DSC 4018

A beacosok a profikkal is állták a versenyt az NB II-ben, pedig kalóriapénzt sem kaptak

2023. 11. 07.
DSC 4018

Sujtó László Grosicson csüngve állt be a kapuba gyerekként. Sajó László csak egyszer volt kapus, és ugyan négyet kapott, Gazdag Józsefnél mégis ő áll a magyar irodalmi válogatott kapujában. A BEAC-os veteránok egyetemi tanár és író „végzettségű” játékosainak évtizedekkel ezelőtti beacos sztorijai szórakoztatóak, elgondolkodtatóak. Milyen „népgazdasági érdek” fűződött a régi BEAC-stadion felszámolásához? Milyen edzői munkát végzett a csapatnál Kakó Gyula BM-alezredes? Lehet-e tüdőbajjal futballozni, és újra lehet-e kezdeni a játékot 20 év szünet után? Válaszol a 73 éves Sujtó László és a 67 éves Sajó László.

Mindketten több évtizedes futballmúlttal rendelkeztek. Melyek az első focis emlékek?
Sajó László (SA): Még alsó tagozatos voltam Tolcsván, amikor kaptam egy kettes fűzős bőrfocit. Nagy kincs volt akkor! Azért kaptam, hogy öcsémmel passzolgassunk. Futnom szigorúan tilos volt, mert súlyos tüdőgyulladáson estem át, tiltottak a focitól. A szüleim pedagógusok voltak, az iskolában laktunk, a nagyfiúk pedig délutánonként az iskolaudvaron fociztak – az én bőrfocimmal. Persze, „cserébe” be kellett venniük a játékba – kerülgettek szerencsétlenek.
Sujtó László (SU):
Én Grosics miatt lettem kapus. Gyerekkoromban apám gyakran hallgatott meccsközvetítéseket rádión. „Hidegkuti (Szusza, Tichy, Fridmanszky, stb.) lő” – ordította Szepesi, miközben a nézők felerősödő hangja kis híján elnyomta az övét –, „és Grosics véd”, fejezte be a mondatot. Ki ez a Grosics, aki képes lecsillapítani a hangorkánt? És mi az, hogy „véd”? Apám később kivitt magával a Nagyszombat utcai Goldberger-pályára: itt láttam életemben először futballmérkőzéseket. Elsősorban a kapusokat figyeltem. Amikor gólt kaptak, odaképzeltem a helyükbe Grosicsot, amint kivédi a lövést. Aztán persze magamat. Természetesen Tatabánya-drukker lettem, ami miatt osztálytársaim állandóan gúnyt űztek belőlem. Később is kitartottam e csapat mellett, mert Grosics után is jó kapusai voltak: Gelei, Rothermel, Csepecz, Dombai, Kiss Imre, végül az ifjabb Gelei.

Mikor láttad először védeni Grosicsot?
SU:
Először 1960-ban, vendégségben, tévén: a magyarok 2–0-ra legyőzték az angolokat, és nem csak az imponált nekem, hogy nem kapott gólt, hanem az is, hogy ő volt a csapatkapitány. 1961-
ben nekünk is lett tévénk, szüleim lottó-tárgysorsjátékon nyerték, de Grosics az 1962-es világbajnokság után befejezte pályafutását, így „élőben” nem sokat láttam védeni. Visszavonulása után pár hónappal jelent meg Így láttam a kapuból c. könyve, amelyet vagy tízszer elolvastam – reménykedve, hogy ettől jobb kapus leszek. Szerettem volna egyszer pár percre találkozni vele, hogy megköszönjem neki a pályán töltött éveket. Lett is volna rá mód: játékostársam, Jakobszen Tamás fölajánlotta, hogy összehoz vele (ráadásul szerzett nekem egy labdát Grosics aláírásával), de más kapcsolataim is lettek volna. Addig halogattam a dolgot, míg késő nem lett. Csak a temetésére tudtam elmenni.

