Én is BEAC-os vagyok – Mihályfi László

A BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

79. évében jár, de olyan lelkesedéssel mesél, hogy öröm őt hallgatni. Mihályfi László a BEAC és a magyar atlétika meghatározó személyisége, aki összesen tizennyolc bajnoki címet szerzett, és nyert egyéniben, valamint váltóban is főiskolai világbajnoki címet. Az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium testnevelő tanáraként szinte missziójává vált, hogy megszerettesse tanítványaival a sportot, azon belül is az atlétikát, manapság pedig ugyanolyan hévvel szervezi meg a balatoni bocsa bajnokságot, mint tanárként a reggeli futásokat.

Hogyan került kapcsolatba az atlétikával? Volt más sport is képben, vagy ez volt a nagy szerelem?

Egy Heves megyei faluból, Besenyőtelekről származom, és a családban már hagyománya volt a sportnak, édesapám futballozott, édesanyám pedig magasugrással foglalkozott, miközben a tanítóképzőt végezte. Én magam is szerettem a sportot, általános iskolás koromban vívtam, futballoztam, aztán atletizáltam, és a falusi gyerekekkel egymás között olimpiát rendeztünk, futásban, távolugrásban, magasugrásban, súlylökésben mértük össze a tudásunkat. Így kezdődött, aztán nyolcadikos koromban Füzesabonyban, a helyi füves futballpályán elindultam a felnőttek között a 100 méteres futóversenyen, és harmadik lettem, ez volt az első komolyabb sikerélményem. Utána bekerültem az egri Dobó István Gimnáziumba, és a későbbi mentorom, dr. Bakonyi Ferenc, a város egyetlen komoly atlétikai edzője szólt a testnevelő tanáromnak, Csányi Barnának, hogy rendelje ki a négy első osztályt a stadionba, és felmérés gyanánt mindenkivel futtasson száz métert. Én is megjelentem ott tornacipőben, és 13.2 másodpercet futottam, a mozgásom pedig megtetszett Bakonyi doktornak, aki megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e a téli alapozó edzéseken részt venni.  Ekkor kezdődött a komolyabb atlétikai pályafutásom, és mivel Bakonyinak elsősorban az ugrókészségem tetszett meg, eleinte a távolugrásra fektettem nagyobb hangsúlyt.

BEAC-os futóváltó a dobogó tetején

&nbsp
Mikor dőlt el, hogy inkább sprinterként lehet sikeres, mint távolugróként?

Egerből, egy vidéki kisvárosból négyen voltunk országos válogatottak: Bata Teréz, aki sprinterként magyar bajnok is volt; Mácsár Jóska, aki 3000 méteres akadályfutásban nyert országos bajnokságot; Hegedűs Györgyi, aki akkoriban diszkoszvetésben volt az ország legjobbja, később pedig kiváló kosárlabdázó lett, volt bajnok, válogatott és az év játékosa is, valamint jómagam. Mindannyian Bakonyi csoportjából kerültünk ki, és még nem voltam 19 éves, amikor távolugrásban válogatott lettem. Eközben rendszeresen futottam 100 méteren, 10.9 mp volt a győztes időm, amikor az ifjúságiak között országos bajnok lettem, és ez már első osztályú eredménynek számított. 1958-ban, a mostani Allee bevásárlóközpont helyén, a BEAC korábbi Mező utcai stadionjában rendezték az ifjúsági országos bajnokságot, ahol 22.8-cal nyertem a 200 métert, pedig nem is akartam elindulni a döntőben, mert annyira elfáradtam az elődöntőben. Aztán a pszichológusi végzettséggel is rendelkező Bakonyi meggyőzött, hogy lesz időm kipihenni magam, és neki lett igaza, mert elég simán megnyertem a döntőt. Innentől kezdve egyre jobban előtérbe kerültek a sprintszámok, mert ezek több lehetőséget biztosítottak számomra, 100 és 200 méteren, valamint a 4x100-as és 4x400-as váltókban is tudtam indulni. Ehhez jött még, hogy egy londoni angol-magyar versenyen a dobbantó deszka előtt a salak ki volt kotorva, és a hat ugrásomból ötször is beléptem úgy, hogy a sarkam pontosan a lécnek az élére került. Aminek az lett a vége, hogy csonthártya-gyulladást szedtem össze a sarkamban, és három hétig csak tipegni tudtam. Ez volt az a döntő pont, amikor felhagytam a távolugrással, innentől a futószámokra koncentráltam. A sérülésem alatt nem is tudtam edzeni, csak füvön, mezítláb, lazán futkároztam, de a téli alapozás olyan gyorsasági állóképességet adott, hogy ilyen felkészülés és előzmények után a BEAC-pályán 100 méteren az egész mezőnyt megvertem 10.5 másodperces idővel. Ez 1961-ben volt, ekkor kerültem be az Universiade-keretbe, és Szófiában 100 méteren harmadik lettem, a kétszázat pedig megnyertem.

