Én is BEAC-os vagyok - Marosi József

2018. 11. 12.
1955 Róma ezüst csapat tőr Tilli Endre Pacséry Kázmér Marosi József átveszi Gyuricza József Fülöp Mihály Szőcs Bertalan 1

Marosi József vívóként és épületgépészként is nagyot alkotott életében. Az 1956-os olimpián párbajtőrben ezüst-, tőrben bronzérmes lett a csapattal.

A BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

Marosi József vívóként és épületgépészként is nagyot alkotott életében. Igazán sokoldalú sportoló volt, ennek igazolására elég azt a tényt megemlíteni, hogy az 1956-os olimpián párbajtőrben ezüst-, tőrben bronzérmes lett a csapattal. Később tagja volt az első vb-aranyat nyerő párbajtőr csapatnak is, majd sportpályafutása után épületgépészként alkotott maradandót, amit a szakma számos díjjal ismert el. Ő mégis azt mondja, az emberek a vívópályafutása miatt ismerik el inkább, ismerősei pedig azért is felnéznek rá, mert amatőr borászként is ugyanolyan precíz és lelkiismeretes, mint a páston vagy a tervezőasztalnál.

A híres sportolóktól általában meg szokták kérdezni, hogy indult a pályafutásuk, de az olimpiai bajnok Dömölky Lídia elárulta, önnek nem volt nehéz a vívást választania, hiszen a Semmelweis utcában abban a házban lakott, ahol a BEAC, majd később, az OSC vívóterme működött, illetve működik a mai napig. Azért elmeséli, hogy keveredett le a terembe?

Az egyik barátom, valamint a testvérei már vívtak és gondoltam, én is lenézek.

Egyből beleszeretett?

Nagyon hamar, pár hónapon belül már versenyeztem. 14-15 éves voltam, jó felépítésű gyereknek számítottam. Ganzmann Feri volt a mesterem, aki a sportág fortélyait Bécsújhelyen tanulta ki, kicsit nehezen is beszélt magyarul, de kiváló szakember volt. Nála kezdtem, akkor még csak tőrrel vívtam, általában mindenki azzal kezdett, az adta az alapot.

Mikor vette fel a tőr mellé a párbajtőrt is?

Nagyjából 10 év múlva, külföldön voltunk versenyen, és nem volt meg a párbajtőrcsapat, aztán győzködtek, hogy ugorjak be. Másodikok lettünk, és jól ment a vívás, úgyhogy azt mondta Bay Béla, a válogatott szövetségi kapitánya, hogy Józsikám, te párbajtőrözni fogsz.

Mennyire nehéz egyébként a tőr után átállni a párbajtőrre?

Teljesen más technikát igényel a kettő. Nekem szerencsére könnyen ment az alkalmazkodás, és később amolyan fregoliember lettem, akit a tőr- és a párbajtőrcsapatban is használni lehetett. Nem sokunkra volt jellemző, hogy mindkét fegyvernemben vívtunk, a Sákovics Jóska volt még ilyen.

Húga, Paula is vívott, mi több, 1964-ben olimpiai bajnok lett. Ön miatt kapott kedvet a sportághoz?

Igen, mondhatjuk. Volt, hogy megkérdezték, hogy milyen érzés volt számomra, hogy van a családban még egy tehetséges vívó, de az a helyzet, hogy teljesen külön zajlott a pályafutásunk, otthon nem is igazán beszéltünk erről. Akkoriban még a női tőrvívás nem volt még olyan szinten, mint a férfi, de Elek Ilona vagy Nyári Magda nagy névnek számítottak.

Egyéniben egy főiskolai világbajnokságon elért ötödik hely volt a legjobb eredménye, miért alakult úgy, hogy inkább csapatban tudott eredményes lenni?

Az egyéni válogatókon dőlt el, hogy ki kerülhet be a csapatba, és ezeken a versenyeken általában jó helyen végeztem, pedig nagyon erős volt a hazai konkurencia. Tőrben Gyuricza József, Fülöp Mihály, Szabó Putyi, Murai Antal, Pacséri Kázmér, Tilly Endre, Palócz Endre, csupa-csupa nagymenő volt, csodáltam őket, és nagyon boldog voltam, ha nyerni tudtam ellenük. Párbajtőrben is elképesztő nevek vívtak: Balthazár Lajos, Berzsenyi Barnabás, Nagy Ambrus, Rerrich Béla vagy a már említett Sákovics.

