Erdődy Gábor 1

Én is BEAC-os vagyok - Erdődy Gábor

2018. 10. 16.
Erdődy Gábor 1

A BEAC-120 emlékév kapcsán Erdődy Gáborral, az Új és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék egyetemi tanárával, a BEAC kosárlabda szakosztályának egykori vezetőjével beszélgettünk.

A BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

Középiskolás korában még válogatott kosárlabdázónak készült, s habár a gimnáziumi évek után is folyamatosan játszott, mégis a történészi hivatást választotta. Az egykori BEAC-center végül a női kosárlabda szakosztály vezetője, majd az ELTE tanszékvezetője és rektorhelyettese lett. Erdődy Gáborral, az Új és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék egyetemi tanárával beszélgettünk.

Milyen szerepet töltött be az életében a sport? Hogyan kezdődött?

Ez a korral együtt változik, de mindig is meghatározó része volt az életemnek. Kezdetben csak nézőként és szurkolóként lelkesedtem, elsősorban a labdarúgásért. Felső tagozatos koromtól beleszerettem a jégkorongba, rengeteg meccsre kijártam. Ekkor kezdtem el én magam is focizni, kapus voltam, majd amikor az Eötvös József Gimnáziumba kerültem, ami akkor a kosárlabda egyik hazai fellegvára volt, akkor váltottam a kosárlabdára. Rövid időn belül leigazolt a Központi Sportiskola, ami egy nagy és komoly szakosztály volt. A gimnazisták között profi játékosoknak számítottunk, éjjel-nappal, télen-nyáron edzettünk, szép sikerek értünk el, nagyon élveztem minden percét. Akkor még zongorázni is jártam, és be kell vallanom, a sport és a zongora együtt volt, amikor a tanulás rovására ment. Így idővel választanom kellett, mi a fontosabb: a tanulást és a kosárlabdát választottam.

Milyen poszton játszott?

Center voltam. De ez nem volt jó, mert centernek alacsony voltam. Ez ifi szinten még működött, de a későbbiekben már nem. Az edzőnk olyan szinten fanatizált bennünket, hogy mindannyian komolyan hittünk abban, hogy válogatottak leszünk és világversenyeken szerepelünk majd: a sport mindenek előtt volt.

A gimnázium után is rendszeresen játszott?

Jött az érettségi, az egyetemi felvételi majd a katonaság. Eközben igazolt le Haris Ferenc bennünket a Műegyetem csapatához, a MAFC-hoz. Mint mindenki, én is komoly edzésbe kezdtem, készültem az idényre: a férfi bajnokságban ez a csapat nagyon jónak számított, rá egy évre férfi bajnokságot nyertek, igaz már nélkülem. Gabányi, Kangyal, Prieszol – fantasztikus nagy nevek. Azonban amikor elkezdődött szeptember a tanév és az idény, akkor jöttem rá, hogy a két dolog, a versenyszerű sport és az egyetem nem egyeztethető össze. Azt gondolom, hogy nagyon fontos, ha mindenki „be tudja lőni” a saját helyét az élete különböző területein: én láttam és tudtam, hogy center poszton nem vagyok jó NB1-es játékos. Így végül úgy döntöttem, hogy az egyetem lesz az igazi hivatás, és ekkor igazoltam át a BEAC-ba. Ez minden szempontból jó választásnak bizonyult. Ha a MAFC-ban maradtam volna, lenne ugyan egy aranyérmem, de rengeteg jó élménnyel lennék szegényebb. Sőt, ha nem leszek BEAC-játékos, akkor sportvezetőnek sem kérnek fel.

Miben volt más ott játszani? Milyen élményeket szerzett?

A BEAC férfi csapata akkor az NB2-ben versengett. Nagyon élveztem, hosszú-hosszú évekig rengeteget játszhattam, gólkirály lehettem: ez már „csak” szórakozás volt számomra, de nagyon szerettem. Kiváló közösség volt itt, egyemre járó vagy egyetemet végzett emberek sokasága, így intellektuálisan is nagy kaland volt ez.