Akkoriban még nem rendeztek atlétikai világbajnokságot, az Eb-hez és az olimpiához mérten milyen presztízse volt egy Universiade-aranynak?

Annyiban más volt ez a verseny, hogy főiskolai és egyetemi hallgatók indulhattak, de 1961-ben már világszínvonalú viadalnak számított, Észak-, Közép- és Dél-Amerikából, Nyugat-Európából és a Szovjetunióból is jöttek versenyzők. Akkoriban másodéves voltam a TF-en, és elég nagy meglepetést jelentett a kétszázon aratott győzelmem. Két évvel később Brazíliában, Porto Alegrében rendezték a következő Universiadét, ott a 4x100-as váltó volt a fő számom, azt meg is nyertük, 200 méteren pedig negyedik lettem. 1965-ben Budapest volt a házigazda, a 4x400-as váltóval másodikak, a 4x100-assal negyedikek lettünk, kétszázon pedig szintén bekerültem a döntőbe, de csak ötödik lettem.

Mikor jött el az idő a váltásra, hogy a TF-től a BEAC-hoz kerüljön?

A TF-en nagyon jó atlétikai élet volt, kiváló edzőkkel dolgozhattunk. Amikor felvettek, Bácsalmási Péter volt az atlétikai tanszékvezető, aki behívott a szobájába, és azt mondta: „Laci, nálunk az a szokás, hogy aki bekerül, az választ magának egy edzőt innen. Ajánlom neked Zarándi Lászlót, aki a villámikrek névre hallgató, olimpiai bronzérmes és Eb-aranyérmes 4x100-as váltó tagja volt.”. Igen ám, de közben abban az évben, amikor felkerültem Pestre, a korábban már említett dr. Bakonyi Ferenc, addigi egri edzőm a TF kutatóintézetében osztályvezetői állást kapott, vagyis ő is a fővárosba került. Én pedig voltam olyan bátor, hogy azt mondtam Bácsalmásinak, „Péter bácsi, nagyon köszönöm a lehetőséget, de én szeretnék a Bakonyi doktorral tovább készülni, mert itt van a szomszédban, és el tudja intézni nekem, hogy vele együtt rendszeresen eddzek”. Bakonyira egész pályafutásom során második apámként tekintettem, nagyszerű ember volt, így végül nem fogadtam el a felkínált edzőt, amin Zarándi vérig sértődött, soha életében nem tudta megbocsátani nekem, emiatt távolságtartó volt a viszonyunk. Bácsalmási viszont volt olyan úriember, hogy azt mondta, ha ezt akarod, legyen így.

