Egyesek „nyughatatlan reformernek” tartanak, Te hogy jellemeznéd önmagad?

Kevés nálam békésebb, kevésbé stresszelő embert ismerek, így, ha nincs is hozzáadott értéke a munkámnak, azt eddig a legnagyobb nyugalommal fogadtam. Reformer pedig nem szeretnék lenni, hiszen azokat a – sokszor évezredes – értékeinket, amelyek kiállták az idő próbáját, meg kell őrizzük, az általam látott legsúlyosabb problémáknál pedig a meglévő rendszereinket teljesen újra kell gondolni, az egyszerű reformok itt nem segítenek. Ha a ténylegesen elvégzett tevékenységeim alapján kellene jellemeznem önmagam, inkább társadalmi problémamegoldóként lehetett rám eddig számítani.

1985-ben lettél ELTE-s. Milyen szakra jártál? Miért jelentkeztél annak idején az ELTE-re?

A TTK fizikus szakát végeztem, matematikai fizikából írtam a diplomamunkámat az általam ismert legzseniálisabb elméletalkotónál, Matolcsi Tamásnál. 1985-ben vettek fel, a kötelező katonaság miatt egy évvel később iratkozhattam be. Annyit tudtam a fizikus szakról, hogy ide kellett a legmagasabb pontszám matek-fizikából, magamról meg azt, hogy meg akarom ismerni az anyagi világot, aminek az elemi alapjait a fizika írja le.

Társadalomkutatóként gyakorlatilag nem lehet monoton munkád, hiszen a társadalmunk is folyamatosan változik. Mivel foglalkozol mostanában leginkább?

Éles váltással vettek fel ösztöndíjasnak a BTK-n éppen megalakult pszichológia doktori iskolájába. Elsődleges kutatási területem, amiből a PhD-mat is írtam, a világproblémák szociálpszichológiája. Ez arról szól, hogy a mindennapok emberei (tehát nem a szakértők) miket tartanak a mai emberiség legsúlyosabb gondjainak, melyeket gondolják a többinél fontosabbnak, illetve ami szintén nagyon izgalmas, hogy milyen cselekvési lehetőségeket látnak az egyes emberek előtt, hogy mit tehetünk mi, egyszerű földi halandók – a globális problémák megoldásáért.

Mennyire tér el a mostani kutatási területed az akkoritól?

Csak néhányat említek. Az egyik, bár már ez is két évtizedes, a magyar társadalom különböző értékrendű csoportjait különíti el többdimenziós skálázás segítségével. A munkát még egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat keretében kezdtünk el László Ervin rendszerkutató (akit a Római Klub tagjaként ismerhetnek sokan) inspirálására és koordinálásában. Szintén sokat foglalkoztam az ún. kiválóságiból tömegképzéssé vált felsőoktatás elvi és működési kérdéseivel, beleértve a világon egyedülálló magyar diákhitel-rendszer kialakítását. A szívemhez különösen közel áll a fenntarthatóság kérdésköre, ezen a téren nem csak kutatásokat, de többek között civil munkát, egyetemi szakkönyvet és egy országos stratégia megtervezését is koordináltam, no meg lassan 25 éve ezt tanítom az ELTE-n. Számomra a napi életnek is középpontjában áll az egészségfejlesztés és az a szerencse ért, hogy részt vehettem a legnagyobb hazai önkéntes egészségpénztár szakmai rendszerének felépítésében, egy országos egyetemi egészségfejlesztő stratégia megalkotásában és akciótervek kifejlesztésében.

Elégedett vagy az eddig elért eredményeiddel? Vannak még céljaid a tudományos életben?

