Gyurgyák, Schneider, Galgóczy – Sujtó Lászlónál így fest minden idők középpályássora. Nálad?
Mindig is sokat adtam Sujtó véleményére, így természetesen elfogadom ítéletét. Schneider nem kérdés, hogy benne van, hiszen minden idők talán legjobb BEAC játékosa volt, de én leginkább a legendás volt 57’-es KSI-s sorral szerettem játszani, valamennyi valaha volt csapatomat is beleértve: Füredi, Gyurgyák, Altbäcker. Volt szerepem abban, hogy ők is a BEAC-nál kötöttek ki, és jól is érezték magukat itt. Talán az sem véletlen, hogy a későbbiek közül – aki szintén szerepelhetne az „álomközéppályán” – Jakobszen Tamás szintén KSI-s volt.

Te pedig 8-asként?
Igen. Mindhárman kipróbáltunk több posztot is, de nekem a baloldali középpályás poszt tetszett a legjobban. A szélről befelé tudtam cselezni a jobb lábamra, és kapura lőni. Ilyen szempontból talán megelőztem a koromat, mert ma már majd’ minden csapat „tükörszélsővel” játszik. Legtöbbször középső középpályásként kaptam szerepet, ma talán a 10-es pozíciót használjuk az én posztomra. A 80-as években persze még teljesen más rendszerben játszottak a csapatok. Még nem vonalban védekeztek a hátvédek, volt söprögető is, de nem nagyon voltak szárnyvédők, akik felfutottak volna a támadásokkal.

Volt focis előéleted, ifjúsági korosztályban játszottál valamelyik klubban?
Igen, mint mondtam a KSI-ben játszottam az ifi NB I-ben. Aztán elvittek katonának Hódmezővásárhelyre, és a helyi csapat leigazolt, NB III-asok voltunk. 19 éves voltam ekkor.

Maradjunk még a 70-es évek közepénél. Amikor elkezdted az egyetemet, a BEAC pont elköltözött a Kőrösy József utcai stadionból, amelynek a helyén később felépült a budai Skála. Voltál kint meccsen a régi stadionban?
Persze, sőt, a BEAC-hoz már fiatalon is volt közöm. Miután Budapestre kerültem, az Apáczai Csere János Gimnáziumba jártam, és kollégista voltam. Eleinte Mihályfi László volt a testnevelő tanárom, sokáig ő tartotta a magyar csúcsot 100 méteres síkfutásban. A Skála helyén lévő BEAC-stadionban is volt futóversenyünk, amit valószínűleg megnyertem, mert Mihályfi rögtön el akart vinni a BEAC-ba futónak. Emlékszem a földes futballpályára, és hogy épp edzettek rajta, Sujtó Laci valószínűleg már akkor is ott volt a pályán, talán Korpa Ottó is, velük később együtt játszottunk a BEAC-ban. De a futás igazából egyáltalán nem vonzott, unalmasnak tartottam az edzéseket, így egy másik testnevelő tanár, Horváth Gyuszi bácsi elcsábított a KSI-be focizni.

Szóval a futóverseny volt az első BEAC-os emlék.
Igen, a második viszont már jóval kellemetlenebb volt. Amikor visszajöttem a katonaság után Budapestre, már nem emlékszem, hogy telefonon, vagy levélben értesítettek róla, hogy a BEAC-ba kell igazoljak. Ami persze átverés volt, igazolhattam volna szabadon máshová is. Nem mintha megbántam volna – de erről később… A Skála építése miatt ekkor már nem volt hazai pályája a BEAC-nak, folyton albérletben voltunk valahol. Aktuálisan a III. kerületi ÚFC (Újlaki Football Club, egyébként Hidegkuti Nándor egykori csapata) pályáján játszottunk, amelyet fekete salak borított, azon elesni egészen kegyetlen érzés volt. Ráadásul az ÚFC-sek vagány külvárosi srácok voltak, utáltak bennünket, ütöttek vágtak minket, ahol értek. 1976-1977-et írunk. Három évvel korábban az MLSZ átszervezte a bajnokságot, és emiatt a BEAC kihullott az NB III-ból a BLSZ I-be, majd a BLSZ II-be. Egy teljesen szétesett csapatba érkeztem ’76-ban, mélyponton volt ekkor a BEAC-os futball.

Sujtó László mesélt erről az időszakról, a Kakó-korszakról. Amikor Kakó Gyula BM őrnagy belügyes fiatalokat épített be a csapatba, és szakmaiatlan húzásokkal borzolta a kedélyeket.
Igen, talán a legrosszabb időszakban érkeztem. Kakó szerintem nem volt rossz ember, de totál hülye volt a futballhoz. Egyszer Balogh Andrist így cserélte be: „Beállsz, beadsz, megállsz, lejössz.” Ilyeneket tudott mondani csak, s a kedvence ez volt: „sávban dolgozol”. Viszont aztán egyre jobb lett a társaság, és én egészen a negyedik egyetemi évemig maradtam, amikor profinak álltam.