Az Universiadék alatt ismerkedtem meg Kutassi Lászlóval, a BEAC akkori ügyvezetőjével, aki egyben az ELTE testnevelési tanszékének első embere volt. Kutassi tisztában volt azzal 1963-ban, hogy válogatott sportolóként végeztem a TF-en, úgyhogy ő invitált a BEAC-ba, de nemcsak engem, hanem az akkori menyasszonyomat, Petró Orsolyát is, aki válogatott távolugró volt, országos bajnokságot is nyert 6 méter fölötti eredménnyel, de kosárlabdában is eljutott a válogatottságig, és a BEAC-nál akkor formálódott egy olyan kosárcsapat, amely az élvonalba szeretett volna jutni. Kutassi felkínált egy testnevelő tanári állást is az ELTE gyakorló iskolájában, az Apáczai Csere János Gimnáziumban, de nem csak nekem, a feleségem szintén hasonló beosztásba került a Radnóti Gimnáziumban. Így kerültünk mi a BEAC-ba, és 1963. augusztus elsején kaptam meg a kinevezésem Ortutay Gyula aláírásával, aki az ELTE rektora, valamint a BEAC elnöke volt.

A BEAC-120 kerekasztal beszélgetésen (balról: Simon Gábor - BEAC igazgató, Mihályfi László, Dömölky Lídia, Kovács Ilona, Csere Gáspár)

&nbsp
Atlétikában akkor hol állt a klubok rangsorában a BEAC?

A harmadik helyre tenném két nagy atlétikai egyesület, a Honvéd és az Újpesti Dózsa mögött. Amikor a BEAC-hoz kerültem, nagyon nyüzsgő atlétikai életet találtam a klubnál, a Mező utcai pálya kiváló lehetőséget nyújtott a sportolóknak, és több mint száz igazolt versenyzője volt a BEAC-nak. A régi BEAC-pályán a klubház 1901- ben épült, és 1934-35-ben újították fel, amikor Budapesten rendezték az Universiade elődjének számító világjátékokat. A klubház felső szintjén lévő étteremben intenzív társasági élet folyt, mi pedig az edzések után gyakran egy hatalmas, meleg vizes medencében áztattuk magunkat, legalább tízen elfértünk benne és jókat lehetett beszélgetni. Nagyon jó futballcsapata volt akkoriban a BEAC-nak, egy-egy mérkőzésre több száz néző is kilátogatott, ahogy az atlétikai versenyeknek is nagyszámú közönsége volt, és ezekről a Népsport, valamint a Képes Sport is rendszeresen beszámolt. Magasabb színvonalú országos bajnokságokat rendeztek akkoriban, ráadásul komoly létszámmal, a sprintszámokban nem volt elég egyet futni a döntőbe jutáshoz, annyi induló volt, hogy még középfutamokra is sor került. Ma sajnos kevesen választják ezt a sportot ahhoz, hogy itt komoly atlétikai élet legyen.

Életem legjobb döntése volt, hogy a BEAC-ba igazoltam – mondta márciusban a BEAC-120 emlékév alkalmából rendezett beszélgetésen. Mire utalt ekkor?

Főleg a személyes pályafutásom miatt érzem így. A BEAC-nak köszönhetően bekerülhettem az Apáczai Gimnáziumba, amelyik az ország egyik legjobb iskolájának számít, mindig az első tízben szokták emlegetni. Itt nagyon jó kollégáim voltak, és remekül felszerelt tornaterem állt a rendelkezésünkre. Javasoltam, hogy a gyerekeket vigyük ki valamelyik pályára, így hol a BEAC-ra, hol a TF-re, hol a Margitszigetre, az Úttörőstadionba jártunk velük, és előbb atlétikai felméréseket végeztünk, majd középiskolai bajnokságot szerveztünk – mindezt olyan diákoknak, akik soha nem voltak igazolt versenyzők. Ezek a gyerekek azért jöttek az Apáczaiba, mert egyetemre, főiskolára szerettek volna bekerülni, és ehhez itt megkapták a szükséges alapokat. Nekem nem volt jogom ahhoz, hogy kiszakítsam őket az órákról, hogy versenyre vigyem őket, ezért néha közelharcot kellett vívni ahhoz, hogy ki tudjam kérni őket, és számomra fontos volt, hogy a sportot, a testnevelést, és engem, mint testnevelő tanárt elfogadjanak, mert ez nem mindenhol tapasztalható. Sokszor azt éreztem, hogy a versenyek megszervezésével több energiám ment el, mint az órák megtartásával, mert utóbbinál megvolt a rutinom, a versenyeknél viszont sok tényezőre kellett odafigyelni. Volt olyan Felszabadulási váltóverseny, amit hétvégén rendeztek, úgyhogy ilyenkor rá kellett beszélni a gyerekeket, hogy a szabadidejükből áldozzanak a sportolásra. A díjakat gyakran olimpiai bajnokok adták át, és jó érzés volt, mikor az akkori versenyzők 20-30 év távlatából felemlegették, hogy milyen boldogok voltak, amikor például Zsivótzky Gyulától vehették át az érmet. Ez a hivatásom szempontjából sokat jelentett számomra.