Nem egy nyugvópontot keresek magamnak, gondolom addig fogok dolgozni, kutatni, amíg lesznek számomra megoldandó problémák. Ahogy most látom, a rendszerszintű társadalmi gondok tárháza inkább növekszik, mint csökken, amit úgy is fogalmazhatnék, hogy egyre kevésbé vagyok nyugodt gyermekeink és unokáink jövőjét illetően. Nem mondhatjuk Vörösmartyval szólva, hogy „Köszönjük élet! áldomásaidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!”. Most, hogy a gyermekeim már önálló életet kezdtek, egyedül a társadalmi hasznosság határozhatja meg, hogy mivel foglalkozom, azon belül azt is, hogy mit kutatok. Ennek első lépéseként önmagában már az is egy kihívás, hogy az ember eldöntse, mire lenne a legnagyobb szükség az emberiség boldogulásához és hosszú távú boldogságához. Bárhogy is döntök, ezen a területen, azt hiszem, élethosszig el leszek látva munkával.

Milyen állapotban és mikor vetted át a BEAC-ot?

A rendszerváltással sikerült teljesen abszurd jogi helyzetbe hozni az egyetemi sportot: a létesítményeket - persze lepusztult állapotban - az egyetemek kapták meg, míg a sportot szervező egyesületek önálló, az egyetemektől teljesen (!) független jogi személyekké váltak. Ahol ehhez személyi ellentétek is kapcsolódtak, mint pl. a BEAC esetében, ott a klub azt mondta, hogy „Mi köze az egyetemnek hozzám?” az egyetem meg azt, hogy „Miért különbözzön a viszonyom ehhez a klubhoz, mint bármely másikhoz?” Ezeket nem én találtam ki, az egyiket a BEAC ügyvezetője mondta a kétezres évek elején, a másikat az ELTE egy korábbi rektora. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy Eötvös Loránddal indult csodálatos házasság – az egyetem és sportklubja között – futott zátonyra a kilencvenes években. Amikor 2009-ben ügyvezető elnökké választottak, úgy vettem át a klubot, hogy mindössze egy félállású titkársági asszisztens minimálbérére volt forrás. Hamar kiderült, nem hogy egy új sportra, de szép lassan semmire sincs forrása sem az egyetemnek, sem a klubnak.

Mi változott a vezetésed alatt és mit látsz most? Milyen jövőt jósolsz az egyesületnek?

Akkoriban rengeteget dolgoztam azon, hogy működésben maradjon az egyesület a maga 12-13 szakosztályával. Ezt 2012-ig teljesen ingyen, önkéntes munkában végeztem, akkor adtam át Simon Gábornak, aki addig az EHÖK sportért felelős vezetőjeként dolgozott. A BEAC hosszú távú fennmaradásának elsődleges záloga persze nem csak, és nem főleg a pénz. Sokkal inkább az, hogy egyetemi klubként tele legyen hallgatókkal (és oktatókkal). A bő 3,5 éves munka fő eredményei is ehhez kapcsolódnak: az addig egy fős (!) hallgatói részvétel egyharmad fölé került a BEAC elnökségében, az egyetemi és kari HÖK-ökkel kötelező együttműködést alakítottunk ki a szabadidősportban, sportáganként kerestük meg és kötöttük össze a hallgatók által vezetett öntevékeny sportcsoportokat és az azonos területen működő szakosztályokat, a klub sportszakmai tudását tettük a fiatalos lelkesedés mögé és forrást vontunk be a BEAC-ba a sportösztöndíjas rendszeren keresztül, majd a korábban elbukott pályázatokat újraírva és beadva kívülről is. Tekintve, hogy az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének (ESI) is egyik alapítója voltam, az általam jegyzett kurzusokkal kezdtük el összekötni a BEAC-os edzéseket a testnevelés órákkal – megtörve a két terület teljes szeparáltságát. Talán ma furcsán hangzik, de az akkor alakuló ELTE Sport Kft. segítségével visszaszereztük az egyetem jogosultságát a saját sportlétesítményei fölött, ahogy a BEAC-ból is végleg száműztük azt a felfogást, ami addig minden hallgatói kezdeményezést „elhajtott”.

Mi volt a legnagyobb kihívás a BEAC-nál töltött éveid során?

