A rendszerváltoztatás óta a magyar sakkozás legeredményesebb nevelőedzője, írta önről a Nemzeti Sport online kiadása. Megállja a helyét az állítás?
Ha hozzátesszük, hogy az U12-es korosztályban, akkor igen. És ha azt nézzük, hogy az elmúlt 30 évben kinek a tanítványából lett legalább mesterjelölt szintű sakkozó. A korosztályos bajnokok és a diákolimpián győztes versenyzők számában is jól állok. A 8 éves korosztályban idén újra az én tanítványom lett az országos bajnok. Viszont egy sakkozó legobjektívebb mércéje talán az, hogy felnőtt versenyzőként mit ér el. Az eredményességnél persze az is számít, hány száz gyerek kezdett nálam sakkozni, közülük hányan maradtak a sportágban. Azok között, akik a BEAC-ban kezdenek sakkozni, nagyon magas ez az arány.

1993 volt a kezdet, ugye?
Igen. Amikor 1993-ban elkezdtem edzeni a kicsiket a Barcza-BEAC-ban, rajtam kívül versenyszerűen szinte senki sem foglalkozott ezzel az országban. Az akkori hazai nagymesterek megéltek a játékból, nem kellett más jövedelemmel számolniuk. Később lehet, hogy belevágtak, de akkor én már 20 éve gyerekeket edzettem. A 8 esztendősök mellett a 10-12 évesek között is sok bajnokom volt, és olyan is, akivel világversenyen jártunk. Én is szerettem volna nagymester lenni, de amikor rájöttem, hogy nem leszek, elkezdtem edzeni a gyerekeket, és az ő sikereik ugyanakkora örömet okoznak, mintha én győznék.

Jól tudom, hogy 14 évesen ismerkedett meg a sakkal – autodidakta módon?
Igen, de ez nem ritka, a sakkozók családjában általában nincs profi játékos, csak olyan, aki esetleg meg tudja mutatni a lépéseket. Az édesapám kocasakkozó volt, néha a szomszéd fiúval játszott, én meg néztem őket. Szovjet, német és magyar sakkmagazinokból szedtem össze a tudásomat, amiket a Batthyány téri aluljáróban lehetett megvenni. Óriási sakkirodalom-gyűjtő lettem, egy ízben megvettem egy sporttáskányi Sakkéletet, nagyjából 25-30 év összes számát. Jelenleg nagyjából 3000 sakk-könyvem van, az országban ezzel feltehetőleg enyém a legnagyobb magángyűjtemény.

1993-ig a korábban említett három klubban is megfordult, megszerezte a FIDE-mesteri címet, és végül a BEAC-ba igazolt. Miért?
Elsősorban a múlt, meg a Tipográfia szétesése miatt. 1982 és 1990 között minden hétfőn ott voltam a BEAC felnőtt edzésein. Fiatalkori ismerősöm Ősz Gábor másokkal közösen 1987-ben megalapította a magánegyesületet, amiből aztán kinőtt a Barcza – egy iskola éttermében tartották az edzéseket. 1991 felé Ősz Gábor volt a gyerekcsapatként működő Barcza Gedeon SC első elnöke, Ádám Gyuri pedig a szakosztályt vezette, hatalmas szerepük volt az egyesület felvirágoztatásában. Később a klub egyesült a BEAC-cal, én pedig odaigazoltam.

A sakkszakedzői képzést a TF-en végezte el?
Igen, már kétgyermekes családapaként, munka mellett. Büszke vagyok rá, mert bebizonyítottam magamnak, hogy néhány napig iszonyatos mennyiségű olyan tudást is képes vagyok a fejemben tartani, aminek egyébként semmi haszna számomra.

Egy külön szobája van, ahol felhalmozta a köteteit?
Igen, az egyik fal a sakk-könyvekkel van tele. Rengeteg kéziratot is őrzök otthon, ma már nem csak sakkszakíró, de sakktörténész is vagyok. Azt is tudom, hogy itthon én írtam a legtöbb nyomtatott oldalt a sakkról magyarul: ezernél több cikknél és húsznál több könyvnél tartok. Négy éve kitaláltam, és főszerkesztőként vezetek egy időszaki lapot is, a Magyar Sakkhistóriát. Évente háromszor jelenik meg, több mint 200 oldalon.