Ön 12 egyéni bajnoki címet szerzett, van olyan ezek közül, amit a legfontosabbnak vagy legkedvesebbek tart?

Ebből a 12 aranyból tíz esett a BEAC-os időszakomra, kettőt még a TF-színeiben nyertem 1961-ben és 1963-ban. A váltószámokban, 4x100-on, 4x200-on és 4x400-on további hat bajnoki címet nyertem, két válogatott kiválóság, Gyulai Pisti és Hajdú Lajos szerepelt még a csapatban, valamint Spánik Guszti, ő egy nagyon jó kiegészítő embernek számított, aki 100-tól 400-ig remek eredményeket ért el. Ha a bajnoki győzelmek szóba kerülnek, inkább a hiányérzet az erősebb bennem, 1967-ben ugyanis lehetőségem volt mind a három sprintszámban elindulni. 1965-től 1969-ig minden évben két-két bajnoki címet nyertem, de mindig olyan volt a versenyek beosztása, hogy egy-egy futam ütötte egymást, 1967-ban viszont ideális volt a menetrend számomra. Százon és négyszázon győztem, már csak a legerősebb számom a 200 volt hátra, ebben nyertem Universiadét, és 20.8-as eredménnyel is rendelkeztem, ami csak egy tizeddel maradt el Csutorás Csaba országos csúcsától. A 200-as futamokat vasárnap rendezték, ekkor már túl voltam három százas futáson és két négyszázon, még várt rám kétszer 200 méter, de az izmaimban már nagyon éreztem a fáradtságot, és nem tudtam megelőzni az újpesti Istóczky Józsefet, így második lettem. Azóta is szívfájdalmam, hogy nekem nem jött össze a triplázás, amit Csutorás 1962-ben megcsinált.

A Gyulai István, Spánik Ágoston, Hajdú Lajos, Mihályfi László összeállítású BEAC futóváltó 5 magyar bajnoki címet szerzett a klub színeiben

&nbsp
Azt tudom, hogy az 1961-es Universiade-aranyat tartja a legnagyobb eredményének, de van olyan nemzetközi verseny, ami valami miatt olyan hiányérzetet okozott önnek, mint az elmaradt triplázás?

