Mindketten több évtizedes futballmúlttal rendelkeztek. Melyek az első focis emlékek?
Sajó László (SA): Még alsó tagozatos voltam Tolcsván, amikor kaptam egy kettes fűzős bőrfocit. Nagy kincs volt akkor! Azért kaptam, hogy öcsémmel passzolgassunk. Futnom szigorúan tilos volt, mert súlyos tüdőgyulladáson estem át, tiltottak a focitól. A szüleim pedagógusok voltak, az iskolában laktunk, a nagyfiúk pedig délutánonként az iskolaudvaron fociztak – az én bőrfocimmal. Persze, „cserébe” be kellett venniük a játékba – kerülgettek szerencsétlenek.
Sujtó László (SU): Én Grosics miatt lettem kapus. Gyerekkoromban apám gyakran hallgatott meccsközvetítéseket rádión. „Hidegkuti (Szusza, Tichy, Fridmanszky, stb.) lő” – ordította Szepesi, miközben a nézők felerősödő hangja kis híján elnyomta az övét –, „és Grosics véd”, fejezte be a mondatot. Ki ez a Grosics, aki képes lecsillapítani a hangorkánt? És mi az, hogy „véd”? Apám később kivitt magával a Nagyszombat utcai Goldberger-pályára: itt láttam életemben először futballmérkőzéseket. Elsősorban a kapusokat figyeltem. Amikor gólt kaptak, odaképzeltem a helyükbe Grosicsot, amint kivédi a lövést. Aztán persze magamat. Természetesen Tatabánya-drukker lettem, ami miatt osztálytársaim állandóan gúnyt űztek belőlem. Később is kitartottam e csapat mellett, mert Grosics után is jó kapusai voltak: Gelei, Rothermel, Csepecz, Dombai, Kiss Imre, végül az ifjabb Gelei.

Mikor láttad először védeni Grosicsot?
SU: Először 1960-ban, vendégségben, tévén: a magyarok 2–0-ra legyőzték az angolokat, és nem csak az imponált nekem, hogy nem kapott gólt, hanem az is, hogy ő volt a csapatkapitány. 1961-ben nekünk is lett tévénk, szüleim lottó-tárgysorsjátékon nyerték, de Grosics az 1962-es világbajnokság után befejezte pályafutását, így „élőben” nem sokat láttam védeni. Visszavonulása után pár hónappal jelent meg Így láttam a kapuból c. könyve, amelyet vagy tízszer elolvastam – reménykedve, hogy ettől jobb kapus leszek. Szerettem volna egyszer pár percre találkozni vele, hogy megköszönjem neki a pályán töltött éveket. Lett is volna rá mód: játékostársam, Jakobszen Tamás fölajánlotta, hogy összehoz vele (ráadásul szerzett nekem egy labdát Grosics aláírásával), de más kapcsolataim is lettek volna. Addig halogattam a dolgot, míg késő nem lett. Csak a temetésére tudtam elmenni.

Egy interjúban szerepel, hogy bár csatárként játszott, egyszer Sajó László is volt kapus, ráadásul Gazdag Józsefnél is ott áll a magyar irodalmi válogatott kapujában.
SA: Képletesen a kapuban állni, a magyar irodalmi válogatottban, az rang. Na de ténylegesen, a Kamion-pályán, a Pesti úton, a toronymagas első ellen! A kapusunk nem jött el, így voltunk tízen. Az első félidőt vállaltam a kapuban. Addig is minden tiszteletem a kapusoké, de ahogy elnéztem a két kapufa távolába, valamit megértettem. Az életből, ha úgy tetszik. Megdicsértek, csak négyet kaptam. Aki a helyemre állt, ötöt. Tíz alatt megúsztuk.

Te pedig maradtál a mezőnyben.
SA: Igen, csatár vagyok – már kiskoromban elhatároztam, hogy az leszek. Azóta is konokan ragaszkodom e rögeszmémhez. Az egykori BLASZ III-as, néha II-es Budapesti Iszkra Olajbányász szakvezetése kényszerből, próbálkozott velem jobboldali középpályásként, és amikor rendszeresen kevesebben voltunk, én voltam a jobb bekk. Lesre játszottunk – a taccsbíró is én voltam. Egy Magnezit elleni meccsen gyors volt a jobbszélső, ráállítottak, mert én is gyors voltam, hajdan. Iksz volt a meccs (idegenben jó), a vége felé a gyerek kilépett egyedül, én utána. Szerelni már nem tudtam, gondoltam, felrúgom. Hosszasan hezitáltam, már majdnem beért a tizenhatosra, amikor. Nagyon nem akartam, muszáj volt. (Akkor valamit megértettem a bal bekkek titkos életéből is…) Szabadrúgás (megúsztuk), már mentem volna le, de ki se állítottak (pedig klasszikus utánrúgás volt). Még nem állítottak ki (talán most már nem is fognak) – ez nem érdem, tény. (Na jó, kispályán, dumáért, egyszer.)