Kissé szomorúan mondom, hogy az egyik legnagyobb – a mai napig messze ki nem teljesedett – kihívást az egyetem és a klub egybetartozásának elérése jelentette. Mi sem jellemzi jobban a helyzetet, hogy miközben a BEAC és az ELTE stratégiai együttműködési megállapodást kötött, a BEAC alapszabálya szerint kizárólag az ELTE javasolhatta az elnökét, aközben az akkori sportért felelős vezető úgy nyilatkozott, hogy a BEAC-ot be kellene szántani, nincs rá semmi szükség. Mélységesen egyetértek már az utódom, Simon Gábor által favorizált – eléggé nem hangsúlyozható – mottóval, hogy „A BEAC az ELTE sportegyesülete 1898 óta”. A felsorolt átalakítások és fejlesztések belső és külső támogatók megnyerése nélkül nem sikerültek volna. A változás elindítása – és a BEAC-osok meggyőzése – négy nagy szakosztály együttműködését igényelte: a női kosárlabdáét, a labdarúgásét, az atlétikáét és a triatlonét. Együtt kértük fel Kiss Ádám fizikus professzort, a TTK korábbi dékánját, a felsőoktatás korábbi állami vezetőjét, hogy legyen a BEAC elnöke, és akadémiai tekintélyével képviselje a sport (és a BEAC) érdekeit az ELTE vezetése felé. Elnök úr mindenben támogatott, és ahányszor csak kellett, mindent megtett a BEAC elfogadtatásáért, megtépázott imázsának és reputációjának helyreállításáért. A sport ügye iránti feltétel nélküli elkötelezettsége nélkül nem lehetett volna véghez vinni a rendszer irányba állítását. A napi munkában pedig rajtam kívül is több önkéntes dolgozott, akiknek nem lehetünk elég hálásak.

2012-ben lettél a MEFS főtitkára, ahol sok éven át együtt dolgoztál Kiss Ádámmal. Lényegében szuperlatívuszokban beszélt rólad. Tőle is megkérdeztem, tőled is megkérdezem: A MEFS-ben végzett munkád során mit tartasz a legnagyobb eredményednek?

Nyolc kemény évet öltem bele az egyetemi sport országos fejlesztésébe 2012-2020 között. A munka elismeréseként az Universiadékat is rendező Nemzetközi Egyetemi Sportszövetség (FISU) a legmagasabb kitüntetését a világon elsőként a MEFS-nek ítélte oda (Jean PetitJean Díj), itthon pedig Magyar Örökség Díjat vehettünk át.

A lényeg, hogy katasztrofális állapotba jutott az egyetemi sport a rendszerváltást követően, két-három évtized alatt egyszerre veszítette el az infrastruktúráját, a korábbi szerepét a versenysport egyik meghatározó bázisaként, és mindössze a hallgatók 20% sportolt a WHO szerint minimálisan szükséges mennyiségben.

Egyedül a Debreceni Egyetem indult el egy felfelé ívelő pályán. Kovács György kollégám segítségével megalkottuk a kilábalás stratégiáját, a debreceni kollégák segítettek a forrásszerzésben, a szabadidősportot együtt fejlesztettük a HÖOK-kal, a versenysportban a MOB és a sportági szövetségek támogatása mellett egy szakmailag kiválónak minősített Universiade-pályázatot nyújtottunk be, miközben egyre jobb és jobb eredményeket értünk el a nemzetközi egyetemi sportversenyeken.

Csak egy kiragadott példa a sok közül: Simon Gábor BEAC igazgató ötlete nyomán kidolgoztuk, felállítottuk és finanszíroztuk az intézményi sportot összefogó egyetemi sportirodákat, megszerveztük a világon a legnagyobb létszámú egyetemi sportnapot, elsőként hoztuk létre az Universiade Bajnokok Klubját, és a szintén első online Hallgatói Sport Világfórumot. Munkánk csúcspontjaként, szintén a debreceni kollégákkal összefogásban Magyarországra hoztuk a közel 5000 fős Európai Egyetemi Játékokat, amit 2024-ben Debrecen és Miskolc rendezhet meg.