10

Egy interjúban szerepel, hogy bár csatárként játszott, egyszer Sajó László is volt kapus, ráadásul Gazdag Józsefnél is ott áll a magyar irodalmi válogatott kapujában.
SA:
Képletesen a kapuban állni, a magyar irodalmi válogatottban, az rang. Na de ténylegesen, a Kamion-pályán, a Pesti úton, a toronymagas első ellen! A kapusunk nem jött el, így voltunk tízen. Az első félidőt vállaltam a kapuban. Addig is minden tiszteletem a kapusoké, de ahogy elnéztem a két kapufa távolába, valamit megértettem. Az életből, ha úgy tetszik. Megdicsértek, csak négyet kaptam. Aki a helyemre állt, ötöt. Tíz alatt megúsztuk.

Te pedig maradtál a mezőnyben.
SA:
Igen, csatár vagyok – már kiskoromban elhatároztam, hogy az leszek. Azóta is konokan ragaszkodom e rögeszmémhez. Az egykori BLASZ III-as, néha II-es Budapesti Iszkra Olajbányász szakvezetése kényszerből, próbálkozott velem jobboldali középpályásként, és amikor rendszeresen kevesebben voltunk, én voltam a jobb bekk. Lesre játszottunk – a taccsbíró is én voltam. Egy Magnezit elleni meccsen gyors volt a jobbszélső, ráállítottak, mert én is gyors voltam, hajdan. Iksz volt a meccs (idegenben jó), a vége felé a gyerek kilépett egyedül, én utána. Szerelni már nem tudtam, gondoltam, felrúgom. Hosszasan hezitáltam, már majdnem beért a tizenhatosra, amikor. Nagyon nem akartam, muszáj volt. (Akkor valamit megértettem a bal bekkek titkos életéből is…) Szabadrúgás (megúsztuk), már mentem volna le, de ki se állítottak (pedig klasszikus utánrúgás volt). Még nem állítottak ki (talán most már nem is fognak) – ez nem érdem, tény. (Na jó, kispályán, dumáért, egyszer.)

DSC 3992

Sajó László, a Pluhár István Labdarúgópályán

A BEAC-os kötődés hogyan alakult ki nálatok?
SU: Kölyökben és ifiben a Bp. Spartacusban játszottam, majd 1970-ben kerültem a BEAC-ba. 1974-től 1979-ig voltam első számú kapus. Ezután húsz éves szünet következett (erről majd később), és csak 1999 őszén tértem vissza a pályára, miután Balatonkenesén véletlenül találkoztam Daróczi Gábor akkori szakosztályvezetővel, aki elmondta, hogy az alakulóban levő BEAC Old Boys-csapatnak kapusra volna szüksége. Tíz évig játszottam, aztán egy sérülés miatt abbahagytam, majd 2012 nyarán, amikor közeledett a nyugdíjazásom, feleségem azt javasolta, kezdjem újra a futballt. Megfogadtam a tanácsát, és újra beálltam Old Boys csapatunk kapujába. Ma már (73 évesen) csak a Veteránban játszom, de az utóbbi két évben ott is csak akkor, amikor az „igazi” kapus, a nálam tizenhét évvel fiatalabb Sziráki András sérülés vagy egyéb ok miatt nem tud védeni. Viszont többé-kevésbé rendszeresen részt veszek a fiatalok edzésein.
SA:
Gyerek- és ifjúkoromban kispályán játszottam; egyszer, valami tornán, felfigyelt ránk (rám és öcsémre) valaki a DVTK-ból – Miskolcon vagyunk –, és hívtak, de anyám nem engedett bennünket. Az aggódás, és tudott valamit… hogy sose lesz belőlünk futballista. Pestre kerülve, egyetemistaként a Bogdánfy utcában, a BEAC-sporttelepen, a bölcsészbajnokság „betonján” játszottunk, hátul, a „dühöngőben”. Áhítattal néztem a füves pályát, mi arra nem léphettünk rá. Később az említett „Budapesti Iszkra Olajbányászban” játszottam a BLASZ alsóbb osztályaiban, a Gamma salakján volt a hazai pályánk (aztán a Pamut, a Duna Cipő). Meccsek vasárnap, hajnali 9-kor. Kivillamosozni Újpestre. Rég volt, régi idők focija. Aztán 1990-ben elhívott a BEAC-öregfiúkba Gyurgyák Jani, s lettem aztán old boy, most veterán.

