Én is BEAC-os vagyok – Hámori Jenő

BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

A Puskin mozi feletti vívóteremből küzdötte fel magát az olimpiai dobogó legfelső fokára Hámori Jenő. Klubunk ötödik ötkarikás bajnoka Gerevichékre, a BEAC intellektuális közösségére, a szovjetekkel való kézfogásra és az 1956-os disszidálásra is részletesen kitért vele készített interjúnkban. Unokáival 85 évesen is iskolázik, s küldött egy üzenetet is a BEAC-nak.

Hogy vált az 1940-es években valakiből vívó?
A tornatanárok akkoriban legtöbbször vívást is tanítottak. Én Győrben kezdtem a bencéseknél, oda jártam iskolába, s a pástot is ott ismertem meg, Kiss Nándor kezdett foglalkozni velem, majd utána kerültem Tusnádi Jenőhöz. Az első nagyobb sikerem az ifjúsági bajnokság megnyerése volt 1947-ben. Ezután már a BEAC-nál voltam, s az olimpiai keretbe is beválogatottak.

Az ELTE-n 1952-ben kezdte a vegyész szakot. Aki az egyetemen sportolt, annak kötelező volt akkoriban az intézmény sportklubjába igazolnia?
Nem volt kötelező, természetes volt, hogy a BEAC-ba mentem. A Puskin mozi felett volt a vívóterem, oda jártunk edzésre.

A BEAC-nak (1951-től Budapesti Haladás) ekkora már három olimpiai bajnoka volt, köztük a vívó Rajczy-Rasztovich Imre. Az 50-es években az egyesület tekintélyes klubnak számított?
Az első három-négyben benne volt. A MAC és a Honvéd különösen kiemelkedett ekkoriban.

1955-ben világbajnokságot nyertek a kardcsapattal. A legnagyobb nevek közül Gerevich Aladár 45, Kovács Pál 43, Kárpáti Rudolf pedig 35 éves volt ekkor. Ön huszonkettő. Hogyan tekintett ezekre a világklasszisokra, s miképp kezelték ők önt?
Érdekes volt. Gerevich akár az apám is lehetett volna. Nagyon jó csapatszellem volt, mindannyian nagyon kedvesek voltak velem, különösen Gerevich. Odafigyeltek ránk, fiatalabbakra, jól éreztük magunkat. Magay Dániel, aki 1956-ben tagja volt az olimpiai bajnok kardcsapatnak, a mai napig tartom a kapcsolatot, jó barátságban vagyunk. San Franciscóban laknak, van egy szép villájuk Hawaiin. A vívás roppant népszerű volt itthon, a csapat is megbízhatóan hozta az aranyérmeket (a magyar kardcsapat 1928 és 1960 között az összes olimpián győzött – a szerk.) Az én mesterem Piller György volt, aki testőrtiszt volt, az 1932-es Los Angeles-i olimpián nyert aranyérmet egyéniben és csapatban. 56-ban ő is jött velünk Amerikába, San Franciscóban telepedett le.

Hogyan kell elképzelni a BEAC-os sportéletet az ötvenes években? Összejártak a többi szakosztály sportolóival, jó kapcsolatban voltak?
Igen, olykor összejártunk. Intellektuális közösség volt, hisz csupa egyetemista alkotta. Mivel a szakosztályok a város különböző pontjain működtek, ezért olyan sűrűn azért nem tudtunk összejönni. Viszont például Marosi Józseffel rendszeresen találkoztunk, ő ott lakott abban az épületben, ahol mi edzettünk (Marosi a párbajtőr csapattal ezüst, a tőrcsapattal bronzérmet nyert a melbourne-i olimpián – a szerk.) Ugyanígy Gyuricza Józseffel is, mindketten a BEAC-ban vívtak (Gyuricza szerezte 1955-ben a magyar tőrvívás első vb-aranyát – a szerk.) Gyuriczával még tavaly is találkoztam, sajnos már nincs túl jó fizikai állapotban. Dömölky Lídia is remek tőrvívó volt a BEAC-ból, ő többször is világbajnok lett. A tanárok az egyetemen díjazták, ha valaki jól tanul és sportol egyszerre, én például kaptam kiváló tanuló, kiváló sportoló díjat is.

Hámori Jenő, Dömölky Lídia, Pap Jenő

Az 1956-os év élete talán legjelentőségteljesebb éve lett. Megszerezte a vegyész diplomát, pár hónapra rá jött a forradalom, majd az olimpia, s végül a disszidálás az Egyesült Államokba. Jó hatvan év után elmosódott kissé ez az időszak, vagy élesen vissza tud emlékezni rá?
Az az év olyan fontos nekem, hogy ha bemegyek egy öltözőbe, az 56-os kulcsot kérem el. Tudatalatti dolog ez.