Sok történetet hallottunk már arról, hogy a versenysport miatt be kellett fejeznie valakinek a tanulmányait, vagy éppen fordítva. Lehet a kettőt egyszerre sikeresen csinálni és ha igen, hogyan?

Úgy tűnik, igen. E mögött az állításom mögött – tudtommal – nincs erős elméleti háttér, viszont annál több tapasztalat. Pl. a magyar olimpiai csapat kb. kétharmada egyetemi hallgató vagy diplomás, ahogy az olimpiai érmesek nagy többsége is ebből a körből kerül ki. Meglepő lehet, hogy ennyire erős a korreláció a legsikeresebb sportolók és a tanulás között, de még azokban a sportágakban is így van, ahol kiemelten sok időt vesz igénybe a felkészülés. Azt is mondhatnám, hogy nem igaz az a régi edzői hiedelem, hogy a teljesítménynövelést akadályozza a tanulás. Ahogy az is egy mítosz, hogy egy nemzetközi élsportoló bizonyára képtelen felsőfokú szinten tanulni. Éppen az ellenkezője igaz, a legjobbakra mindenképpen.

Egy elit versenyzőnek ez a főállású munkája, tehát a tanulás lesz a másodlagos. Az USA-ban gyakran úgy fogalmazzák ezt meg, hogy a sportoló olyan, mint egy fogyatékkal élő: neki időhiánya van. Azaz hosszabb ideig kell járnia az egyetemre, segíteni kell abban, hogy a kurzusokat és vizsgákat időben illessze a versenynaptárához. Egy olimpia előtt pedig természetes, hogy akár passzivál egy egész tanévet. Egyre kell – szerintem – kiemelten figyelni: a tartalmi követelményekből nem szabad engedni, mert a diploma ugyanazt kell jelentse. De a végzettség megszerzéséhez vezető utat lehet segíteni oktatók és a hallgatótársak segítségével.

A BEAC Egyetemi Triatlon Klubjának az újraálmodójaként köszöntettek fel nemrégiben (a hivatalos Facebook-oldalon). Mit kellett ’újraálmodni’?

A BEAC Triatlon Szakosztályának elődjét 1987-ben fizikus hallgatók alapították ELTE-s fizikus hallgatók Polythlon DSK (Diáksportkör) néven. Ez a triatlon hőskora volt Magyarországon, az akkori kollégák két nagy versenyt is rendeztek a Margitszigeten, aztán ez nem folytatódott tovább. Ezt a hagyományt elevenítettük fel közel 20 évvel később, és 2007. március 8-án újjáalakult a BEAC Polythlon-Triatlon Szakosztályaként. A sok „félprofi” és még sokkal több utánpótlás-klub helyett egy „igazi” amatőr klubot álmodtunk meg, ami az élsportot tudatosan kerülő, vagy éppen csak hobbiból sportoló 16-18 év feletti triatlonosokat szólítja meg. Ez olyannyira sikerült, hogy háromszor nyertük meg közel száz klub közül az ország legjobb amatőr triatlon klubja címet. A csapat időközben mégiscsak kiegészült félprofi utcai hosszútáv- és ultrafutókkal, ők az ELTE Sashegyi Gepárdok, akik a számtalan felnőtt bajnoki cím mellett idén nyáron már felnőtt egyéi világbajnoki aranyérmet is szereztek Szabó Gábor vezetésével.

Visszatérve, összességében rengeteg munkát kellett ebbe beletenni, s ha már én találtam ki, akkor főképp nekem. Közel 25 ezer munkaórát dolgoztam önkéntesként a csapat felépítésén és működtetésén. Nyilván nem egyedül, az elmúlt másfél évtizedben rengetegen segítették a klubot.

Hány tagot számlál a Polythlon Klub? Mennyire népszerű ma ez a sport - csak mert monoton, cserébe pedig nem is egyszerű.

