Múlt szombaton reggel hat óra tájban vettük a nyakunkba az M1-es autópályát – délután Pozsonyban a hagyományos Olimpiai Reménységek Versenyét rendezték a szlovák szomszédok. Sajnos az egyesület nem tudott buszt biztosítani, így – némi szülői segítséggel – a szakosztály vezetősége kényszerült a helyzet megoldására.
Itt jegyezném meg, hogy külföldi versenyre mindig kis megilletődöttséggel érkezik az ember, mivel sokszor egy szót sem ért a körülötte lévők társalgásából. Nem úgy a pozsonyi Elán csarnokban, mert mint az a hét közben a versenyszervező (Imrich) és köztem lefolyt (rövid és sikertelen angol nyelvű) társalgás után kiderült: „Én kicsit beszélek magyarul.” Ez – mondanom se kell – lényegesen megkönnyítette a beszélgetést. És ezután sokkal felemelőbb érzés volt úgy külföldre indulni, hogy tudtam, szinte otthon vagyok (és ha nem történnek szörnyű dolgok kilencvenegy éve, tényleg otthon is lennék).
Zökkenőmentes kétszáz kilométer után a szlovák fővárosban jól felszerelt, kulturált pálya fogadott minket, a helyszín egyetlen problémás pontja a klímája volt, ugyanis a friss levegő biztosítása érdekében a kinti mínusz tíz Celsius-fokos levegővel próbálták kompenzálni a csarnok belső „hőjét”, aminek eredményeként bent a sportolók hibernálására alkalmas tizenöt fok körüli hőmérsékletet állítottak elő.

A verseny szervezése a hazai viszonyokhoz képest kielégítőnek tűnt, kivéve a már itthon is megszokott, drasztikus időrendbeli csúszásokat. A rövidtávfutó számokat követően három óra környékén elindultak a hosszabb távok versenyei is, s a fent említett késések miatt a nyolcszáz méterek előzetesen kalkulált kezdetére ez a csúszás ötven percesre duzzadt. Ezzel sajnos nem számoltunk Imre bácsival (Szabó Imre, edzőm), nehéz is lett volna, így a melegítésem ideje a szervezet által nem tolerálhatóan hosszúra nyúlt, hozzávéve a mesterséges tundra éghajlatot, mire a rajthoz szólítottak, épp kihűltem.

Ennek ellenére a legerősebb futamban, a legjobb egyéni csúccsal rendelkezvén a saját tempómat kezdtem futni, amit egy fiatal szlovén lány nagyon jól tűrt, végig a nyomomban futott, s bár én kissé frusztrálva éreztem magam ebben a szituációban (mármint, hogy a sarkamban loholt), végig tartottam a pozíciómat, a végelszámolásnál is. A verseny így elérte célját (Veni, vidi, vici).
Ez volt az idényem első nyolcszáz métere, és nagyon örülök a népes nemzetközi mezőnyben (cseh, lengyel, osztrák és szlovák versenyzők közt) kivívott győzelemnek, jó támpontot és felkészülési lehetőséget nyújtott a február végi magyar bajnokságokhoz.

Kenesei Zsanett