Eltérő időszakokban játszottatok a BEAC-ban, kiben milyen élmények maradtak meg?
SU: Az 1970 előtti időszakról csak töredékes, emlékezetemben véletlenszerűen megmaradt elbeszélésfoszlányok alapján tudnék beszélni. Az edzők mindig elsőrangúak voltak: Kalocsai Géza dr., Várhidi Pál, Berendi Pál. A csapat a hatvanas évek második felében jórészt jogászokból, mérnökökből, tanárokból állt, akik mindössze heti két edzéssel és szerdai barátságos mérkőzésekkel készültek a hétvégi NB II-es meccsekre. Az 1970-71-es bajnokság végén a csapat kiesett az NB III-ba. Ekkor a legtöbben abbahagyták a futballt. A Ferencvárosból vagy az MTK-ból hozzánk igazoló kiöregedett ifistákkal mégis ezüstérmesek lettünk a következő évben. 1973 nyarán fölszámolták a Kőrösi József utcai BEAC-pályát, „népgazdasági érdek”, mondták: fontos, hogy a Skála áruház jól megközelíthető legyen a tömegközlekedéssel.

DSC 3964

Sujtó László, a Pluhár István Labdarúgópálya öltözőépületének sporttörténeti kiállításával a háttérben

Ekkor kezdődött a BEAC odüsszeiája.
SU:
Igen, Előbb a népligeti Petőfi-pályára, majd a Magyar Kábel-pályára kerültünk. Miután az MLSZ átszervezte az NB III-at, kiestünk a BLSZ I-be. A meggyengült játékosállomány és a kedvezőtlen körülmények ellenére is bent maradhattunk volna a budapesti első osztályban, ám az eredeti kiírás szerinti két kieső helyett végül nyolc-tíz csapat hullott velünk együtt a BLSZ II-be. E bajnokság során vált nyilvánvalóvá, hogy a BEAC akkori elnöksége a labdarúgó szakosztály leépítésére törekszik. Valószínűleg csak azért maradtunk meg, mert edzőnk, Kakó Gyula BM-alezredes volt, és a vezetők tartottak tőle, mivel a futballcsapat vezetése mellett nyilván más feladatokat is ellátott…

Átkerültünk a Kolozsvári Tamás utcai pályára, később az UFC-, majd a MAFC-pályára. Az edzéseket a későbbi BEAC-edzőpálya helyén, egy akkor még szemétdombokkal tarkított, egyenetlen talajú réten tartottuk. Az 1977-78-as szezonban az elnökséggel és az atlétikai szakosztállyal folytatott huzavona után végre birtokba vehettük az akkorra elkészült, ragyogó minőségű Bogdánfy utcai füves pályát. Az 1979-80-as bajnokság első négy mérkőzésén még szerepeltem, azután hosszú időre búcsút mondtam a labdarúgásnak.

SA: Amikor 1990-ben a BEAC-hoz kerültem, „Ányos Fakír”, avagy „Bagira”, Kertész Laci volt a kapus. Játszott Szilágyi Pista (Kaliforniában tengeti életét), Kerényi Nándi, Vigh Laci, Bödös Pista, Glatz Jani… Kossuth Lajos a középhátvéd… Olykor a BEAC II-ben is játszottam, az nagy élmény volt – Aubel Ervin (nem is értem, mit keresett itt – biztosan soros eltiltását töltötte), a Rumboldok, Glovi, Milkó. Egy emlékezetes élmény a BEAC-ból: öregfiúk-meccs, a Kelenen. Akkor „szántották be” a BEAC-pályát, örök botrány és szégyen! A hátsó, salakos-földesen – mindig szerettem ezeket a pályákat, miközben a többiek szitkozódtak – a FÉG ellen a feljutás volt a tét. Ehhez győzni kellett. A bíró kiszúrt néhány igazolást. Talán az orvosi járt le, vagy svarc, mindegy, az én bűnöm; én voltam az „intéző”. Tízen maradtunk. Próbáltam a pályán helyrehozni hibámat, és el is jött a pillanat. Fejes Tomi indította druszáját, Füredit (általában fordítva történt), aki elment a balszélen, félmagasan beadott, jöttem középen, az öt és felesről berúgtam a bal felsőbe. Azt a rohanást a szögletzászlóig nem felejtem. És a kupacot, rajtam. „Gyönyörű gól volt! Ahogy behelyezted a pipába!” Azt csak én tudom, hogy sípcsonttal találtam el. Ezzel a góllal nyertünk 2–1-re és jutottunk fel.

