Professzor úr, egészen jól tartja magát.

Köszönöm, hogy ezt mondod. Húsz évvel ezelőtt még naponta futottam, de most már nem tudok és nem is akarok. Ahol lehet mozgok. Még 80 éves koromban is minden nap tornázom, egy órát biciklizem itthon, nyaranta pedig nagyon szeretek úszni a Balatonon. Ezzel együtt minden nappal szép fokozatosan megy lefele az ember.

Mennyire elégedett az elért eredményeivel, van-e bármilyen hiányérzet önben?

Nehéz erre válaszolni, mert nincs olyan, hogy ’mi lett volna ha’. Talán azt mondanám az egész életutamra, hogy szép lassan mentem felfelé és szép lassan mentem lefelé. Nem voltak benne soha akkora törések, amelyek szerencsétlenné tettek volna.

Lehet erre tudatosan készülni?

Szerintem nem lehet. Ezt a Jóisten vagy így adja, vagy nem adja így. Az a véleményem, hogy mindig olyan célokat kell kitűzni, amit az ember kellő erőfeszítéssel végre tud hajtani. A legfontosabb az, hogy tudjad, pontosan ugyanazokkal az emberekkel fogsz találkozni, amikor felfelé mész, mint amikor lefelé jössz.

Böngészve az eredménysorait, rengeteg díja van a tudományos világban. De hogyan jött ez a ’mellékág’ a sporttal?

A neveltetésemből is jött, hogy elkötelezett vagyok a sport iránt, de bizonyos sportágak mindig nagyon vonzottak. Ilyenek voltak a labdajátékok, ezeken belül is a kosárlabda, amit középiskolás koromban kezdtem el csinálni, utána pedig hat évig a BEAC-ban sportoltam az első csapat környékén. Többször is játszottam az NB1-ben, de amikor negyedéves voltam, megsérültem és utána már nem kezdtem újra. A régi BEAC-os barátaimmal még mindig találkozunk évente egyszer.

Ez alapozta meg azt, hogy mind a mai napig a sportdiplomáciában szerepet vállal?

Megítélésem szerint rendkívül fontos az egyetemi korban végzett sport. Nemcsak azért, mert az ember boldog életet csak akkor élhet, ha állandóan, heti rendszerességgel, legalább négy-öt napot sportol, hanem azért is, mert a társadalom a diplomásokról vesz mintát. Az életszínvonal emelkedik akkor, ha az emberek sportolnak. Amikor hét éven keresztül a TTK dékánja voltam, fontosnak tartottam, hogy komoly sportélet legyen a karunkon és az egyetemen, majd amikor államtitkár lettem, jó kapcsolatot alakítottam ki a Magyar Egyetemi – Főiskolai Sportszövetséggel. Frenkl Róbert professzorral, aki akkor a MEFS elnöke volt, személyesen is jóban voltam és minden olyan pénzt, amivel az egyetemi sportot lehetett támogatni, azt erre is fordítottam. Később így kerültem én is az egyetemi sportközegbe.

Elégedett azzal a materiális és non-materiális támogatással, amit a jelenlegi magyar kormány nyújt a tömegsport felé?

Természetesen a támogatás soha nem elég, ennek ellenére a növekvő tendenciát és az érintett emberek jóindulatát látva azt mondanám, hogy fölfelé megyünk. De nem vagyok maradéktalanul elégedett, tettem javaslatot arra, hogy a MEFS 20-30 százalékkal több pénzhez jusson, ezt azonban nem kaptuk meg. Ugyanakkor az elkötelezettséget tekintve, illetve azt, hogy a sport fontosságáról meg lehet győzni az embereket, látok javulást. Örömmel emlékszem vissza a MEFS elnökeként eltöltött nyolc évemre, úgy érzem sokat fejlődött abban az időszakban az egyetemi sport.

Említette, hogy véleménye szerint a sport és társadalom egészségi állapota, lelkülete szoros összefüggésben áll egymással. Utóbbi esetében is lát javulást?