A BEAC-os kötődés hogyan alakult ki nálatok?
SU: Kölyökben és ifiben a Bp. Spartacusban játszottam, majd 1970-ben kerültem a BEAC-ba. 1974-től 1979-ig voltam első számú kapus. Ezután húsz éves szünet következett (erről majd később), és csak 1999 őszén tértem vissza a pályára, miután Balatonkenesén véletlenül találkoztam Daróczi Gábor akkori szakosztályvezetővel, aki elmondta, hogy az alakulóban levő BEAC Old Boys-csapatnak kapusra volna szüksége. Tíz évig játszottam, aztán egy sérülés miatt abbahagytam, majd 2012 nyarán, amikor közeledett a nyugdíjazásom, feleségem azt javasolta, kezdjem újra a futballt. Megfogadtam a tanácsát, és újra beálltam Old Boys csapatunk kapujába. Ma már (73 évesen) csak a Veteránban játszom, de az utóbbi két évben ott is csak akkor, amikor az „igazi” kapus, a nálam tizenhét évvel fiatalabb Sziráki András sérülés vagy egyéb ok miatt nem tud védeni. Viszont többé-kevésbé rendszeresen részt veszek a fiatalok edzésein.
SA: Gyerek- és ifjúkoromban kispályán játszottam; egyszer, valami tornán, felfigyelt ránk (rám és öcsémre) valaki a DVTK-ból – Miskolcon vagyunk –, és hívtak, de anyám nem engedett bennünket. Az aggódás, és tudott valamit… hogy sose lesz belőlünk futballista. Pestre kerülve, egyetemistaként a Bogdánfy utcában, a BEAC-sporttelepen, a bölcsészbajnokság „betonján” játszottunk, hátul, a „dühöngőben”. Áhítattal néztem a füves pályát, mi arra nem léphettünk rá. Később az említett „Budapesti Iszkra Olajbányászban” játszottam a BLASZ alsóbb osztályaiban, a Gamma salakján volt a hazai pályánk (aztán a Pamut, a Duna Cipő). Meccsek vasárnap, hajnali 9-kor. Kivillamosozni Újpestre. Rég volt, régi idők focija. Aztán 1990-ben elhívott a BEAC-öregfiúkba Gyurgyák Jani, s lettem aztán old boy, most veterán.

Eltérő időszakokban játszottatok a BEAC-ban, kiben milyen élmények maradtak meg?
SU: Az 1970 előtti időszakról csak töredékes, emlékezetemben véletlenszerűen megmaradt elbeszélésfoszlányok alapján tudnék beszélni. Az edzők mindig elsőrangúak voltak: Kalocsai Géza dr., Várhidi Pál, Berendi Pál. A csapat a hatvanas évek második felében jórészt jogászokból, mérnökökből, tanárokból állt, akik mindössze heti két edzéssel és szerdai barátságos mérkőzésekkel készültek a hétvégi NB II-es meccsekre. Az 1970-71-es bajnokság végén a csapat kiesett az NB III-ba. Ekkor a legtöbben abbahagyták a futballt. A Ferencvárosból vagy az MTK-ból hozzánk igazoló kiöregedett ifistákkal mégis ezüstérmesek lettünk a következő évben. 1973 nyarán fölszámolták a Kőrösi József utcai BEAC-pályát, „népgazdasági érdek”, mondták: fontos, hogy a Skála áruház jól megközelíthető legyen a tömegközlekedéssel.

Ekkor kezdődött a BEAC odüsszeiája.
SU: Igen, Előbb a népligeti Petőfi-pályára, majd a Magyar Kábel-pályára kerültünk. Miután az MLSZ átszervezte az NB III-at, kiestünk a BLSZ I-be. A meggyengült játékosállomány és a kedvezőtlen körülmények ellenére is bent maradhattunk volna a budapesti első osztályban, ám az eredeti kiírás szerinti két kieső helyett végül nyolc-tíz csapat hullott velünk együtt a BLSZ II-be. E bajnokság során vált nyilvánvalóvá, hogy a BEAC akkori elnöksége a labdarúgó szakosztály leépítésére törekszik. Valószínűleg csak azért maradtunk meg, mert edzőnk, Kakó Gyula BM-alezredes volt, és a vezetők tartottak tőle, mivel a futballcsapat vezetése mellett nyilván más feladatokat is ellátott…