Ez mit jelent?
Dobbantóval átigazoltam Dorogra. Ez annyit tesz, hogy egy évig otthon játszottam, szülőfalum, Sárisáp NB III-as csapatában, és onnan mentem az NB II-es Dorogi Bányászba. Ahonnan később átkerültem a Budapesti Spartacusba, amelyik szintén másodosztályú volt. Viszont a profik között töltött időszak kellett hozzá, hogy ráébredjek, milyen jó hely volt a BEAC.

De hát az előbb mondta, milyen rossz élményekkel érkezett a BEAC-hoz.
Igen, de idővel változott a helyzet, remek társaság alakult ki, és a futballról szólt a dolog.

Az NB II-ben nem a fociról szólt?
Nem. A pénzről, és egymás „gyilkolásáról”, vagyis, hogy ki hogyan tud minél jobb pozíciót kikaparni magának. Hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom. Ezért tértem vissza rövid idő elteltével a BEAC-ba, és elkezdtem elhívni oda a régi focis barátaimat. A már említett Füredi és Albäcker jött ekkor, de ott volt a jobbhátvéd Lantos Tomi, később Péntek Gábor, Fejes Tomi, Schéhl Andris, Aubelék, Sziráki András és persze ott volt két „örök darab” Languszta (alias Légrádi) és természetesen Sujtó László is. Nagyon jó társaság alakult ki, csupa értelmes, intelligens játékossal. Sok klubbal ellentétben nálunk sokáig megmaradt ez a jó hangulat, ez az összetartó társaság. Az öregfiúkban is, egészen a ma napig. Csak az edzőket tudnám feledni, Kakóról már volt szó, de volt itt edző a testnevelő tanár Glatz János is, aki egy balatonalmádi edzőtáborban a kosaras mélysúlypontú védekezést gyakoroltatta velünk, és ez ellen Schéhl Andrissal tiltakoztunk, majd elzavart bennünket a BEAC-tól. Pont kettőnket… Szóval ez is a BEAC-volt, bár szeretném ezeket a figurákat örökké elfelejteni…

Érdekes a párhuzam: Molnár Emil a BEAC doyen sakkozója is hasonló utat járt be: tehetsége ellenére nem vonzotta a profi sport, megmaradt amatőrnek, és mellette tanított az ELTE-n. Ahogy te is, igaz?
A történelem, a néprajz, az antropológia és a szociológia szakot elvégeztem, majd tanítottam a bölcsészkaron, a jogon, a Bibó Szakkollégiumban, és fél évet a közgázon is. De egyáltalán nem vonzott az oktatói pálya. Hívtak később is, de engem egyszerűen nem inspirál a tanítás. Az írás annál inkább, elkezdtem a könyvírást, majd megalapítottuk a Századvéget, majd az Osirist. Visszatérve a BEAC-ra, a nagypályás foci mellett a kispálya is szoros kapcsot jelentett annak idején a klubbal.

A Bogdánfy úti kis betonos pályán zajlott a játék?
Akkor úgy nézett ki a sporttelep, hogy nagyjából a mai Lágymányosi híd helyén húzódott egy földes nagypálya, aztán ahogy a mai BEAC felé haladunk, ott volt a két betonos kispálya, azon túl pedig a füves nagypálya, amelyre később felépítették a ma is látható jégpályát. Ez volt az aranykor szerintem, a 80-as évek elején, amikor több nagypályánk, kispályánk, és öltözőink voltak, és nem albérletről albérletbe kellett vonulni. Ha egy csapatnak nincs állandó hazai pályája, mint a BEAC-nak hosszú éveken keresztül, az mérhetetlen romboló erővel bír a csapatra nézve. Viszont ez az időszak nagyszerű volt, a Bogdánfy volt az otthonunk, a csapatunk is jó színvonalon játszott. Fontosnak tartom megjegyezni – és ez lehet, hogy nem egy ilyen ünnepi kötetbe való – de ettől még igaz, – hogy ezt a lehetőséget a BEAC tanár elnökének, Kaposi Olivér, kémikusnak köszönhetjük, aki sokszor konfrontálódott az ELTE vezetőivel a BEAC focisták érdekében.

Élénken élnek az emlékek a legkülönlegesebb meccsekről?
Volt sok, előfordult, hogy rúgtam három vagy négy gólt egy meccsen, de dicsekvésnek tűnne, ha ezekről beszélgetnénk, inkább az emberi pillanatok az érdekesek. Az egyik például Daróczi Gáborhoz kötődik, aki nem csak balhátvédünk volt, hanem anyagilag is komolyan és sokáig támogatta a BEAC-ot. Nagyon masszív, nem túl gyors játékos volt. Kakó Gyula az egyik meccs szünetében szólt neki: „Gabi, beállsz, de vigyázz, nehogy kiállítsanak!” Daráról tudni kell, hogy kőkemény játékos volt, nem kímélte sem magát, sem az ellenfeleket. Elkezdődött a második félidő, de Gyula bá még pakolt az öltözőben, és pár perces késéssel jött le a lépcsőn, ki a pályára. Jött vele szembe Daróczi Gabi, Gyula bá meg nekiszegezte a kérdést: „Gabikám, nem megmondtam, hogy állj be?” Mire Gabi: „Gyula bácsi, már ki is állítottak!” Nagyjából a fordulás utáni első percben Gabi derékon kapott valakit a tizenhatoson belül, tizenegyes, kiállítás. Ahogy mondani szokás: nem ezért szerettük Darát, mert hogy szerettük, az nem vitás.