Marosi Józsefnek, a Budapesti Haladás kiválóságának átadják a csapatban elért ezüstérmet, tőle balra Gyuricza József (1955 Vívó Világbajnokság – Róma)

1954-ben a tőrcsapattal főiskolai világbajnokságot nyertek Budapesten. Milyen rangja volt annak az eseménynek, egy ottani arany felért egy vb-győzelemmel?

Azzal talán nem, de nagyon erős mezőny indult, úgyhogy komoly fegyverténynek számított, hogy mi állhattunk fel a dobogó tetejére. Akkoriban még nem volt találatjelző, ha a két vívó összecsapott, a zsűri állapította meg, hogy melyikük talált, a laikusok számára így talán kevésbé volt élvezetes a sportág.

A csapaton belül általában megvolt az egyes vívók szerepe?

Mindenkinek volt egy saját stílusa, és megnéztük, milyen az ellenfél, kik alkotják, az ő stílusuk hogy fekszik nekünk, és az alapján rakta össze Bay Béla a csapatot. Nekem általában a mozgékony ellenfelekkel szemben volt nehéz dolgom, az én vívásom az erőre és a gyorsaságra épült.

Az 1956-os melbourne-i olimpiával szinte egy időben tört ki idehaza a forradalom, önök kint Ausztráliában mit érzékeltek az itthoni eseményekből?

Sokkal rosszabb volt, mintha itthon lettünk volna, mert minél több emberen ment át egy-egy hír, annál rosszabb lett végül. Elég szörnyű dolgokat hallottunk, és nagyon sokára jutott el hozzánk egy-egy információ. Zavaró volt az egész szituáció, nehezebb volt koncentrálni, a vívás amúgy is egy olyan sportág, ahol tiszta fejre van szükség, és ha közben az is ott motoszkál az ember agyában, hogy vajon mi van az otthoniakkal, akkor bizony elég nehéz felállni a pástra.

Az 1956-os Melbourne-i olimpián ezüstérmes párbajtőr csapat (balról: Sákovics József, Balthazár Lajos, Marosi József, Dr. Nagy Ambrus, Berzsenyi Dániel, Dr. Rerrich Béla)

Önnek mégis nagyon jól sikerült koncentrálnia a versenyekre, hiszen a párbajtőr csapattal második, a tőrcsapattal harmadik lett Melbourne-ben.

Szerencsére volt elég akaraterőm. A tőrcsapatban az olaszok és a franciák ellen nem vívtam, viszont a bronzmeccsen az amerikaiak ellen négy győzelmet is sikerült aratnom. Párbajtőrben sajnos az olaszok ellen nem brillíroztam, de az a csapat számomra verhetetlen volt Mangariottival, Pellegrinóval, Delfinóval és az egyéni olimpiai bajnok Pavesivel. Van, akire nagy felelősséget rakott, hogy a csapatért kell vívni, engem inkább felszabadított, egy nemes feladatnak fogtam fel, és még inkább kitettem a lelkem, mint egyéniben.

Köteles Erzsébet olimpiai bajnok tornász úgy fogalmazott, Melbourne volt a magyar sport Trianonja, utalva arra, hogy több versenyző és számos edző is kint maradt. Volt olyan pillanat, amikor az ön fejében is megfordult, hogy nem tér haza?

Nézze, én az a típus vagyok, hogy ha két hétig tartott egy világbajnokság, akkor már honvágyam volt. Nem tudom elmagyarázni, hogy ez a honvágy micsoda, de szinte leküzdhetetlen érzés. Nevetségesen hangozhat, de nekem rossz érzés, ha például nem látom a Lánchidat. De lehet, hogy ez csak szimplán hazaszeretet. Úgyhogy alig vártam, hogy hazajöjjek. Érdekes élmény volt 50 évvel később visszatérni Melbourne-be, alig lehetett ráismerni a városra, annyira megváltozott, de minket ugyanolyan szeretettel fogadtak.

1958-ban diplomázott épületgépész szakon gépészmérnökként. Mikor előzte meg a munkája a vívást a fontossági sorrendben?

