2019 nyarán alakult meg a BEAC Spartan csapata, hogy az év utolsó magyar versenyén együtt vehessenek részt az ELTE és a BEAC sportolói. Így is történt október 5-én és 6-án Kazincbarcikán, ahol Beast, Sprint és Kids futamokban vettek részt közel 50-en a BEAC színeiben, köztük ELTE hallgatók, dolgozók, öregdiákok, BEAC sportolók és hozzátartozóik.

A legnagyobb eredményt így együtt, csapatként érték el, hiszen a Sprint mezőnyben 23. helyen, míg a Beast-en 56. helyen zártak a több mint 100 nevezett csapat közül.

Sokaknak ez volt az első versenye, amire épp az ösztönözte az újoncokat, hogy a BEAC színeiben, közösen indulhattak. Így valamivel többen indultak Sprinten, mint a nehezebb távon, de volt olyan is, aki ezzel a hétvégével a Multi-Trifectát teljesítette (azaz egy naptári évben többször is teljesítette a Sprint, Super és Beast távok alkotta Trifectát), vagy aki mindkét távon részt vett a hétvégén.

Összesen 7500 induló állt rajthoz a hétvégén, dacolva a 8-12 fokos hőmérséklettel, az esővel, a sárral és a csónakázó tó jéghideg vizével. A Sprinten közel 8 km, a Beasten több mint 22 km terep várta a kihívásra vágyókat.

Többen is BEAC Spartan pólóban kúsztak-másztak. Az élményeket saját szavaival osztja meg néhány résztvevő:

Farkas Lilla (BEAC Spartan alapító, korábbi sportösztöndíjas, BEAC Polefitness szakosztályvezető, ELTE Sportszervező Bsc)

2 nap, 2 verseny, bruttó 33 km és 50+ akadály és nem merem megszámolni, hány burpee... Ezt így már tényleg határfeszegetésnek érzem. Összességében viszont az első Trifectám, sőt, Trifectánk, mert az egész évet apukámmal csináltam végig, húgom pedig a Kids futamokban indult minden hétvégén, amikor útra keltünk. Rengeteg élmény, utazás, fantasztikus emberek megismerése, valamint a BEAC Spartan csapat debütálása – így foglalnám össze, de örökké emlékezni fogok szerintem a vacogásra is, miután beértem a célba Kazincbarcikán.

Bár maga a terep nem volt a legnehezebb (az eplényi Supert durvábbnak éreztem, pedig arra többet is készültem), a körülmények és a csúszósabb akadályok hatalmas kihívást jelentettek, így nem csoda, hogy örömkönnyek vegyültek az „ezt soha többet” érzéssel, éremmel a nyakamban. Hatalmas büszkeség, hogy teljesíteni tudtam azt, amit kitűztem magam elé, rengeteg energiával töltődtem fel, kitartóbb és szívósabb lettem, újabb célokat találtam az életben, fogytam-formálódtam, ráadásul nem lettem beteg a hidegben, nem sérültem meg, és a legnehezebb akadálynak mindig azt éreztem, hogy másnap vissza kell térni a valóságba. Örülök, hogy a BEAC-ban őrült és elvetemült társakra leltem ebben a hóbortban, és mostantól együtt hempergőzünk a sárban.

Juhász Peti (BEAC Spartan alapító, ELTE sportösztöndíjas, BEAC labdarúgó, ELTE Sportszervező Bsc)

A kazincbarcelonai Spartan Beast avagy életem első trifectrája a sártengerben… A futam hetének elején még kérdéses volt, hogy el tudok-e indulni Kazincbarcikán, ugyanis vádli problémákkal küzdöttem. Péntek reggelre nagyjából sikerült elfogadható állapotba hozni, viszont nem voltam nyugodt. A hideg idő és a várható szintkülönbség miatt aggódtam, nehogy a futam közben adja meg magát a vádlim. Hogy mik a benyomásaim a versennyel kapcsolatban? SZÖRNYETEG (ahogy a nevéből is adódik)! Ezt a versenyt egy pumához tudnám hasonlítani.

