérlegeltem, hogy mit bírok és mit nem. Azt tudtam, hogy az izomerővel nem lesz gond, csak a tüdővel, és nem akartam még betegebb lenni, például a vizes akadályoktól a márciusi hűvös időben. Vagyis ezt a feladatot kihagytam volna, de hatalmas szerencsémre nem volt választási lehetőségem, a vizes részt lehetetlen volt elkerülni, és végül semmit nem hagytam ki, nem adtam fel. Így volt tökéletes, így sokkal többet adott nekem ez a nap. Csak kétszer kellett büntetőfeladatot (burpeet) csinálnom, a dárdahajítással és a multi rig / kombinált függeszkedéssel nem sikerült közelebbi barátságba kerülnöm. Voltak akadályok, amikről azt hittem elsőre, nem fognak sikerülni, aztán minden egyes ilyen feladat teljesítése hatalmas adrenalinnal öntött el és vitt tovább. Úgy futottam át a célvonalon, hogy „csak ennyi? Még mennék tovább!”.

Ezután pár napig győzködtem azokat, akiket a Sprintre is magam mellé csábítottam, hogy meg se álljunk, irány a következő futam néhány hónap múlva, Eplényben, és az eggyel nagyobb táv, a Spartan Super, vagyis a 13+ kilométer. Mindez az eplényi sípályán, a várható júniusi kánikulában azért nagyobb elköteleződést igényelt.

De elértünk idáig, és nekiveselkedtem. Már az első akadálynál – a rajt után egyből homokzsákkal a hátadon kellett nekiindulni egy hegynek – éreztem, ez más lesz, sokkal nehezebb, embert próbálóbb, de mégis tudtam, nagyon kevés olyan dolog történhet, ami eltántorít a céljaimtól. A tudat, hogy a Sprint mennyire jó élmény volt, hitet adott, és tudtam, csak rajtam múlik, teljesítem-e a Supert is. Ötször másztuk meg a hegyet, különböző sípályákon fel és le, és persze jóval kevesebbet tudtam így futni, sőt, szinte semmit – de mivel magamért csinálom ezt az egészet, nem tűztem ki időlimitet, csak a célba érést. Viszont végig mosolyogtam - ez később a fotókat látva még engem is meglepett - és különleges élmény volt mindannyiszor rácsodálkozni a gyönyörű tájra.

Még így is vállalható időn belül és arányaiban nem vészesen sok büntető burpee-vel tudtuk teljesíteni a közel tizenöt kilométert, aminek a végén azért pár könnycsepp szaladt a szemembe: máig nem tudom, attól az érzéstől-e, hogy sikerült, vagy attól, hogy végre vége volt. Kevés ahhoz fogható érzés van, mint amikor meglátod a célt, és tudod, hogy megcsináltad. Még aznap este éreztem, tudtam – és olvastam, mert a Spartan közösségben rengetegen írták – hogy ennél rosszabb, nehezebb nem igen lehet a Beast sem, így rövid időn belül beneveztem az októberi húsz-harminc kilométer közötti versenyre, hogy első évemben teljesítsem az úgynevezett Trifectát, vagyis a Spartan mindhárom távját.

Ekkor kerültem közelebbi barátságba egy másik BEAC-os sportolóval, a labdarúgó Juhász Petivel. A vele elkezdett közös munkáról és tervekről következő cikkünkben olvashattok.

Ha kedvet kaptál ahhoz, hogy a BEAC színeiben Te is megmérettesd magad, az októberi versenyhez a csapatkódot a BEAC Spartan FB csoportban, vagy az [email protected] címen érdeklődve szerezhetitek meg. Ezzel a kóddal az úgynevezett "15+ fős csapat kedvezményt" is megszerezhetitek.