Amikor válogatott voltam, akkor 500-800 forint kalóriapénzt kaptunk fejenként, ami akkoriban sem számított nagy összegnek, és láttam, hogy ebből nem lehet megélni. A műszaki tudományok viszont egész kiskoromtól érdekeltek, így aztán épületgépész lettem, és mondhatom, hogy elég sokra vittem. Főmérnöke voltam a Középülettervező Vállalatnak (KÖZTI), a legnagyobb munkáim közé tartozott a Hilton Szálló, a Fotex székház, valamint a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója. De hogy válaszoljak a kérdésre: 1964-ben neveztek ki osztályvezetőnek, és úgy voltam vele, a KÖZTI-ben egy gépészosztályt vezetni komoly rang, ami teljes embert kíván. De az is hozzátartozik, hogy ekkor már nem is láttam esélyt a sportban arra, hogy további nagy eredményeket érjek el, igaz, pár évig még vívtam, csak a válogatottságot mondtam le.

Marosi József két olimpiai érmet is nyert az 1956-os olimpián: párbajtőr csapatban egy ezüstöt a szintén Haladásos Nagy Ambrussal, és egy bronzérmet a tőr csapat tagjaként Gyuricza Józseffel karöltve

A munkájában tudott a sportpályafutásából profitálni? Arra gondolok, Ön is mondta, hogy a vívásban nagyon fontos, hogy mentálisan erős legyen az ember.

Nagyon-nagyon sokat profitáltam belőle, például az emberismeret terén. A vívásban előbb belenézett az ember a másik szemébe, majd megfigyelte a mozgását, és ha volt érzéke hozzá, akkor ez a pár jel elég volt az ellenfél kiismeréséhez. Ez aztán a munkában is hasznos tudás volt, mert ha fel kellett venni egy munkatársat, akkor három szót beszéltünk, a szemébe néztem, és tudtam, hogy alkalmas-e a feladatra. De említhetem a kitartást is, ami a sportban feltétlenül szükséges, de az élet minden területén jól jön. Az pedig egy óriási előny, hogy én már azt mondhattam, hogy velem már minden megtörtént egyszer. Hiszen az élet ismétli önmagát, csak más formában, és amit sportolóként megtapasztaltam, az később a mérnöki pályán már nem ért váratlanul.

1959-ben ön is tagja volt a párbajtőr csapatnak, amely először tudott ebben a szakágban világbajnoki címet szerezni. Ha rangsorolná az eredményeit, hova tenné ezt a vb-aranyat: az olimpiai ezüstje és bronza elé, vagy azok azért nagyobb presztízzsel bírtak?

A világbajnokság komolyabb verseny volt, legalábbis olyan értelemben, hogy nagyobb mezőny vett részt rajta. De mégiscsak az olimpia a non plus ultra, úgyhogy a melbourne-i ezüstöt tenném az első helyre.

Az 1959-es Vívó VB aranyérme

Hogy érzi: vívóként vagy gépészmérnökként szerzett nagyobb elismerést?

Korábban az volt az elképzelésem, hogy a mérnöki munkát többre becsülik. De az utóbbi időben be kellett látnom, hogy bizony a sportpályafutásom az, ami kivívta az emberek elismerését. A legtöbben talán nem is tudják, hogy a műszaki életben miket vittem véghez, pedig számomra ez egy magasabb rendű dolog. Ott kell gondolkodni rendesen, a vívásban viszont rögtön dönteni kell.

Hogy tetszik a mai vívás?

Néha olyan érzésem van, mintha teljesen más sportág lenne, csodálkozom is, hogy fajulhatott így el. De többen is megerősítettek, hogy ez a jövő, ahol a gyorsaság és az agresszivitás számít leginkább. Ha összehasonlítjuk Gerevich Aladár vívását a legutóbbi két olimpiát megnyerő Szilágyi Áronéval, alig találunk közös vonásokat. És még így is Szilágyi áll a legközelebb Gerevich stílusához, mivel a fiánál tanult vívni.

Egykori tőrvívóként mit szól ahhoz, hogy ez a szakág, főleg férfi vonalon ennyire haldoklik idehaza?