Egy évben nagyjából 5-600-an úsznak, futnak, kerékpároznak velünk, ebből kb. 250 fő rendes tag (hallgatók, oktatók, alumnisok és külsősök), továbbá félévente 140-150 hallgató vesz fel testnevelés órát nálunk. A csapatunk igazi erőssége a közös mozgások szervezése, hetente 15-20 edzést tartunk, az év mind az 52 hetében, összesen 6000-nél is több edzésrészvétellel.

Ugyanakkor a „kemény mag” sokat jár versenyekre, átlagosan évi 200-250 eseményen veszünk részt, ráadásul triatlonozni igazából csak versenyen lehetséges. Ez utóbbi lehet az oka, hogy a sok száz maratonfutó mellett a mai napig 119 sportolónk teljesítette az ironman-távot: 3800 m úszás, 180 km kerékpározás és 42,2 km maratoni futás.

Ami az eredményességet illeti - és most hadd szorítkozzam csak a hivatalos országos bajnokságokra - az elmúlt 16 évben a legkülönbözőbb sportágakban 214 arany, 181 ezüst és 178 bronzérmet szereztünk. Különösen büszke vagyok arra, hogy az előzőeken túl, a BEAC szakosztályok közül talán a legtöbb érmet gyűjtöttük a MEFOB-okon: 35 arany, 38 ezüst és 32 bronzéremmel gazdagítottuk az egyetem gyűjteményét.

Nemzetközi sikere is van a klubnak?

Hét olyan sportolónk van, akik hivatalos világbajnokságokon értek el dobogós eredményeket: Beda Szabolcs (48 órás VB egyéni 1., csapat 1., Maraton VB korcsoportos 1.) Bódis Tamás (24 órás VB 2.), Kiss Hella (Hosszú távú Quadratlon VB 2.), dr. Drabik Krisztina (48 órás VB csapat 1., 6 órás VB csapat 1., egyéni 3.), dr. Garai Ágnes és Cseke Lilla (100 km VB korcsoportos 2. és 3.) és Kis Gyula (Triatlon VB korcsoportos 3.).

A népszerűséget kérdezted korábban, de hadd térjek még ki a népszerűsítésre. Az évi közel 1000 versenyrészvétel egyben kiváló marketing is az ELTE-nek, hiszen saját forrásból ELTE és BEAC címeres mezeket csináltattunk már a klub megalakulásakor, ezt mindenki megveszi magának, és így indulunk mindenhol. Ugyanígy fontos, hogy az ELTE Polythlon Klub nyerte meg 3x az Amatőr Triatlon Klubok éves pontversenyét, a Sashegyi Gepárdok 6x a Maraton Csapat Országos Bajnokságot, vagy Bódis Tamás a világ talán leghíresebb ultraversenyét, a Spartathlont.

15-szörös ironman vagy, hogyan jött az ötlet, hogy kipróbáld magad ebben a sportágban?

A gyerekeket, a három fiút vittük triatlon versenyekre, és édesanyjukkal akkor kaptunk kedvet ehhez a felnőtt amatőröket nagy örömmel befogadó sportághoz. Nekem azóta is az éves motivációt biztosítja a nagyatádi ironman, muszáj rendszeresen mozogni, ha célba szeretnék érni a következőn. Egyébként az idei megmérettetés hamarosan eljön: augusztus 5-én reggel 7:30-kor ugrunk a kristálytiszta Gyékényesi-tóba, a hosszú úszás után a tűző napon bringázunk és futunk, és ha sikerül teljesítenem, akkor várhatóan már besötétedik, mire célba érek. Tavaly egyébként óriási szerencsém volt, az augusztusi kánikula éppen a verseny idejére megszakadt, délutánig esett az eső, a nap egyetlen percre sem bújt elő – így a 20 fok alatti hőmérsékletben életem leggyorsabb idejét értem el (13:04:58).

Mi hajtott az első után? Kizárólag a jobb időeredmény?

Már semmilyen időeredményre nem hajtok, a teljesítés a cél és önmagam mozgásra motiválása. Bevallom, az is jól esik, amikor ismerőseim (akadémikustól a szövetségi kapitányig) szólítanak le azzal, hogy őket is ösztönzi a közösségi hálón megosztott sportolásom.