1969-ben Bukarestben rendezték a Balkán-bajnokságot, ez egy nagy presztízsű nemzetközi viadal volt, Nyugat-Európában ekkor már a műanyag pályák jöttek divatba, de a románoknál még úgynevezett bitumenpálya volt, amin 6 milliméteres szöggel lehetett versenyezni. Száz és kétszáz méteren is elindultam, és amolyan főpróbának szántam a két héttel ezután esedékes athéni Európa-bajnokságra.  A százas döntő idején viharos szél fújt, de tartani kellett a menetrendet, úgyhogy nem lehetett várni arra, hogy javuljanak a körülmények. Volt a mezőnyben egy 10.3-as idővel rendelkező jamaicai sprinter, de őt is sikerült megverni, 10.7-et futottam abban az orkánszerű ellenszélben, úgy tűnik, a technikám és az akaratom erősebb volt a többiekénél. Másnap, már kevésbé erős szélben, de esős időben rendezték a kétszázat, azt is megnyertem 21.1-gyel, ami elég jó időnek számított. Ilyen előjelek után mentünk ki az athéni Eb-re, remek formában éreztem magam, és a verseny előtt pár nappal a füvön futva úgy éreztem, hogy repülök. Minden ideálisnak tűnt, de Athénban műanyag pálya volt, és talán többet edzettem a kelleténél, mert kisebb izomlázat sikerült összeszedni, a verseny időpontjában pedig egy meleg, erős ellenszél fújt, én pedig elmerevedtem. A középdöntőbe még eljutottam, de a döntőbe már nem, ami csalódást okozott, és lehetséges, hogy magamnak köszönhettem, hogy így alakult, mert nem figyeltem eléggé oda a körülményekre.

Ha szabad egy kicsit szakmázni: a váltóban megvolt az ön állandó helye? Vagy a sorrendet az ellenfelekhez igazították?

A kezdő és a befutó ember volt állandó, elsőnek Rozsnyai Huba vagy Gyulai Pista futott, utolsónak pedig Rábai Gyuszi. Én általában a második vagy a harmadik ember voltam, mert elég jó állóképességem volt. Általában én futottam a kanyarban, mert kétszázas futó lévén komoly rutinom volt ebben. Azt viszont meg kellett tanulnom, hogy mindkét kézzel tudjak váltani, mert a második ember a bal kezébe kapja a botot, viszont a harmadiknak a váltásnál a kanyarban a jobb kezébe adja. Sikerült is elég jól összehangolnunk a váltásokat, és voltak nagyon figyelemreméltó eredményeink a nemzetközi versenyeken, megvertük a cseheket, lengyeleket, angolokat, finneket, norvégokat, svédeket.

Gyulai István (bal) és Mihályfi László, a BEAC futóváltó tagjai az első Universiadekon is hírnevet szereztek a klubnak

&nbsp
Milyen a kapcsolata mostanság a BEAC-cal? Mennyire követi a klubbal kapcsolatos történéseket?

Az atlétikai szakosztállyal kapcsolatos eseményekkel nagyjából képben vagyok. Nincs éppen könnyű helyzetben a klub, a pályánkat elvették, annak a helyére épült a Budai Skála, majd később az Allee bevásárlóközpont. A Bogdánfy úti új sporttelepet 1977-ben adták át, ott már műanyag pálya volt, de a tervezett világkiállítás miatt ezt is elbontották, majd odaépítették a Tüskecsarnokot, ami hosszú éveken át gazdátlanul várt a sorsára. A sportolási lehetőséget a szomszédban lévő MAFC-pálya biztosította, de az utóbbi években itt is változás következett be, miután a futballpálya közepére felhúztak egy sátorral befedett jégpályát. Ami azt jelenti, hogy a futballpályát körbevevő futópályából az első 150 méter látható, valamint az utolsó 50, úgyhogy ez sem ideális edzés szempontjából. Az atlétikai szakosztály vezetői többször is kérték a BEAC korábbi vezetését, hogy próbáljanak javítani a helyzetükön, de nem sikerült megoldást találni. Jelenleg az Atlétika Szakosztály önálló jogi személyiséggel bíró szakosztályként működik továbbra is a BEAC részeként, a XI. kerületi önkormányzat támogatásával. Mostoha körülmények között, de fenntartják magukat. Minden évben meg szoktak hívni az évzáróra, ahol mindig örömmel tapasztalom, hogy majdnem mindenki kap valamilyen díjat, és olyan családias hangulat tapasztalható, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyerek megmaradjon a pályán. A család támogatása nagyon fontos, mert az teszi folyamatossá a rendszeres munkát, hogy a család tudjon róla, hol van a gyerek, támogassa őt, kimenjen a versenyére, buzdítsa, ott álljon mögötte és örüljön a sikerének.