Átkerültünk a Kolozsvári Tamás utcai pályára, később az UFC-, majd a MAFC-pályára. Az edzéseket a későbbi BEAC-edzőpálya helyén, egy akkor még szemétdombokkal tarkított, egyenetlen talajú réten tartottuk. Az 1977-78-as szezonban az elnökséggel és az atlétikai szakosztállyal folytatott huzavona után végre birtokba vehettük az akkorra elkészült, ragyogó minőségű Bogdánfy utcai füves pályát. Az 1979-80-as bajnokság első négy mérkőzésén még szerepeltem, azután hosszú időre búcsút mondtam a labdarúgásnak.

SA: Amikor 1990-ben a BEAC-hoz kerültem, „Ányos Fakír”, avagy „Bagira”, Kertész Laci volt a kapus. Játszott Szilágyi Pista (Kaliforniában tengeti életét), Kerényi Nándi, Vigh Laci, Bödös Pista, Glatz Jani… Kossuth Lajos a középhátvéd… Olykor a BEAC II-ben is játszottam, az nagy élmény volt – Aubel Ervin (nem is értem, mit keresett itt – biztosan soros eltiltását töltötte), a Rumboldok, Glovi, Milkó. Egy emlékezetes élmény a BEAC-ból: öregfiúk-meccs, a Kelenen. Akkor „szántották be” a BEAC-pályát, örök botrány és szégyen! A hátsó, salakos-földesen – mindig szerettem ezeket a pályákat, miközben a többiek szitkozódtak – a FÉG ellen a feljutás volt a tét. Ehhez győzni kellett. A bíró kiszúrt néhány igazolást. Talán az orvosi járt le, vagy svarc, mindegy, az én bűnöm; én voltam az „intéző”. Tízen maradtunk. Próbáltam a pályán helyrehozni hibámat, és el is jött a pillanat. Fejes Tomi indította druszáját, Füredit (általában fordítva történt), aki elment a balszélen, félmagasan beadott, jöttem középen, az öt és felesről berúgtam a bal felsőbe. Azt a rohanást a szögletzászlóig nem felejtem. És a kupacot, rajtam. „Gyönyörű gól volt! Ahogy behelyezted a pipába!” Azt csak én tudom, hogy sípcsonttal találtam el. Ezzel a góllal nyertünk 2–1-re és jutottunk fel.

Kinek hogyan fért, fér meg egymás mellett a labdarúgás és a szakmája?
SA: A kérdés úgy is hangozhat: a labdarúgás vagy az írás a nagyobb szerelem? A szerelem, vagy inkább szenvedély a labdarúgás. És egyre inkább reménytelen szerelem – ha maradunk mégis a szerelemnél –, a veteránban. De a reménytelen szerelem az igazi. Amikor imádatunk személye (tárgya!) nem is érdekes, csak az érzés maga. Szurkolóként pedig, amíg élek, marad e szenvedély. Az írás nem szerelem – adottság, lehetőség, feladat. Az írás én vagyok. Írni nem mindig szeretek – mégis kell, mert szükségem van rá –, focizni igen. Sárban, hóban. Kánikulában kevésbé. Míg bírok. A veteránban leginkább csere vagyok. A rettegett térdkopás – lekopogom, pedig eleget játszottam kopogóson, betonon – elkerült. A szokásos sérüléseken (borda, húzódás stb.) kívül komoly bajom nem volt, a bokám tört el egyszer kispályán. Viszont a tüdőm… Nem vagyok egy „Tüdő”. Csak „Féltüdő”. A gyerekkori bajom visszatért, már el se hagy. De örülök, hogy így is…
SU: Amíg egyetemista voltam, majd gimnáziumban tanítottam, úgyszólván mindig el tudtam menni a heti három edzésre. 1979 őszén egy éves franciaországi ösztöndíjhoz jutottam, majd a következő évben állást kaptam a szegedi egyetemen, így alig tudtam volna edzésre járni, ezért abbahagytam a játékot. Nem akartam komolytalanul folytatni azt, amit addig komolyan csináltam. Húsz évvel később visszatértem a pályára, és ma is játszom. Nyugdíjasként is dolgozom: szerda délutánonként tartok egy irodalmi szemináriumot a szegedi egyetemen (posztromantikus költészet: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé). Teljesen ingyen: az egyetem csak a vasúti költséget (esetemben már csak a gyorsvonati pótjegy árát) téríti meg. Sok ismerősöm nem érti: „Miért dolgozol, ha nem fizetnek érte?” – kérdezik. „Azért tanítok, hogy tanuljak” – válaszolom. Ezt persze még kevésbé értik. Emellett filozófiai és történelmi munkákat fordítok, és hamarosan meg kellene írnom egy újabb tanulmányt.