Heti hány órát edzel?

Az elmúlt 16 évben napi egy órát. Ebbe heti 30-40 km futás és 70-80 km bringa fér bele. Az elmúlt, a szokásosnál kissé erősebb egy évben – nálam a „sportév” ironmantől ironmanig tart – összesen 1.972 km-t futottam és 5.589 km-t tekertem (18.665 ill. 23.875 méter szintemelkedésekkel). Mindez persze roppant kevés még egy amatőr ironmanhez is, nagyjából a duplájára lenne szükség, hogy 12 órán belüli idővel érjek be.

Úszni nem is úszol?

Jogos! Igen, minden évben rácsodálkozom, hogy a triatlon még mindig úszással kezdődik. De a viccet félretéve, sajnos ez az, amire az 5-6 óra alvás és folyamatos munka mellett eddig nem maradt időm. Általában egész évben úszom annyit, amennyit egy erős amatőr hetente.

A családod mindig tolerálta az elfoglaltságaidat, ötleteidet?

Ez egy nehéz kérdés, csak arról tudok nyilatkozni, hogy felém hogy reagáltak a családom tagjai, de hogy hogy élték meg, arról bizony őket kellene megkérdezni. Összességében mindig tiszteletben tartották a munkámat, és azt is, hogy a családon kívül mindig dolgozom. Az egyetemi oktató-kutató munka, vagy az amellett – részben anyagi kényszerből – felvállalt, összesen 20 másik munkahely miatt soha senki nem tiltakozott, de ugye a gyerekektől ez nem is várható. Az, hogy utólag mit gondolnak erről, az talán majd abból fog látszani, hogy a saját életüket hogyan fogják berendezni. Ugyanakkor azt, hogy a szülőd vagy a házastársad elég időt szán-e a családra, azt általában elég nehéz egy adott élethelyzetben megítélni, de ha a munkamegosztás került szóba, én mindig felajánlottam a változtatást, nekem csak az volt fontos, hogy minden kötelező feladatot megcsináljunk.

Ezzel szemben szerintem sokkal nehezebben fogadható el, akár az ember párjától, akár gyerekként, hogy a választható munkalehetőségek között nem a bevétel növelése, hanem a munka társadalmi értéke legyen a meghatározó. Így különösen nehéz lehetett toleránsnak maradni a számtalan, eleinte a környezetvédő civil mozgalom, az egészségfejlesztés, majd a sportszervezés terén végzett, időnként heti 60-70 órát is elérő önkénteskedést. Míg visszakanyarodva az egyetemi munkához, hiába nyerek el konzorciumvezetőként pl. egy közel egy millió eurós nemzetközi kutatási pályázatot, attól a munkabérem nem emelkedik, csak többletfeladatként kaphatom meg, azaz a heti 40 órán túl kell dolgozzak – mint megannyi más bérből és fizetésből élőnek.

Ennél is nehezebb, ha nem csak a megélhetést, de a felnővő gyerekek életének elindításához is hozzá szeretnél járulni. Az elmúlt évtizedben emiatt vállaltam az egyetem mellett további 2-3 fizetős munkahelyet, aminek az időbeli terhei súlyosan érintették a családot is, vagyis jóval kevesebbet láttak, mint azt én szerettem volna.

Hogyan találsz újra és újra motivációt?

Ha a munkát kérdezed, csak a gyerekek szemébe kell nézni, és nincs, amit ne tennél meg értük. A fizikai aktivitásról már beszéltem az ironman kapcsán. Ha pedig a szakmai tevékenységre gondolsz, a világproblémák meg nem szűnő léte önmagában szolgáltatja az ellenük küzdők motiválását.

Mindig megvolt benned a versenyszellem? Hogyan viseled, amikor egy fiatalabb versenytársad megelőz?