A műegyetemisták jelentős szerepet játszottak a forradalmi eseményekben, a BEAC-nak mi volt az álláspontja? Egyáltalán önt az egyetemi csapat sportolójaként hol találta 1956 októbere?
Mi Tatán, az edzőtáborban készültünk, és nagyjából a forradalom közepén utaztunk el az olimpiára. Így nem vettünk részt a forradalmi eseményekben. Amikor felszálltunk, nem gondoltuk volna, hogy itt hagyjuk a családunkat, szüleinket, és nem jövünk többé vissza. Abban reménykedtünk, hogy a forradalom győz. De nem így lett, ezzel már csak akkor szembesültünk, amikor a repülőn ültünk. A szovjet bevonulás után azon gondolkodtunk, van-e értelme ezek után visszajönni?

Hogyan lehetett ilyen letargikus hangulatban versenyezni Melbourne-ben?
Sokat beszélgettünk a helyzetről, s az egyik fő kérdés az volt, kezet rázzunk-e az oroszokkal, ha összeakadunk velük. Mi kardvívók végül úgy döntöttünk, nem tehetjük meg, hogy nem fogjunk kezet velük. A forradalom miatt nagyon népszerű volt a csapat ezekben a napokban Ausztráliában, mi pedig megnyertük az olimpiát. Ezután többen a magyar csapatból meghívást kaptunk az Egyesült Államokba, de még akkor sem dőlt el, hogy mi ott fogunk letelepedni. A szüleim abszolút támogattak végig, azt mondták: azt csináljam, ami nekem a legjobb. Végül aztán én is amellett döntöttem, hogy maradok, édesanyám később meg is tudott látogatni. Néhányan San Franciscóba, én Philadelphiába mentem. Csiszár Lajos vívómesterrel készültem, és a Pennsylvania Egyetemre jártam, itt fejeztem be később a tanulmányaimat, és szereztem meg a Phd-címemet. New Yorkba is gyakran jártunk, mozgalmas időszak volt. Angolul is meg kellett tanulni.

Nehezen ment?
Nem, mert én előtte picit már tanultam angolul. A doktori képzés után rögvest kaptam is egy állást egy műanyagokat gyártó vállalatnál. Ekkoriban a forradalom miatt nagyon népszerűek voltak a magyarok Amerikában, nem volt nehéz munkához jutni. Később megszületett Kristina és Isabelle lányom. Isabelle pszichiáter lett, Kristina plasztikai sebész. Négy unokám is van már, mindannyian az USA-ban élnek. Néha ideutaznak látogatóba, néha mi utazunk hozzájuk.

A lányai őrzik valamennyire a magyar kultúrát, beszélnek magyarul?
Ez egy kellemetlen kérdés, de nem beszélnek magyarul. Amikor kivándoroltunk, olyan asszimilációs nyomás alatt voltunk, hogy nem foglalkoztunk azzal, hogy magyarul tanítsuk őket. Isabelle viszont sok-sok év múltán megszerezte a magyar állampolgárságot.

A szellemiséget, amit ön a BEAC-tól kapott, a lányainak is továbbadta. Ők is vívtak tudtommal.
Igen, ez természetes volt. Kristinának fiatalon elég szép eredményei voltak, az amerikai ifjúsági válogatottba is bekerült. De Isabelle is nagyon tehetséges volt. Amikor meglátogatom az unokáimat, még most is iskolázom velük egyet. Ők is sportolnak, eveznek, teniszeznek, amerikai fociznak.

Ön tanult, és tanított is több amerikai egyetemen. Érdemes összehasonlítást tenni a BEAC-os egyetemi sportélet, és mondjuk a Pennsylvaniai Egyetemen tapasztalható közeg között?
Magyarországon bejáró egyetemek vannak. A hallgatók bemennek az órákra és aztán vagy haza, vagy a kollégiumba mennek. Amerikában a campuson élnek az emberek, az egyetem város a városban. Itt tanulnak, sportolnak, kialakul egy egyetemi identitás bennük. A jó egyetem ott azért fontos, mert ott alakulnak ki például azok a kapcsolatok, melyek később az ember egész hátralévő életére hatással vannak.

Van bármilyen üzenete, tanácsa a 120 éves BEAC-nak, hogy hogyan neveljen újra olimpiai, világbajnok sportolókat?
Biztatom egyrészt a sportolókat, hogy tanuljanak sokat. Másfelől fontosnak tartom, hogy ne váljon mindenki profivá, használják ki az egyetem adta lehetőséget. Persze most már teljesen más világ van, mint régen, borzasztó nehéz igazi amatőrnek megmaradni, s úgy jól szerepelni. Régen 2-3 nagyobb verseny volt egy évben, most vívásban szinte minden hétvégén rendeznek egy világkupa fordulót, vagy más versenyt.

Szerző: Gabay Balázs

Fotók: Simó Szabolcs / BEAC