BEAC II 2018 06 03

A BEAC II csapata 2018-ban

Kinek hogyan fért, fér meg egymás mellett a labdarúgás és a szakmája?
SA:
A kérdés úgy is hangozhat: a labdarúgás vagy az írás a nagyobb szerelem? A szerelem, vagy inkább szenvedély a labdarúgás. És egyre inkább reménytelen szerelem – ha maradunk mégis a szerelemnél –, a veteránban. De a reménytelen szerelem az igazi. Amikor imádatunk személye (tárgya!) nem is érdekes, csak az érzés maga. Szurkolóként pedig, amíg élek, marad e szenvedély. Az írás nem szerelem – adottság, lehetőség, feladat. Az írás én vagyok. Írni nem mindig szeretek – mégis kell, mert szükségem van rá –, focizni igen. Sárban, hóban. Kánikulában kevésbé. Míg bírok. A veteránban leginkább csere vagyok. A rettegett térdkopás – lekopogom, pedig eleget játszottam kopogóson, betonon – elkerült. A szokásos sérüléseken (borda, húzódás stb.) kívül komoly bajom nem volt, a bokám tört el egyszer kispályán. Viszont a tüdőm… Nem vagyok egy „Tüdő”. Csak „Féltüdő”. A gyerekkori bajom visszatért, már el se hagy. De örülök, hogy így is…
SU:
Amíg egyetemista voltam, majd gimnáziumban tanítottam, úgyszólván mindig el tudtam menni a heti három edzésre. 1979 őszén egy éves franciaországi ösztöndíjhoz jutottam, majd a következő évben állást kaptam a szegedi egyetemen, így alig tudtam volna edzésre járni, ezért abbahagytam a játékot. Nem akartam komolytalanul folytatni azt, amit addig komolyan csináltam. Húsz évvel később visszatértem a pályára, és ma is játszom. Nyugdíjasként is dolgozom: szerda délutánonként tartok egy irodalmi szemináriumot a szegedi egyetemen (posztromantikus költészet: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé). Teljesen ingyen: az egyetem csak a vasúti költséget (esetemben már csak a gyorsvonati pótjegy árát) téríti meg. Sok ismerősöm nem érti: „Miért dolgozol, ha nem fizetnek érte?” – kérdezik. „Azért tanítok, hogy tanuljak” – válaszolom. Ezt persze még kevésbé értik. Emellett filozófiai és történelmi munkákat fordítok, és hamarosan meg kellene írnom egy újabb tanulmányt.