A korábbi társakkal tartja a kapcsolatot?

Minden évben kimegyek egyszer Pomázra, ahol a régi barátokkal szoktunk összejárni. Amikor a régi BEAC-pálya helyén pár héttel ezelőtt emléktáblát helyeztek el, akkor is ott voltak többen ebből a társaságból, Vértesy Miklós, Demeter Jóska, Spánik Guszti, Kelemen Bandi, még fénykép is készült rólunk.

A BEAC egykori Mező utcai stadionjának emléket állító tábla avatóján

&nbsp
Testnevelő tanárként milyen üzenetet próbált átadni a diákoknak? Gondolom, akkoriban még máshogy mentek a dolgok, mint most, amikor a mindennapi testnevelést próbálják több, de inkább kevesebb sikerrel adagolni az iskolákban.

Abban az időben hetente két testnevelés órája volt egy osztálynak, de mivel minden évben megcsináltam a már említett felméréseket, nagyjából tisztában voltam azzal, hogy kit érdemes bevonni az atlétikai munkába. Viszont meghirdettem a tanítás előtti reggeli futást, volt, hogy háromnegyed hétkor 30 gyerek is velem tartott a Tabánba, ez éveken keresztül nagy népszerűségnek örvendett. Az iskolán belül is működött egy atlétikai szakosztály, és egy korábbi apáczais diák, Bartos János anyagi támogatást juttatott nekünk, amiből szöges cipőket, trikókat tudtunk venni. Ha elmentünk versenyezni, mindenki kapott melegítőt, adtunk a formára is, hogy ezzel is kedvet adjunk a gyereknek, és ha a pályán sikereket ért el, az az ő sikere is volt, nem csak az iskoláé. Ezzel lehetett életet vinni az iskolai sportéletbe, de ehhez hihetetlenül sok testnevelői tanári munka is kellett. A mostani rendszerből éppen ez hiányzik, egyrészt nincs túlóra, másrészt délután semmire nem fizetnek, vagyis mindenkinek a saját szabadidejét kellene feláldoznia, de előfordul, hogy valaki a pedagógusi fizetése mellett más elfoglaltságból próbál bevételhez jutni. Nincs ez jól megoldva, mert a délutáni foglalkozásokon nincs minőségi hozzájárulás ahhoz, hogy a gyerek fejlődjön, és emellett a legnagyobb gond, hogy nincs tömegbázisa a sportnak, az atlétikának legalábbis nagyon hiányzik.

Végezetül avasson be minket, hogy telnek a napjai mostanság?

A 79. évemben járok, annak örülök, hogy a többiek szoktak dicsérni, hogy milyen jól nézek ki, de ez adottság kérdése is, és hála érte a feleségemnek, aki figyel rám. Vannak hobbijaim, akik megszínesítik az ember életét. Régebben sakkoztam, az ötödik kerületi bajnokságokon érmeket nyertem a szeniorok között. Több mint 50 éve tarokkozom, ez egy különleges kártyajáték, ami nagyon nagy szellemi igénybevétellel jár, mert minden leosztás más, úgyhogy ez agytorna is egyben. Lent a Balatonon csónakban horgászom, 500 métert evezek a helyemig, aztán ha végeztem, ugyanennyit visszafelé is. Van dartstáblám és a telken építettem egy bocsapályát is, és ugyanezt az önkormányzattal megépítettem a strandon is. Úgyhogy minden évben strandbocsa bajnokságot rendezünk az ottani közönségnek, én vagyok a szervező, ezért még nem voltam soha helyi bajnok, pedig rendszeresen meg szoktam verni a meghívott vendégeket. Igyekszem lefoglalni magam, és mondhatom, hogy ezek révén nagyon jól szórakozom.

Kulcsár Krisztián MOB elnökkel

&nbsp
Szerző: Dajka Balázs