Igen, azt hiszem, hogy egyre több olyan embert látok, aki a mozgásgazdag életmódot választja, vagy szeret kijárni a természetbe. Nem arról kell szóljon ez, hogy valaki egy sportot csinál és azt profi szinten űzi, hanem én például a legjobban azokat a fiúkat értékelem, akik két métert tudnak magasra ugrani. Ez óriási teljesítmény, versenysport szempontjából viszont majdnem semmit nem jelent. Erre büszkének kell lenni. Ez közegészségügyi szempontból is rendkívül sokat jelent. Bár nem csináltam ilyen tanulmányt, de állítom, hogy a forintok, amelyeket a sportba beleteszünk, az visszajön ott, hogy kevesebbet kell az egészségügyre fordítani. Tehát én nem szerettem azt az érvelést, hogy ’miért nem kórházat építünk stadion helyett’. Körbejárva más országokat tudom, hogy Magyarország milyen tragikus helyzetben volt a sportinfrastruktúra terén 10-12 évvel ezelőtt.

A stadionok ugyanakkor egy szűk réteget céloznak, éppen a versenysportot szolgálják ki. Érvként ez említhető ebben az esetben? Jobb lenne, ha mondjuk stadionok helyett az amatőrsportnak – így a félamatőrként működő egyetemi sportnak is – helyet adó sportpályákat létesítenének?

Én úgy gondolom, hogy a kettőnek a mixére lenne szükség. Elég megnéznünk, hogy egy nagy sportsiker milyen hatással van egy sportágra és hány gyerek kezdi el űzni azt utána. Például egy sikeres Universiade az egyetemi sportban rengeteget számít.

A MEFS-ben végzett munkája során mit tart a legnagyobb eredményének?

Székely Mózessel nagyon sok időt dolgoztam együtt. Először akkor találkoztam vele, amikor kineveztek dékánnak, (1990-től 1997-ig volt dékán – a szerk.), mert akkor alakult meg a Hallgatói Önkormányzat is, előtte nem volt ilyen. Ő volt a TTK HÖK első vezetője és ő volt az egyetlen, aki elolvasta a többoldalas kari tanácsi előterjesztéseket. Mindig alapos és megfontolt volt, megalapozott véleménye volt mindenről, ezért nagyon kedveltem őt. Később a minisztériumhoz kerültem és magammal vittem, ahol főosztályvezetői rangban dolgozott mellettem. Aztán, amikor a MEFS-nél elnök voltam (2012-től 2020-ig – a szerk.) szintén együtt dolgoztunk és végig ő volt a főtitkár. Nagyra becsülöm őt. Vele együtt dolgoztuk ki a Hajós Alfréd-tervet – amely négy évre határozta meg, hogy milyen irányban menjen tovább az egyetemi sport – aztán a második verzióját is, ami újabb négy évre határozta ezt meg. Úgy gondolom, hogy ebben a tervben – amely egy frontális fejlesztése volt az egyetemi sportnak - sok sikert értünk el. Nemcsak versenyszervezés terén volt eredményünk, hanem a sportirodai rendszert is megalapítottuk. Nagyon sajnálom, hogy nem tudom, hogyan fejlődött ez tovább.

Sikeresnek titulálta ezt a tervet. Mi volt ennek az alapja?

Minden egyetemi vezetés szeretné, ha a sport fejlődne az intézményében. A problémát elsősorban az okozza, hogy a rektorok verbálisan mindig nagy támogatói a sportnak. Vannak köztük olyanok, akik tesznek is érte és vannak olyanok is, akik, hogy mondjam, kevésbé támogatják a sportot. Az ugyanakkor örömteli, hogy van egy általános hangulat, amely a sportot fontosnak tartja.

Németországban és az Egyesült Államokban is dolgozott. Utóbbi esetében – ’monetarizált’ gondolkodású társadalom lévén – különösen kevés szó esik a tömegsportról, de alapvetően is keveset tudunk más országok ehhez történő hozzáállásáról. Külföldön milyen tapasztalatokkal vérteződött fel és azokat mennyire tudta itthon hasznosítani?

Németországban a ’70-es években voltam, ott a természet szeretete volt egészen nyilvánvaló, meghatározó. Sétálni, hegyet mászni, síelni elmenni egy teljesen általánosnak vett dolog volt. Azt a típusú tömegsportot, amelyet én szerettem, azt ott nem láttam. De Amerikában 26-szor voltam, összeadva pedig két és fél évnél többet éltem ott. Teljesen általános az, hogy mindenki mozog. A campusokon mindenki fut, vagy úszik.

