Tudományos munkái és többek között a róla elnevezett torziós inga világszerte ismertté tették, de volt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, kultuszminiszter és a Budapesti Tudományegyetem rektora is. Mindezek mellett a rendszeres mozgás is helyet kapott az életében, mondhatjuk, egy antik embereszmény, az „ép testben ép lélek” megtestesítőjét tisztelhettük benne. Elsősorban hegymászásban, de túrázásban, lovaglásban és kerékpározásban is példamutató eredményeket ért el. Tíznél is több hegyet mászott meg elsőként, és érdemei elismeréséül róla nevezték el a Dolomitok egyik csúcsát (Cima Eötvös, 2836 m).

A négy évvel ezelőtti Eötvös100 UNESCO centenáriumi emlékévet követően idén is megemlékezések egész sora tanúskodik egyetemünk névadójának nagyságáról. Ennek sorából kiemelkedik a születésnaphoz kötődő Eötvös175 budapesti emlékhely-túra, melynek ELTE-s állomása a BEAC elnökök emléktáblája előtt zajlott. A Szarka László akadémikus vezette látogatókat – a szervezők felkérésére – egyetemünk oktatója, Székely Mózes fizikus-szociálpszichológus (a BEAC korábbi ügyvezetője) fogadta.

Megemlékezett Eötvös Loránd életútjáról, kiemelve magántanári, tanszékvezetői és intézetigazgatói tevékenységét, melyekkel egyidőben az Akadémia elnökeként is működött. Akkoriban, egészen az 1940-es évek végéig, a rektori tisztség egy tanévre szóló szolgálat volt, végigtekintve az egyetem korábbi vezetőit, a professzorok évente váltották egymást az intézmény élén. Bár e rövid időszakban nehéz maradandót alkotni, Eötvös rektori székfoglalója, és az egyetemi életről a kultuszminiszternek írt levele mégis fennmaradt. A mai napig tanulságos olvasmány, akár a hallgatókról, akár oktatótársairól értekezik nyers őszinteséggel.

„Riasztóak az egyetemi állapotok – tudósítja a minisztert Eötvös Loránd. A tudományegyetemen nem azok tanulnak, akiknek ott tanulni kellene, s nem azok tanulnak, akik tanulni akarnak; sokan a hallgatók közül tanulni sem akarnak, csupán a megszerezhető, hivalkodásra jó diploma csábítja őket felsőbb iskolába; szellemük csiszolásával nem törődnek, elmélyült munkával nem gyötrik maguk, tudják: rangot, állást családjuk s bankszámlájuk biztosít nekik, ha majd kezükben lesz az egyetem pecsétes oklevele. S miért tanulnának? Körülnéznek s tapasztalják: hazánkban a kupeceket többre tartják s jobban fizetik, mint a tudósokat. Tanáraik közül a kiválóaknak foltos a nadrágja, az ostobák mellén kitüntetés fityeg.” (Eötvös Loránd: Az egyetem feladatáról, 4.o.)

„Riasztóak az egyetemi állapotok – tudósítja a minisztert Eötvös Loránd. Az egyetemi tanár – ha lenne bátorsága következetes lenni – hallgatói kilencvenkilenc százalékát kényszerülne megbuktatni. Ezt tenni nem meri, nem lehet; a szomorú eredmény: egyetemünk lassan visszasüllyed a középiskola színvonalára, a tanárok kedvüket vesztik, s vagy bezárkóznak néhány értelmes hallgató társaságában tudásuk bástyái mögé, vagy fáradtan, szürkén idomulnak, alkalmazkodnak a korcsult körülményekhez. Szaporodnak az ostoba egyetemi tanárok – mondja Eötvös Loránd –, akik adatokat, szabályokat, lexikonokat tanulnak be, s hallgatóiktól is gyermeteg leckefelmondást követelnek.” (Eötvös Loránd: Az egyetem feladatáról, 4-5.o.)

„Egyetemünk színvonalát, felsőoktatásunk minőségét elsősorban s alapvetően az határozza meg, oktatóink, tudós egyetemi tanáraink képesek-e, akarnak-e önállóan gondolkodni? Van-e saját véleményük a világról, a körülményekről, a helyzetről, amelyben élnek s a tudományról, melynek művelői!? Önálló alkotó munka – ez annak erkölcsi és szellemi záloga, hogy majdan a mai egyetemi hallgatókból önállóan gondolkodó, alkotó munkára képes állampolgárok – tudósok, tanárok, értelmiségiek – váljanak.
Egyetemi tanár az lehessen, az legyen, aki önállóan gondolkodik, s maga felel gondolataiért, tetteiért.” (Eötvös Loránd: Az egyetem feladatáról, 5-6.o.)

Eötvös eredetiségével és erkölcsi tisztaságával nem csak tudósként és közéleti emberként tűnt ki, de a testkultúrához való inspiráló hozzáállását és életvitelét is igyekezett átadni az egyetemi ifjúságnak. A fiatalok felkérésére – közel két évtized eredménytelen vitáit lezárva – 1898. november 5-én elnökletével jött létre az egyetem sportegyesülete, a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC). Az alapításkor Eötvös így fogalmazott:

„Nem a Váci utcában találhatja meg a tanulóifjúság mulatságának saját otthonát; foglalja le hegyeinket akár a Bakonyig kirándulásainak, a Rákos mezejét játékainak, és a Duna habjait evezősversenyeinek. Itt, barátok közötti versenyekben, mulatva fogja megszerezni az ifjú azt a kincset, amely férfivá avatja: az akarat erejét, a kitartást a küzdelemben.”

A BEAC minden tekintetben beváltotta a hozzá fűzött eötvösi reményeket. Egyfelől a rendszeres mozgás lehetőségét biztosította az egyetem polgárainak, sőt, missziójuknak tekintették mindezzel megismertetni a vidék ifjúságát is. Ahogy az 1906-os évkönyvükben fogalmaztak: „a szellem kiművelése mellett nem feledkezhetünk meg a test kultuszáról sem”. Másrészt a kor legkiválóbb sportolóinak is teret adtak, 1912 és 1968 között 6 olimpiai bajnokot adtak az országnak.

Végezetül elhangzott, hogy a mai napig emlékezünk Eötvös sportos múltjára. 2000-ben egyetemünk fizikus oktatója kezdeményezésére indult el az 5vös 5km Futóverseny, idén már a 43. alkalommal futott itt 4-500 egyetemi polgár. A már említett UNESCO Eötvös100 emlékév egyik első eseményeként 2018. szeptember 7-én adták át a BEAC elnökök emléktábláját, négy ELTE-s elnök (Németh János, Kiss Ádám, Karácsony András, Hamar Imre) jelenlétében. Az emlékév egyik záróakkordjaként pedig a BEAC Polythlon Klubja szervezésében Eötvös Kerékpáros Expedíció indult az Eötvös-csúcs alatti Misurina-tóhoz – amit idén augusztus 9-ei indulással megismételnek. S hogy mindez hogyan kapcsolódik az ünnepelthez? A kiselődás egy rövid idézettel zárult Kis Domokos Dániel: A természetszerető Eötvös Loránd c. könyvéből:

„Eötvös szenvedélyes biciklis is volt, többnyire lányaival, Ilonával és Rolandával egész az Alpok dél-tiroli Dolomitjaiban megbújó Schluderbachi üdülőhelyéig kerekeztek, igaz, nem Budapesttől, mert a túlzott anyai féltés miatt csak Fehérvártól, hová titokban előre küldték a járgányokat.”