José Mourinho is mesélt hasonló történetet, csak az egy Bajnokok Ligája meccsen történt az Interben, és Mario Balotellivel.
Igen, előfordul az ilyesmi. Nekem inkább ezek az emberi pillanatok maradtak meg a BEAC-os fociból, nem az, hogy valakit nagyon elvertünk, vagy heroikus játékkal, egyetlen góllal győztünk. Ha a futballszakmai sikereket nézzük, akkor leginkább a berlini tornát tudom említeni a 80-as évekből. Egész komoly berlini egyetemi csapatok vettek részt rajta. A Charlie ellenőrzési ponton mentünk át busszal Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe, mi voltunk az egyetlen csapat a keleti blokkból. Egyszer-kétszer meg is nyertük a tornát.

Túlnyomórészt ELTE-sek alkották ekkor a csapatot?
Igen, játszott nálunk néhány oktató is. Földesi Tamás filozófus például ott volt, amikor én megérkeztem. 2-3 játékos a Műszaki Egyetemről jött. Ezzel az értelmiségi társasággal alaposan kilógtunk a BLSZ I-es, BLSZ II-es közegből. Sokat beszéltem a korábbi negatív időszakról, később viszont összeforrt a társaság, és kialakult a markáns BEAC-os identitás a csapatban, ragaszkodtunk a klubhoz. Sokan az öregfiúkban is együtt játszottunk. Én elég sokáig bírtam nagypályán: hétvégén megyei mérkőzés Alsóörsön, hétfőn pedig öregfiúk meccs a BEAC-cal.

Ejtsünk szót röviden a 2008–as írók Európa-bajnokságáról, ahol aranyat nyertél a magyar válogatottal!
Úgy kerültem be a csapatba, hogy az azóta elhunyt Kőrösi Zoltán Felsőörsön lakott, és látott az Alsóörsben, így összehaverkodtunk. Egyből meg is választottak csapatkapitánynak. Egy ízben meghívtam hozzánk Alsóörsre az angol és később az olasz íróválogatottat. Általában ők jutottak ki a világversenyekre, plusz a németek, az olaszok, meg az egyesített skandináv csapat. A németországi író Eb-n egyébként még Esterházy Péter is ott volt a partvonal mellett.

A 2010–es évek elején edzetted a BEAC III–t. Hogyan jött a felkérés?
Eleinte egy baráti társaságból szervezett csapatot edzettem, a fiaim is benne voltak, de ez mindössze egy évig tartott. Aztán szóltak a BEAC-tól, hogy a második csapatot is lehetne tréningezni, de pár hónap után azt is abbahagytam. Nem nekem való az edzősködés. Valószínűleg a személyiségemből fakad, hogy sem az egyetemi előadóban, sem a pálya szélén nem éreztem jól magam. Amíg játékosedző lehettem, vagy csak edzést kellett tartani – amit nagyon szerettem –, addig rendben volt a dolog, de utána már nem.

Meddig tartott a futballkarriered?
2016-ig játszottam a BEAC-ban, és a megye II-es Alsóörsben.

Hatvan évesen nem lógtál ki a megye II-es csapatból?
De, fölfelé. A viccet félretéve, egy irányító középpályásnak azért könnyebb a dolga. Aztán sajnos porckorongkopás miatt abba kellett hagynom a játékot. Azóta jégkorongozom, és nem nagyon járok focipályákra.

Úgy tudom, csábítanak a BEAC veteránba. Engedsz a nyomásnak?
Nem nekem való már a veterán, más típus vagyok.

Majdnem 100 éve, hogy a BEAC feljutott a labdarúgó első osztályba. Tőled is megkérdezem: lenne létjogosultsága egy profi nagypályás ELTE-s csapatnak a 21. században, vagy fontos az önazonosság, és az amatőr egyetemi szellemiség?
Egyértelműen az utóbbi a fontos. Nem hiszem, hogy működne a profi alapon szervezett nagypályás csapat az ELTE-n, de másutt vidéken se. Azért sem látom reálisnak, mert az egyetemi csapatok jórészt baráti alapon szerveződnek, nem az vezérli őket, hogy profik legyenek, a részvétel a fontos, ez az egésznek a varázsa. A profivá válás útján viszont a barátokat ki kellene tenni a csapatból, ez pedig nem helyes. Játszottam ebben a másik világban, így tapasztalatból mondhatom, nem hiányzik ez sem a testemnek, sem lelkemnek!

Szerző: Gabay Balázs

Fotók: Simó Szabolcs