Az ottani egyetemi és franchise rendszer integrálható Magyarországon?

A magyar egyetemi sportban nincs annyi pénz, hogy innen vegye ki a profi sport az embereket. Tehát, ha valaki tehetséges, el fogja vinni egy másik sportegyesület, amelyik tud neki fizetni. Direktbe átvenni ezt a rendszert semmiképpen nem lehet. Az USA-ban furcsa ez a rendszer: Van néhány év, amikor csak az egyetemeken folyik a sport.

Azok a sportolók, akik később nem a profi ligákban folytatják, milyen arányban maradnak a sportvilágban?

A sport az olyan, mint a kábítószer: Aki egyszer elkezdi, nem tudja abbahagyni. Volt egy unokahúgom, aki válogatott tornász volt és kapott egy ösztöndíjat Atlantába. De az csak annyi volt, hogy a tandíját kifizették és ’fagylaltpénzt’ kapott, mellette viszont dolgoznia kellett, hogy eltartsa magát. Az ösztöndíjaknak kifinomult rendszere van, tehát egy tehetséges ember ott nem vész el. Az egyetemi sport szorosan összefügg a profi sporttal, tehát a klubok kizárólag az egyetemekről választják ki a játékosaikat, azaz, ha például egy kosárlabdázó nem egyetemen játszik, akkor nem kerül be a bajnokságba.

Ezzel szemben Magyarországon egy hibrid-rendszer működik, azaz vannak fizetős és államilag támogatott szakok. Mennyire lenne üdvözlendő, ha egyik, vagy másik irányba lengene ki az inga?

Én a jelenlegi rendszerrel elégedett vagyok. A tandíj rendszert ugyanakkor nem tartom jónak. Morálisan teljesen elhibázottnak gondolom, mert a szociális körülmények határozzák meg, hogy ki kerülhet egyetemre. Ez pedig sokkal nagyobb kár, mint hogy az adófizetők pénzéből fenn kell tartani ezeket az intézményeket. Az a baj, hogy biztosan lesz legalább egy olyan szociálisan gyenge családból származó gyerek, aki tehetséges és semmiképp sem tud bejutni az egyetemre. Emiatt kell vállalni a tandíj-mentességet.

Ha a kereseti viszonyokat nézzük meg, akkor Budapest abszolút kiemelkedik. És bár vidéken is vannak egyetemek, a felsőoktatás főként a fővárosban koncentrálódik. Ennek függvényében egy ’átlag vidéki’ állampolgár mennyire esik ki ebből a rendszerből és az mekkora veszteséggel működik? Tíz emberből hány vész el?

Szerintem a jelenlegi rendszerben nem sok vész el, de ha fizetős rendszer létezne, tíz gyerekből négy-öt kiesne. Abszolút nem vagyok a tandíj-rendszer híve, ami most van, az nagyjából elfogadható. Az édesanyám mindig azt mondta nekem, hogy a legtöbb, amit egy szülő adhat a gyereknek, az a jó nevelés. Ezért mindig kifizetett nekem mindent és ez bennem is megmaradt.

Az egyetemi sport fejlődéséért és népszerűsítéséért megkapta az Európai Egyetemi Sportszövetség érdemrendjét. Kizárólag Magyarországon dolgozott ezen a területen, vagy külföldön is?

Nem töltöttem be semmilyen hasonló pozíciót kint, ezt azért a nyolc évért kaptam, amit a MEFS-ben töltöttem. Máshol is értékelték azt, hogy a magyarok fejlődnek ebben a közegben.

Nemzetközileg hogyan van erre rálátásuk a szövetségeknek? Van olyan, aki az országokban ezt a szegmenst ’monitorozza’?

Az Európai Unió égisze alatt létezik egy European University Sports Association névre hallgató szervezet, amely – meglepődésemre – nem sokkal azelőtt alakult, hogy én elnöki pozícióba kerültem a MEFS-nél. Évente voltak itt közgyűlések és találkozók, ezekre eljártam és jó kapcsolatot építettünk ki egymással. Például a lengyelekkel és a svájciakkal nagyon jóban lettem.

Egyszerűbb egy lengyellel kapcsolatot építeni, mint olyan országokkal, amelyekkel nincsen összefonódás?