Visszakanyarodva a karrierjéhez: mikor csatlakozott a BEAC-hoz?
1982-ben léptem be először a BEAC Bogdánfy utcai tanácstermébe, egy minősítő verseny zajlott éppen. Csak elkísértem a barátomat. Magával ragadott a légkör, de sokáig más klubokban, a Vízügyi SC-ben, a Tipográfia TE-ben, majd a Mattadorban játszottam. 1989 óta tartom magam tiszteletbeli beacosnak, amikor a klub játékosaival eljutottunk Moszkvába. 36 órába tellett, vonattal. Egyetemi verseny volt, de én nem egyetemistaként vettem részt rajta, nekem ekkor már sportállásom volt a Tipóban. Rengeteget köszönhetek Navarovszky Lászlónak, akivel akkor sok időt töltöttem együtt, elemeztünk, snelleztünk. Írtam róla könyvet is. Nem tudom, mi lett volna velem, ha ő ebben az időszakban nincs mellettem. Valószínűleg teljesen máshogy alakul az életem.

Két évvel azután, hogy belépett a BEAC tanácstermébe, már tanítványai voltak. 17 évesen, a Vízügyi SC játékosaként honnan fakadt a késztetés, hogy átadja a tábla mellett szerzett tudását?
10 évesen azon kaptam magam, hogy a focipályán tanítgatom a kicsiket, egyszerűen szerettem átadni az ismereteimet. A sakkban sem volt ez másként, emlékszem, ahogy a Morra-cselt mutatom a lakásunkon a környékbeli gyerekeknek. Egyszer még Törökszentmiklósra is elvittem őket versenyre. Kedvet éreztem, hogy képezzem őket, és csináljunk velük együtt egy jó kis ificsapatot a Vízügyben. Előtte soha nem volt gyereksakk az egyesületben.

Sokáig ingyen edzettem másokat, és emlékszem, milyen lelkiismereti válságba kerültem, amikor azt mondták, taníthatnám pénzért is a sakkot. Addig az egyesületek fizették az edzőket a sportállásokban, nem voltak személyi edzők. Végül egy lány győzött meg, hogy fogadjak el honoráriumot az edzésért, mondván, úgyis a sakkra fogom fordítani. Így már el tudtam fogadni a helyzetet. Az első gyermekem akkor született, amikor megszűnt a sportállásom, és ahhoz, hogy eltartsam a családomat, szükség volt a biztos bevételre, innentől kezdtem el professzionálisan tanítani a gyerekeket.

Mondhatjuk, hogy játékosként az ifjúsági válogatottság volt a pályája csúcsa? Vagy a mesterjelöltbajnokság megnyerése?
1986-ban lettem ifjúsági válogatott, három évre rá győztem a mesterjelöltek között. Ám ezzel nem lehet nagyon büszkélkedni. Igaz, hogy százból egy emberből lesz olyan sakkozó, mint én, és száz olyanból, mint én, csak egyből lesz nagymester. 100 nagymesterből pedig egy válik Magnus Carlsenné. Ennek tükrében azért máshogy fest az eredményem. A '80-as évek végén játszottam a legmagasabb szinten, Magyarországon megközelítettem a legjobb száz mezőnyét. Inkább a szorgalmamnak, a kitartásomnak, a fanatizmusomnak köszönhettem, hogy idáig eljutottam. Nekem a sakk az életem, néha el szoktam gondolkozni rajta, mihez kezdenék, ha nem lenne.