A labdarúgócsapat kereken 100 éve jutott fel az első osztályba. Van rá esély, hogy az egyetemi alapokra építve a BEAC újra meginduljon felfelé, és valaha újra a NB III-ban szerepeljen? Vagy egy egyetemnek nem feladata, hogy félprofi csapatot tartson fenn?
SA:
Nem ismerem az elvárásokat, de szerintem nem feladata. A csapat jelenleg a BLASZ II-ben játszik, de volt BLASZ III-s is, a fénykorában pedig NB II-s. Egy egyetemi csapatban sűrűn cserélődnek a játékosok, hiszen akik végeznek a tanulmányokkal, sokszor távoznak, és folyton újra kell építeni a csapatot. Fontos, hogy a jelenlegi csapatban sok az egyetemista, az Old Boys-ban is vannak volt eltések.
SU:
Nincs realitása az NB III-s szereplésnek, az már profi bajnokság. Óriási költséggel járna a részvétel, akkor is, ha a játékosok egy fillért sem kapnának. Ehhez egy dúsgazdag támogatót kellene szerezni. Ráadásul a pálya sem felelne meg a követelményeknek, nagy beruházásra lenne szükség NB III-s mérkőzések rendezéséhez. Az sem volna egyszerű feladat, hogy NB III-s szintet megütő játékosokat találjon a BEAC az ELTE-n. Idén az Unione FC nyerte a BLSZ I-es bajnokságot, és ugyan tőkeerős támogatójuk van, de nem vállalták az indulást az NB III-ban, akkora a különbség a két osztály között. Amikor én 1970-ben a BEAC-hoz kerültem, NB II-es volt a csapat, ez akkor a harmadosztályt jelentette. Kivételesen tehetséges futballisták alkották a keretet, akik a profikkal is állták a versenyt, jóllehet az egyesülettől még „kalóriapénzt” sem kaptak.

24

2019 óta saját otthona van a BEAC-nak a Pluhár István-pályán, ahol megnyílt a BEAC történetét összegző emlékfal, és leleplezték Pluhár István emléktábláját is. Számtalan „hazai pályán” futballoztatok BEAC-osként az elmúlt 50 évben, milyennek találjátok a Mérnök utcai sporttelepet?
SA:
Nagyon szeretjük a pályát, a büfét, jól érezzük itt magunkat a meccs alatt, és persze utána, a sörkorcsolyák között. Eredetileg a budai Skála helyén volt az „ősbeacos” pálya, ott én nem játszottam, sem a Népligetben, és ahova még vándorolt a csapat; először a Bogdánfy utcában, ahol kitűnő, NB I-es minőségű füves pályánk volt. Sajnos a soha meg nem valósult Világkiállítás miatt költöznünk kellett. Játszottunk a Kelen-pályán, a zuglói Varga Zoltán-sporttelepen, míg végül hazatértünk a Mérnök utcába, ahol nemrég avatták névadónk, a volt válogatott BEAC-futballista, Pluhár István emléktábláját. Nekem ez hazatérés, mert én itt kezdtem futballozni a Gamma-pálya fekete salakján a Budapesti Iszkra Olajbányásszal. Az alagsorban vas fürdőkádak vártak minket az öltözőben, a pálya mellett lelátó, szemben a kocsma. Nekünk, a veteránoknak már nem nagypályás a foci, keresztben játszunk, kisebb kapukra, alacsonyabb létszámmal.
SU:
Nagyon jó lett a Pluhár István sporttelep, szép, tágas az új öltözőépület is, bár az építkezés még nem fejeződött be teljesen. Nekünk az NB II-ben sem volt elegendő jó minőségű futball-labdánk, itt most erre sem lehet panaszunk, ahogy az edzőkapuk számában sincs hiány. A Mérnök utcai műfű remek minőségű, a pálya viszont az átlagosnál kisebb méretű. A csapatok nem tudják kellőképp széthúzni a játékot, a szélsők számára nincs elég tér, hogy érvényesüljenek. A BEAC kénytelen rendszeres bevételekhez jutni a pálya bérbeadásából, emiatt az első és a második csapat egyidejűleg kell, hogy eddzen a két térfélen, ami nem ideális. A BLSZ II-es szereplés ezzel az edzésmunkával még úgy ahogy megoldható, de az előrelépéshez több edzésidőre lenne szüksége a csapatnak.

Szerző: Gabay Balázs

Fotók: Simó Szabolcs

DSC 4057

Sajó László, Sujtó László és Szabó László

ELTE ELTE HÖK ELTE KK ELTE Online JOMA MEFS Újbuda Sport Újbuda kerületi önkormányzata ESN ELTE Sport Kft. ELTE Alumni BGA NEA Biotech