Nem. Például a svájci fiatalemberrel is személyesen építettem ki jó kapcsolatot. Ez sokkal többet számít. Egy finn fiút például nagyon nem szeretek, mert amikor nem kapták meg a rendezés jogát, amit szeretetett volna, dühében összetört 3-4 széket. A lényeg, hogy a személyes szimpátia vagy antipátia jelenti a legtöbbet.

Bejárta az egész világot. Említette, hogy összesen két és fél évet töltött az USA-ban, volt Németországban, Indiában, tényleg mindenhol. A családja mindenhova ment önnel?

Mindig azt mondtam, hogy ott vagyok, ahol van fizika. A család egy kivételtől eltekintve sohasem jött velem. Akkor Los Angelesbe mentem egy konferenciára és a feleségem is velem tartott. Ott egy barátommal és a feleségével együtt béreltünk egy autót, majd átjöttünk vele a kontinensen. Az volt az egyetlen olyan út, amikor az amerikai tanulmányi kirándulásaim során a feleségem is ott volt velem. Ezt a mai napig visszakapom a lányaimtól még most is: ’Nem voltál ott Papi a szalagavatómon’ – mondják nekem.

Ebben van hiányérzete?

Van. Utólag visszatekintve az, hogy mind a két lányom ennyire egybehangzóan felhánytorgatja húsz év múlva is, azt gondolom, hogy hibáztam. Nem voltam ott a diplomaátadásukon sem. Legalább az egyik lányomén ott kellett volna lennem.

Van ilyen utaknál mérlegelési lehetősége?

Nem nagyon van, mert a lehetőséget meg kell ragadni. Különösen 1990-ig, mindig úgy éreztem, hogy utoljára vagyok Amerikában. 2016-ban voltam utoljára ott, de a nyarakat gyakorlatilag mindig ott töltöttem.

Azt lehet mondani, hogy akadálytalanul végezhette a munkáját. A feleségének volt, amiről le kellett mondania a karrierjét illetően? Milyen szakterületen dolgozik?

Közgazdász és azt kell mondanom, hogy nagyon hálás vagyok neki, hogy ezt elviselte. Szakmailag azt hiszem nem kellett semmiről sem lemondania. Talán anyagilag sem volt ez annyira rossz üzlet. Németországban kint volt velem az egész család, a lányaim ott jártak iskolába. Az egyikből közgazdász lett, a másikból mérnök, de mindegyikük német nyelvű cégnél dolgozik, az egyik Bécsben, a másik itt Magyarországon. Ez az előny alighanem innen származott.

2009 és 2013 között volt a BEAC elnöke és a javára írják, hogy egy megfáradt ELTE-BEAC kapcsolatot élesztett újra.

Amikor 1993-ban először meghozták a felsőoktatási és sporttörvényt, akkor az egyetemi klubokat jogilag leválasztották az egyetemekről. Egészen addig a BEAC az egyetemnek a sportegyesülete volt, a leválasztással viszont az egyetemi klubok teljesen eltávolodtak az egyetemektől. Pár év múlva Klinghammer Pista (Klinghammer István, az ELTE rektora 2000 és 2006 között – a szerk.) azt mondta, hogy ő, a maga részéről úgy tekint a BEAC-ra, mintha a Fradira nézne, mert semmi köze az egyetemhez. Ez nekem, mint régi BEAC-osnak borzasztóan rosszul esett. 2008-ban Székely Mózes bejött hozzám, mert a BEAC-nak súlyos anyagi gondjai voltak és teljesen eltávolodott az egyetemtől. Majd Hudecz professzor úrhoz, aki akkor az ELTE rektora volt, bementem egy ötlettel és rektor úr támogatott mindenben. Megválasztottak a BEAC elnökének. Az volt a koncepcióm, hogy az alapszabály-módosításokkal lépésről lépésre el kell érni azt, hogy az elnökségben legalább 80 százalékban csak ELTE-s ülhessen és 2012-ben ezt el is értük. Úgy gondoltam, ha ettől, ha nem is lesz a BEAC az ELTE része, de az egyetem sportegyesülete lesz és ez így is történt. Aztán úgy éreztem, hogy összeférhetetlen, hogy a MEFS és a BEAC elnöke is vagyok - noha nagyon szívesen láttam el utóbbi tisztség feladatait is – így nem indultam újra a pozícióért. Például egy MEFS-es pénz szétosztásánál nem kedvezhetek a BEAC-nak.