A labdarúgócsapat kereken 100 éve jutott fel az első osztályba. Van rá esély, hogy az egyetemi alapokra építve a BEAC újra meginduljon felfelé, és valaha újra a NB III-ban szerepeljen? Vagy egy egyetemnek nem feladata, hogy félprofi csapatot tartson fenn?
SA: Nem ismerem az elvárásokat, de szerintem nem feladata. A csapat jelenleg a BLASZ II-ben játszik, de volt BLASZ III-s is, a fénykorában pedig NB II-s. Egy egyetemi csapatban sűrűn cserélődnek a játékosok, hiszen akik végeznek a tanulmányokkal, sokszor távoznak, és folyton újra kell építeni a csapatot. Fontos, hogy a jelenlegi csapatban sok az egyetemista, az Old Boys-ban is vannak volt eltések.
SU: Nincs realitása az NB III-s szereplésnek, az már profi bajnokság. Óriási költséggel járna a részvétel, akkor is, ha a játékosok egy fillért sem kapnának. Ehhez egy dúsgazdag támogatót kellene szerezni. Ráadásul a pálya sem felelne meg a követelményeknek, nagy beruházásra lenne szükség NB III-s mérkőzések rendezéséhez. Az sem volna egyszerű feladat, hogy NB III-s szintet megütő játékosokat találjon a BEAC az ELTE-n. Idén az Unione FC nyerte a BLSZ I-es bajnokságot, és ugyan tőkeerős támogatójuk van, de nem vállalták az indulást az NB III-ban, akkora a különbség a két osztály között. Amikor én 1970-ben a BEAC-hoz kerültem, NB II-es volt a csapat, ez akkor a harmadosztályt jelentette. Kivételesen tehetséges futballisták alkották a keretet, akik a profikkal is állták a versenyt, jóllehet az egyesülettől még „kalóriapénzt” sem kaptak.

2019 óta saját otthona van a BEAC-nak a Pluhár István-pályán, ahol megnyílt a BEAC történetét összegző emlékfal, és leleplezték Pluhár István emléktábláját is. Számtalan „hazai pályán” futballoztatok BEAC-osként az elmúlt 50 évben, milyennek találjátok a Mérnök utcai sporttelepet?
SA: Nagyon szeretjük a pályát, a büfét, jól érezzük itt magunkat a meccs alatt, és persze utána, a sörkorcsolyák között. Eredetileg a budai Skála helyén volt az „ősbeacos” pálya, ott én nem játszottam, sem a Népligetben, és ahova még vándorolt a csapat; először a Bogdánfy utcában, ahol kitűnő, NB I-es minőségű füves pályánk volt. Sajnos a soha meg nem valósult Világkiállítás miatt költöznünk kellett. Játszottunk a Kelen-pályán, a zuglói Varga Zoltán-sporttelepen, míg végül hazatértünk a Mérnök utcába, ahol nemrég avatták névadónk, a volt válogatott BEAC-futballista, Pluhár István emléktábláját. Nekem ez hazatérés, mert én itt kezdtem futballozni a Gamma-pálya fekete salakján a Budapesti Iszkra Olajbányásszal. Az alagsorban vas fürdőkádak vártak minket az öltözőben, a pálya mellett lelátó, szemben a kocsma. Nekünk, a veteránoknak már nem nagypályás a foci, keresztben játszunk, kisebb kapukra, alacsonyabb létszámmal.
SU: Nagyon jó lett a Pluhár István sporttelep, szép, tágas az új öltözőépület is, bár az építkezés még nem fejeződött be teljesen. Nekünk az NB II-ben sem volt elegendő jó minőségű futball-labdánk, itt most erre sem lehet panaszunk, ahogy az edzőkapuk számában sincs hiány. A Mérnök utcai műfű remek minőségű, a pálya viszont az átlagosnál kisebb méretű. A csapatok nem tudják kellőképp széthúzni a játékot, a szélsők számára nincs elég tér, hogy érvényesüljenek. A BEAC kénytelen rendszeres bevételekhez jutni a pálya bérbeadásából, emiatt az első és a második csapat egyidejűleg kell, hogy eddzen a két térfélen, ami nem ideális. A BLSZ II-es szereplés ezzel az edzésmunkával még úgy ahogy megoldható, de az előrelépéshez több edzésidőre lenne szüksége a csapatnak.

Szerző: Gabay Balázs

Fotók: Simó Szabolcs