Az egykori játékos aztán sportvezető lett.

A nyolcvanas évek elején kerestek meg azzal, hogy vállaljam el a női csapat szakosztályvezetését. Egymás után edzettünk, így jól ismertem őket, ebben az időszakban hol feljutottak, hol kiestek az NB1-ből – ezzel a helyezettel kellett nekem és a szakosztálynak valamit kezdeni. Ekkor érkezett meg az új edző is, Kertész István, aki egy fantasztikus szakember volt. Meggyőztük egymást, hogy vágjunk bele, és hozzuk fel a csapatot. Az első elnökségi ülésen elő is vezettem az őrült gondolatot: A BEAC női csapata három éven belül dobogón lesz, s a női csapatok között ugyanaz legyen a pozíciója, mint a férfiaknál a MAFC együtteséé. Természetesen kinevettek, de én úgy voltam vele, ha nem tűzünk ki magunk elé célokat, akkor nem érdemes csinálni.

Az 1989/90-es magyar bajnok BEAC csapat (Felső sor: Buttás Pál, Balogh Judit, Pásztói Krisztina, Bíró Anikó, Haris Ildikó, Szarka Györgyi, Prieszol, Bild Katalin. Alsó sor: Major Csilla, Németh Zsuzsanna, Szkok Andrea, Fogas Ildikó, Klucsik Ágnes, Bagoly Vera és Stampf Krisztina)

&nbsp
Mi történt az ominózus ülés után?

Szerencsére nagyon sok minden összejött – a szó jó értelmében. Ezek egyike sem törvényszerű vagy személyes érdem. Már jóval azelőtt, mielőtt szakosztályvezető lettem, működött a BEAC női kosárlabda iskolája, Komáromi Ede vezetésével, de ott edzősödött Szabari János is, aki szintén kiváló szakember volt. Az új idényben – a korábbi nagy játékosok eligazolása után – a cél az volt, hogy ne essünk ki, ezt követően pedig egyre jobbak lettünk, egyre közelebb kerültünk az élvonalhoz. Beérett az utánpótlás: világklasszis játékosunk, Balogh Judit „Bubu” vezetésével csodás eredményeket ért el a csapat. Sajnos az első bajnoki győzelmünket meglehetősen furcsa körülmények között’88-89-ben elvették tőlünk, de a rákövetkező évben már minden meccset 25-30 ponttal nyertünk, így azt már nem tudták elcsalni.

Hogyan alakult át az amatőr csapat bajnokcsapattá?Kezdetben minden játékos gimnazista volt, igen csekély ösztöndíjjal, az edző is csak félállásban dolgozott a klubnál. A szakosztályvezető társadalmi munkában végezte a feladatait, ahogy az intéző és mindenki más is. De az ellenfelek akkoriban a profi, nagy szocialista csapatok voltak: Tungsram, MTK, Spartacus. Hatalmas ellenszélben játszottunk, mert az ellenfeleknél mindenki főállasban volt, csak ezt csinálták, semmi mást, s természetesen a csapatok büdzséje is ehhez igazodott. És ekkor jött egy amatőr banda, akik sorra verték őket. A bajnoki cím megnyerésekor már egy nemzetközi szinten is erős csapata volt a klubnak. Amikor a csapat elindult a Bajnokok Ligájában, 1990-ben, akkor én Bonnba kerültem mint nagykövet, így a szakosztályvezetői pályafutásom itt véget ért. Sajnos ekkor lassan a csapat is szétesett: Balogh Judit végzett az egyetemen, eligazolt, el is vitte a BSE, Biró Anikót pedig az MTK. A kezdő ötöt pillanatok alatt szétszedték. Még néhány évig a középmezőnyben volt a csapat, de aztán azok a játékosok is eligazoltak.

Ugorjunk vissza kicsit: milyen mindennapos feladatai voltak szakosztályvezetőként?