Kizárólag anyagi megfontolásból van ennek az együttállásnak relevanciája?

Nem, ez elvi megfontolás is. A BEAC első elnöke Eötvös Loránd volt, majd két év múlva leköszönt, valószínűleg azért, mert az egyetemen tanszékvezető lett. Ennek az örökösét (ELTE TTK Atomfizikai Tanszék – a szerk.) vezethettem hosszú ideig én is. Nem akarok semmiképpen párhuzamot állítani, de úgy gondolom, nem szabad halmozni a posztokat és a felelősséget, akkor valamit elhagy az ember.

Lehet azt mondani, hogy példaképének tekinteti Eötvös Lorándot?

Szerintem egy nagyszerű ember volt. Minden nyáron elment Dél-Tirolba és ott túrázott, sőt, van ott egy csúcs, amit róla neveztek el. Volt, hogy biciklivel ment a két lányával a Dolomitokba túrázni. Számomra nagyon szimpatikus volt az a hozzáállás és az a precizitás, amellyel az Eötvös-kísérletet csinálta. Eötvös emberileg és tudósként is példaképe lehet mindenkinek.

Az utána lévő időszakban milyen kapcsolatban állt a BEAC-cal? Hogyan látja a jelenlegi ELTE-BEAC-viszonyt?

A diplomamunkám miatt abbahagytam a sportot, aztán elég sokáig csak a Népsportban követtem a BEAC eredményeit, de nem ismertem már a klub sportolóit. Dékánként és amikor a minisztériumban dolgoztam is próbáltam segíteni a BEAC-ot, ahogyan a MEFS elnökeként is. Mostanában pedig örömmel járok el régi kosarastársaimmal sörözni és egy jót beszélgetni.

Ha néhány szóban kellene megfogalmaznia, akkor mit mondana, miben különleges a BEAC?

Minden egyetemnek szüksége van egy jó sportegyesületre és úgy gondolom az is fontos, hogy ne több, hanem csak egy legyen. Fontos, hogy az egyetemi kluboknak legyenek céljai, mint hogy megszervez egy-egy nemzetközi találkozót, vagy versenyt rendez a sportágban. Ez felrázza az egyesületet és eredményt hoz magának az egyetemnek is. Általában ezeknek jó a visszhangja. Örülök neki, hogy megtaláltam Simon Gábort. Ő egy olyan fiú, akivel szívesen dolgoztam együtt és mindig sikeresek voltunk a dolgok előre vitelében. Gábor egy nagyon jó igazgatója a BEAC-nak.

Ha a vitrinjére tekintek, látom, hogy számos díjnak a birtokosa. Mit jelentenek önnek ezek a díjak? Végig lehetett volna-e vinni ezt a karriert úgy, hogy nem kap ilyen elismeréseket, miközben ugyanezeket az eredményeket eléri a tudományos munkában?

Nem akartam úgy csinálni, hogy semmit se kapjak (nevet). Csináltattam egy vitrint, amelyben a bő család összes díja helyet kap. Az Eötvös József-koszorúra vagyok a legbüszkébb, az a Magyar Tudományos Akadémia Életműdíja, ami a ’nem akadémikusok’ legmagasabb díja, amit el lehet érni.

Mennyire bánja, hogy nem lett akadémikus?

Teljesen világos volt számomra, hogy nem leszek akadémikus, miután négy évig államtitkárként kimaradtam a tudományos munkából.

Politikai okok miatt?

Ezt sem mondanám. Aki állami vezető pozícióban van, kevesebb publikációt csinál. Ez így alakult, de az Eötvös-koszorút nagyon nagyra értékelem.

Páratlan karrier. Mi az, ami még mindig hajtja önt?

Szeretek érdekes dolgokkal foglalkozni, az energetika szerintem fontos téma. Én tartottam az atom-, és a magfizika előadásokat is az ELTE-n, de amikor nyugdíjba mentem, mindkettőt pillanatok alatt elvették tőlem. A környezetfizikára és az energetikai előadásokra viszont nem volt jelentkező és a mai napig csinálom. Ezeknek angol nyelvű kurzusai is vannak.

Van olyan, amit még el szeretne érni?

Hogy egészségesen még egy pár évet éljek.

Szerző: Kungli Dávid