Hány olyan tanítványa van, akit mesterjelölti címig juttatott?
Az a generáció érte el a legjobb eredményeket, amellyel az első években foglalkoztam. A Gara lányok női nagymesterek, Antal Gergő és Boros Dénes pedig férfi nagymesterek lettek, mások nemzetközi mesterek, FIDE-mesterek, illetve mesterjelöltek. Utóbbiakból több mint száz volt. A tanítványok magyar bajnoki címeit egy darabig írtam, de nem tudom pontosan megmondani, mennyit szereztek. Abból is száz körül lehet. A sakk azóta óriásit fejlődött, itthon is nagyobb lett a mezőny, így hiába lettem jobb edző az elmúlt 30 évben, ritkábban jönnek kiemelkedő eredmények a tanítványoktól, nemcsak nekem, hanem a magyar sakkedzők mindegyikének. Én annak is örülök, ha egy-egy gyereket ki tudok juttatni Eb-re, vb-re.

A Barcza-BEAC az ország legeredményesebb utánpótlásklubjává vált, ez bármelyik sportágban hatalmas dolog. Mire volt szükség ehhez?
Vagy a Barcza-BEAC volt egy nagyon jól felépített modell, vagy a többieké volt kevésbé jó, ezt nehéz megítélni.

Nem csak magyarul, németül is írt sakkszakkönyveket (Skandinavisch és die Wiener Partie). Hogyan születtek a kötetek?
Különleges körülmények között. Egy barátomról és rólam tudta Varnusz Egon sakkmester, az ifjúsági válogatott edzője, hogy fiatalon ezt a védelmet és megnyitást játsszuk. Ő írt németül a sakkról és felkért minket Somlai Lászlóval, hogy írjunk egy könyvet a skandináv védelemről. 23-24 éves lehettem. Miért ne írhatnék róla? – gondoltam magamban. Később a bécsi megnyitás is hasonló körülmények között született. Cetlikről olvastam fel Lacinak a lépéseket, mivel ő jobban gépelt. Közel egy évig eltartott mindkét könyv. Persze, mióta létezik a számítógépes sakkozás, azóta csomó dologról kiderült a könyvben, hogy elavult, hibás. Óriási sikernek érzem, hogy nemrég kiadták a COVID alatt Maróczy Gézáról írt könyvemet az Egyesült Államokban. Sakkról eredetileg magyarul írt könyv nem sűrűn jelenik meg az USA-ban.

Mi az, ami a gyerekek mellett tartja 30 év után is, miért fontos, hogy őket tanítsa?
Az egyik énem a gyerekek, a másik az idősebbek között érzi jól magát. A gyerekekben az vonz, hogy látom rajtuk a sakk iránti természetből fakadó érdeklődést. Őszinték, humorosak, és még pont annyira szemtelenek, amit tudok értékelni. Kifejezetten kedvelem azokat a srácokat, akikben van egyfajta pimaszság, vagányság. Azzal is ki tudok békélni, aki megsért, ha utána elnézést kér. 30 év alatt össz-vissz két gyereket kellett kizavarnom a teremből. Fiatalnak érzem magam közöttük. Nekem nem változnak a munkatársaim, nem öregszik a főnököm. Én vagyok, meg a gyerekek. Érdekes tapasztalatokat gyűjt az ember az évtizedek alatt. A gyerekek például előttem soha nem sírnak, ha kikapnak a táblán, csak akkor, ha megjönnek a szüleik. Lelkileg teljesen érthető. Van egyébként olyan volt tanítványom, akinek már a gyermeke is hozzám jár.

Szokott még olyan képességű sakkozók ellen játszani, mint ön?
Jó a kérdés. Sajnos nem, és ez azt vetíti előre, hogy kopik a tudásom. Ezt a tapasztalatot mindig el is mondom a leendő sakkedzőknek. Egy ideig lehet párhuzamosan eredményesen versenyezni és tanítani, de idővel romlanak a versenyeredmények, ezt el kell fogadni. Ahogy azt is, hogy a magas szintű oktatáshoz ismerni kell a gyereklélektant. Itthon viszont az edzők közel fele agglegény. Ez problémának látom.

Meddig szeretne tanítani és írni?
Mindkettőt addig, amíg van erőm hozzá. A gyerekek várnak, és tudják, hogy számíthatnak rám. A lapom pedig nélkülem nem tudna létezni, és még rengeteg nagy elődünk életét kell megörökítenünk.