Az első és legfontosabb az volt, hogy biztosítsam a csapat működési feltételeit. Ahogy egyre jobbak lettünk, ez egyre nagyobb kihívás volt. Szerencsére sikerült szponzort szerezni, ez hatalmas segítség volt. Rengeteg hazai, vidéki meccsen voltam ott, edzőtáborokban, külföldi utakon. Emellett persze rengeteg ügyintézés, viták a BEAC vagy épp a Kosárlabda Szövetség vezetőivel. Mindig volt valami. A feladatokat megkönnyítette, hogy az Egyetem és főleg a Bölcsészkar akkori vezetése egyértelműen sportbarát volt, így a maga eszközeivel és lehetőségeivel ahol tudott, segített. Pölöskei Ferenc nevét emelném ki: ő az Új és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék vezetője volt, akadémikus és egyetemi tanár. Kijárt a meccsekre, amiben tudta, támogatta a csapatot. Így az egyetemi és egyesületi támogatásnak köszönhetően született meg az az egyszeri és megismételhetetlen együttállás.

Ha néhány, a csapathoz köthető meghatározó élményt kellene megneveznie, melyek lennének azok?

Az egyik az első nemzetközi sikerünk a Duna Kupán, ahol osztrák, cseh, szlovák és magyar csapatok játszottak. Amikor ezt megnyertük, az hatalmas áttörést jelentett a csapatnak, de jól jellemzi az akkori sajtót, hogy alig jelent meg róla valami itthon. A másik a magyar bajnoki cím, amelynek egyik fontos előzménye volt, hogy Buttás Pál lett a csapat edzője, akit Bild Katalin segített a munkában. A legkellemetlenebb élményt, amikor elvették tőlünk a megnyert bajnokságot, pedig már említettem korábban. De mindent összevetve nagyon fontos és szép időszaka volt az életemnek, amikor 5-6 éven át szakosztályvezető lehettem. Sok idő és energia elment rá.

Hogyan tudta összeegyeztetni a szakosztályvezetői feladatokat az egyetemi teendőkkel?

Nehezen. Lényegesen kevesebbet jártam könyvtárba és lényegesen kevesebbet írtam. De ez egy ilyen korszak volt, egyáltalán nem bántam meg. Igazából innen nézve oly mindegy már, hogy tizennégy könyvet írtam vagy tizennyolcat. Az viszont, hogy egy ilyen fantasztikus csapatnak lehettem a szakosztályvezetője és egy ilyen nagy dolgot együtt megcsináltunk, felejthetetlen élmény. Lehet, hogy valamit nyertem volna azzal, ha akkoriban inkább kutatok, de szerintem sokkal többet veszítettem volna, ha lemaradok erről. Szerencsére egész életemben a Jóisten úgy terelgetett, hogy minden útelágazásnál sikerült oda tévednem, amit aztán nem bántam meg. Ilyen volt az is, amikor nagykövet lehettem Bonnban és a Vatikánban. Ezt követően hívtak a Külügyminisztériumba is, de én akkor már tudtam, hogy az egyetemre akarok visszajönni. Mindezek alatt pedig végig megmaradtam ELTE-snek, szóba sem jöhetett soha, hogy én ezt valamikor is feladjam.

Prof. Dr. Borhy László rektor ELTE Emlékérmet ad át Erdődy Gábornak

&nbsp
Manapság nyomon követi a sportvilág történéseit?

Persze, a mai napig a Balogh Judit vezette BEAC női csapatának eredményeit is, figyelmemmel követem, a kötődés nem szűnik meg, csak közben a világ változik: velem és körülöttem is. A kosárlabdát ezen kívül is nyomon követem, női és férfi bajnokságokat egyaránt. Természetesen a hokit, ahol minden meccset végigizgulok és az, amit a válogatott produkál mostanában, valami csodálatos.

Szerző: Varró Annamária

Also available in English.
ELTE ELTE HÖK ELTE KK ELTE Online JOMA MEFS Újbuda Sport Újbuda kerületi önkormányzata ESN ELTE Sport Kft. ELTE Alumni BGA NEA Biotech