Elején úgy indulsz neki, hogy „de aranyos, ártatlan kis szőrmók”. Aztán nem figyelsz, gyorsan felnő és darabokra tép. A Beast eleje rendkívül könnyűnek tűnt. Az első 5-6 kilométer pár akadállyal megspékelve könnyen futható volt, akkor még az idő is kegyes volt az indulókhoz. Nagyjából 1-1,5 óra telhetett el a versenyből, amikor jött egy felhő és leszállt közénk. Sajnos nem tudtunk mit tenni, felszálltunk rá oly könnyedén és egészen a befutóig a felhővel a nyakunkon róttuk a kilométereket. Az égi áldásnak "köszönhetően" a futható pályából óriási sárfürdő lett, amin lépni se lehetett anélkül, hogy valamelyik lába az embernek ne induljon el más irányba, mint szeretné. Az akadályok is rendkívüli mértékben csúsztak. Személy szerint, amíg nem esett az eső, a legtöbb akadályon úgy másztam át, mint Tarzan fénykorában. Utána viszont, a legsimább akadályok szinte teljesíthetetlenné váltak, sorra csúszott le mindenki a sima monkeybar-ról és a gyűrűkről is. Itt jöttek nekem is a nem várt burpee-k, ezek fájtak a legjobban. Viszont, ami hatalmas öröm volt, hogy végre a balansz akadály sikerült! Ez pont a holtpontomnál jött, ami nagy lökést adott a futam hátralevő részére. Itt már az aranyos kis fekete puma kezdte megmutatni foga fehérjét. Még dorombol, viszont már kapdos a mancsával... Mondták a dárdadobásnál - amit most se sikerült a szalmába beleállítani természetesen...- „innentől már csak lefelé”!

Kis naivan elhittük, majd amint elnéztünk jobbra, láttuk, ahogy a hangyányi emberek a távolban a dombon felfelé sorakoznak fel a kötélmászáshoz. Na, onnan volt már ténylegesen csak lefelé. Az erdő mélyén, a sáros domboldalon lecsúszva végre leérkeztünk sík területre. Maradva a pumás példánál, itt már sehol se találjuk kis cicánkat... Aztán egyszer csak kiugrik a takarásból a vérengző fenevad és véged. Valahogy ezt érezhettem sokadmagammal, amikor megláttuk a homokgödröket derékig érő mocsaras vízzel. A harmadik gödörig még tűrhető volt a dolog, ám amikor megpillantottam, hogy a dunk wall akadályt elrejtették ebbe a hihetetlenül mocskos vízbe, arcomra fagyott a mosoly, így merültünk le a víz alatti palánk alá. Ezután jött a hideg sárban a szögesdrót alatti kúszás-mászás és az egyes források szerint 10, más források szerint 15 fokos vízben való átúszás. Ekkor már a puma letepert minket a földre és vicsorogva néztünk egymás szemébe. A tavas akadályt már csak pár követte, de sajnos pont olyanok, amihez elkelt volna egy szárazabb kéz. Az eső már nem esett, az állomáson lévő eszközök viszont még nedvesek voltak. A multi rigről ahogy kell, le is csúsztam, a zsákhúzásnál viszont olyat tapasztaltam mint még soha. A fele magasságig felhúztam a zsákot ott azonban a kezeim feladták a versenyt már. Húzás, húzást követett, de egyszer beakadt a lemez. Fejben tudtam mit kellene csinálni, agyban meg is volt a mozdulat, de a kezeim nem engedelmeskedtek. Próbáltam megmozdítani valamerre a zsákot, de semmi. Csak kinyitni tudtam a tenyeremet és leengedni a zsákot. Érdekes volt ezt megtapasztalni, hogy agyban még képes vagy a dolgok végrehajtására, de a tested már nem tud engedelmeskedni neki. A befutó így jól esett. Átfagyva, átázva, vacogva átvettem az érmemet, ami az első trifectám hiányzó darabja volt és könny szökött a szemembe. Kijött az egész napos testi feszültség és hogy végre vége ennek a kemény napnak. A gonghoz érve, a fotót megcsinálva a nagy puma, újra megszelídült és innentől a vad bennem lesz a következő Spartan versenyekre.

Horváth Viktória ( ELTE Rekreáció BSc, ELTE Rekreáció MSc, korábbi EHÖK Sportreferens)