Nem látok bele, hogy mi lehet az oka, de jó mesterekre lenne szükség. Azelőtti mi az olasz és francia iskolát vettük át, majd amikor bejött a találatjelző, jóval nehezebb fegyverekkel kezdtünk vívni, amihez mi könnyebben és gyorsabban alkalmazkodtunk, mint a nyugatiak.

A vívás mellett milyen sportot szokott még nézni a tévében?

Bokszot meg ketrecharcot. Apám azt szerette volna, ha birkózó leszek vagy vízilabdázó, de egyik sem jött össze. Szeretem a küzdősportokat, csinálni nem csinálnám egyiket se, mert a ketrecharc és a boksz sem a finomkodásról szó, de mégis látványos. Erdei Zsolt nagy kedvencem volt, amikor még aktívan bokszolt.

Heidenheimi torna. Balról: Dr. Kausz István, Bódi János, Rabár Pál, Bakonyi, Szűcs Tibor, Marosi József

A BEAC-cal milyen a kapcsolata? Részt vesz még a klub által szervezett eseményeken?

Nem nagyon tudok már elmenni ezekre sajnos. Hívnak, hívogatnak, de nagyon meg kell válogatnom, hova megyek, mert nehezen tudok mozogni. A 2016-ban nyílt BEAC-Az Elsők c. kiállításon természetesen én is ott voltam több vívótársammal, Dömölky Lídiával, Kausz Istvánnal, és Hámori Jenővel együtt.

Az interjú legfőbb apropóját az adta, hogy idén 120-as éves a BEAC. Mit köszönhet a klubnak?

Hosszú éveken át a sport tette ki az életem jelentős részét, amit elértem, azt klubban elsajátított tudásnak köszönhetem, és ezért csak hálás lehetek. A sport sok mindenre megtanítja az embert, úgyhogy mindenkinek azt tanácsolnám, hogy vágjon bele.

Milyen volt a viszony az egyesületen belül? Születtek életre szóló barátságok?

Inkább úgy mondanám, mindenki jó viszonyt ápolt a másikkal, de ez a kapcsolat leginkább a sportra korlátozódott.

A régi vívótársakkal tartja még a kapcsolatot?

Persze, időnként beszélünk telefonon, és decemberben szokott lenni az olimpiai érmesek találkozója. Igaz, tavaly és tavalyelőtt nem voltam, de idén megpróbálom összekapni magam.

Úgy tudom, a borászat az egyik nagy hobbija. Erről mit lehet tudni?

Van Vörösberényben egy telkem 480 szőlőtőkével, oda lebattyogok időként, vezetni még tudok.

Milyen a Marosi József-féle bor?

Természetesen az enyém a legjobb! Olyan borászt nem láttam még, aki nem a saját borát tartotta volna a legjobbnak. Teljesen autodidakta módon tanultam meg, a nagy büszkeségem az, hogy aki évtizedek óta ezzel foglalkozott, az is elismeréssel adózott a végén. Imre bácsi barátom, szegény, Isten nyugosztalja, már nem él, eleinte mindig leszúrt amiatt, hogy magas kordont csináltam a tőkének. Egyszer csak látom ám, hogy minden második sort vagdalja ki, úgyhogy megkérdeztem tőle: „Mit csinál, kiirtja a szőlőjét?”. Azt mondja, csinálok én is ilyen kordont, hogy egyszerűbb legyen művelni. Ez volt a végső csattanó, ami boldoggá tett, mert az öreget sikerült meggyőzni olyannyira, hogy ő is utánam csinálta. Sajnos most már nehezebb dolgom van, mert nem tudok annyit mozogni, azelőtt permeteztem, kapáltam, együtt ültettük a fiammal a szőlőt, most viszont már nem tudok vele foglalkozni.

Egyáltalán nem értek a borokhoz, úgyhogy abszolút laikusként kérdezem, hogy íze vagy a jellege alapján mihez hasonlít a bora?

Kicsit édeskés, de nem az a csemegebor. Négyféle borom van, nagyjából 10 hektoliter készül, egy részét eladom, de mindig jut az ismerősöknek is belőle.

Szerző: Dajka Balázs

Also available in English.
ELTE ELTE HÖK ELTE KK ELTE Online JOMA MEFS Újbuda Sport Újbuda kerületi önkormányzata ESN ELTE Sport Kft. ELTE Alumni