Ha önmagam legyőzését tekintjük versenynek, akkor igen. Ha másokat kell legyőzni, akkor biztosan nem engem kell hívni. Annak idején a versenyszerű vívást is akkor hagytam abba (ifjúsági aranyjelvényes sportolóként), amikor rájöttem, hogy ugyan imádok egyre jobb lenni, és örülök, ha ezzel nyerni tudok, de egyáltalán nem célom, hogy megverjek bárkit. A munkában ez úgy néz ki, hogy addig érdekel egy feladat, amig azt én tudom megcsinálni, ha látom, hogy más is, akkor inkább átadom, és bőven találok olyan „horror-projekteket”, amelyeket nem vállalt el senki. A fiatalokat ezért neveljük fel, azért tanítjuk, hogy jobbak legyenek nálunk. Mi más lehetne a cél, így ennél nincs is jobb érzés.

Ez a sportőrület más sportágra is kihat?

Milyen sportőrületre gondolsz? Azt tudjuk, hogy egy triatlonista, pláne egy ironman az nem normális. Ezen túl csak állóképességi sportokat űzök: futás, kerékpár, úszás, sífutás, ergométeres evezés (ebben szereztem egy szenior EB bronzérmet), és életemben egyszer quadratlonoztam (korosztályos VB 9. helyet szerezve). Mondjuk az tekinthető őrültségnek, hogy kitaláltam és megszerveztem a Balaton Bajnokai Triatlon Tornát, vagy legutóbb, az UNESCO Eötvös Emlékév tiszteletére 3 nap alatt elbicikliztünk Székesfehérvárról a Dolomitokba. Ez utóbbit idén megismételjük, Eötvös Loránd születésének 175. évfordulóján, ha már anno lányaival is megtette ezt az utat kerékpárral, mi is haladhatunk a nyomdokain.

Ha végignézünk a karriereden – szinte mindenhol reformerként tűnsz fel. Így volt ez a BEAC-nál, a MEFS-nél, de még a Triatlon szakosztálynál is. Ilyen vagy alapvetően, hogy nem ’melegedni’ ülsz be a vezetői székbe?

Olyasmit csinálok szívesen, ahol úgy látom, hogy van hozzáadott értéke a munkámnak, de ha olyasmivel keresnek meg, amire tudok jobb szakembert, akkor inkább mást ajánlok helyettem. Emiatt gyakran alakul úgy, hogy ott van rám szükség, ahol teljesen új dolgokat kell létrehozni, vagy alapjaiban kell egy rendszert átalakítani. Így volt ez – az általad említett példákon kívül – a rendszerváltáskor a hallgatói önkormányzatok létrehozásával, az egyetemek városi integrációjának évtizede húzódó megvalósításával, felsőoktatási felvételi rendszer kvázi-piaci átalakításával, a magánforrások kompenzáció nélküli tandíjjal való bevonása helyett egy világelső diákhitel-rendszer kialakításával, az ország legnagyobb egészségpénztára szakmai modelljének kidolgozásával, az egyetemi egészségfejlesztés hazai adaptálásával, az ELTE tudományszervezési, pályázati és innovációs egységének felállításával, egy országos fenntarthatósági stratégia megalkotásával, vagy a kormányzati és közigazgatási hatáselemzés elméleti megalapozásával. Abban pedig igazad van, hogy ha egy területen már elmentem a falig, és/vagy ha már „csak” a működtetés van hátra, akkor mindenképpen átadom a stafétabotot. Olyat pedig már többször visszautasítottam, amikor engem hívtak „melegedni” vezetői pozícióba.

Vannak még ambícióid a tudományos vagy a sportéletben?

Lehet, nem is fogok tovább élni, ha már nem lesz [mosolyog]. Úgy értem, hogy a tevékenység az életem mozgatórugója, persze ha minden társadalmi probléma egy csapásra megoldódna, akkor nagy bajba kerülnék, hogy ugyan mitévő legyek. De ez nem fenyeget. A rendszeres mozgásra pedig életünk végéig szükségünk van, ami persze nem feltétlenül sport, de amíg képes vagyok rá, addig valószínűleg csinálni fogom.

Szerző: Kungli Dávid