A BEAC-ban sportolok már 4 éve és nagyon sok mindent kipróbáltam, a szakunk által is szinte minden sportággal megismerkedhettünk közelebbről. Mindig is szerettem a kihívásokat, az egész testet igénybe vevő mozgásformákat. A végső döntésem a jóga mellett szól, gyakorlom és oktatom is egyben. A Spartan érdekelt egy jó ideje, elsődlegesen a tesóm révén. Aztán felébredt bennem a gondolat, hogy rám férne elhagyni kicsit távolabbra is a komfortzónámat. Mikor láttam, hogy megalakult a BEAC csapat, az ismét egy hatalmas löketet adott. Végül az egyik legjobb barátnőmmel beszéltük rá egymást - neki is messze túlmutat ez a verseny a kényelmes határain -, hogy a Sprint távon induljunk Kazincbarcikán. Felkészülés tekintetében jól elterveztük, hogy majd mennyi mindent edzünk és milyen komoly felkészülés lesz mozgással és étkezésre is odafigyelve... Hát nem így lett. Csak a jóga maradt, de az heti 6-7-szer. Tudtam, hogy ez is nagyon sokat ad mentálisan és fizikailag nekem, de ezen felül azt is tudtam, hogy imádok kúszni-mászni, jól is megy, hittem magamban. A teljesítményemmel messze túlszárnyaltam az elképzeléseim, nem vesztettem el a fókuszt és végig küzdöttem minden erőmmel. Büszke vagyok magamra és a tűréshatáraimat fényévnyire toltam a meglévőkhöz képest. Szerintem fontos, hogy ne máshoz hasonlítsuk a teljesítményünket és az is, hogy merjünk beleállni, gondolkodás nélkül alámerülni, nekiugrani, még egy kicsit futni, kitartani és a végén, ha sírni kell, akkor sírni! De mindenek előtt hidd el, hogy TE IS meg tudod csinálni.

Kurta Attila (ELTE Pénzügy MSc)

Egy ideje foglalkoztatott a gondolat, hogy kipróbáljam magam a versenyen, leginkább azért, mert két éve elkezdtem crossfit edzésekre járni. A kettő pedig valahogy együtt jár, kevés olyan edzőtársam van, akit még nem láttam Spartan-os mezben a teremben. Szóval tudtam, hogy nekem is kell egy ilyen mez, a végső lendületet pedig az adta meg, hogy megláttam a BEAC Spartan csapat indulását az egyik GTI-s facebook csoportban. Hatalmas élmény volt számomra a Spartan Sprint, több dolog miatt is. Egyrészt azt éreztem, hogy az akadályok többségét nagyobb megerőltetés nélkül is tudtam teljesíteni, ami mindenképpen a crossfit „számlájára írandó”. A BEAC szervezésnek köszönhetően új embereket ismertem meg, együtt futottunk, egymást támogatva, bátorítva, ami nagyon sokat hozzáad az élményhez, mindez kiegészítve az őszi színekbe öltözött kazincbarcikai dombok csodálatos látványával. Összességében, várnak még leküzdendő akadályok, be akarok kerülni a Spartan Trifecta törzsbe is, ezt pedig jó lenne a BEAC Spartan csapat tagjaként elérni! Köszönöm a szervezést!

Szabó Kristóf (ELTE Vezetés és szervezés MSc, BEAC sportoló)

Munka és egyetem mellett rendszeresen sportolok, futok, úszok, cross-fit edzésekre járok, és az ELTE Cheerleding csapatában is edzettem és versenyeztem 3 éven keresztül. Nemrég az ELTE Polythlon csapatában kezdtem el futó és úszó edzésekre járni. Illetve évek óta Spartanozok, tavaly megcsináltam a Trifectát, idén az eplényi Trifecta hétvégét, sőt a kazincbarcikai Beasttel idén a dupla Trifectám is meglett. Jövőbeli terveim között szerepel a Spartan mellett, hogy elkezdjek futó, terepfutó és triathlon versenyekre járni, illetve 2-3 éves tervim között szerepel egy Iron Man és egy Spartan Ultra is. A kazincbarcikai terep egy fokkal könnyebb volt, mint Eplényben, az ottani szintemelkedésnél talán nincs is kegyetlenebb Magyarországon. Viszont az eleinte remekül futható pályából az eső miatt csúszóssá váló emelkedők és akadályok miatt ez a Beast sem vált könnyűvé a versenyzőknek. Sikerült is egy 120-as burpee csomagot magam mögött tudni a versenyen, vagyis 4 akadálynál is hibáztam, ezért 30 büntető burpeevel mehettem csak tovább. Máskor átlagosan csak 1-2 akadályt szoktam hibázni. A lándzsa mindig lutri, hogy sikerül-e, de néha a Twister vagy a Hercules is kifog rajtam. Összességében fantasztikus hangulat volt, ismét új emberekkel barátkoztam össze a hegyen és az akadályoknál, minden Spartan verseny közben rájövök, hogy imádom ezt a sportot.

Ha Te is szívesen csatlakoznál a csapathoz, érdeklődj az alábbi Facebook-csoportunkban.