A BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

Dömölky Lídia 19 évesen már világbajnok lett, később az 1964-es olimpián a magyar csapat utolsó embereként ő szerezte azt a találatot, amely olimpiai aranyat ért a női tőrözőknek, de még tavaly is indult a veterán világbajnokságon. Számára a vívás örök szerelem maradt, edzőként is igyekezett megszerettetni a fiatalokkal a sportágat, de újságíróként is kipróbálta magát, valamint könyvei jelentek meg a híres mozdulatművésszel, Berczik Sárával.

Az egyértelműnek tűnik, hogy a vívás örök szerelem az ön számára, hiszen az interjú helyszíne a Semmelweis utcai vívóterem, ahol a mai napig megtalálható az egykori szekrénye. Hogy indult ez a románc a vívás és ön között?

A bátyám idejárt a közelbe a piaristákhoz gimnáziumba, ahol a testnevelő tanár vívást is oktatott, és az ügyesebb gyerekeket felhozta a terembe, ami akkor a BEAC-hoz tartozott. A testvérem elkezdett komolyabban vívni, a Szabó Laci bácsi volt akkor az egyik mester, és nagyon családias, elegáns, kellemes vívóélet volt itt. A kisebbek, ahogy én is, felnéztek a nagyobbakra, és nemcsak mint vívókra, hanem mint emberekre, köztük csiszolódtunk értékesebb emberré. Én is mindig ugyanazt akartam csinálni, mint a bátyám, úgyhogy egyértelmű volt, hogy belevágok a vívásba. Édesanyánk ugyan le akart beszélni róla, azt szerette volna, hogy balettozzak, amit csináltam is, de csak kedvtelésből. A testvérem végül azzal győzte meg, hogy „engedd el édesanyám, úgyis abba fogja hagyni”. De én első pillanatra beleszerettem, és Ganzmann Feri bácsi, aki katonatiszt volt, és korábban a Ludovika vívómestere, azt mondta nekem pár edzés után: „Kislány, magáért még a trikolór lobogni fog”. Körül-belül tudtam, hogy mi az a trikolór, de amikor hazamentem, elmeséltem édesanyámnak, hogy mit mondott az edző, ő pedig azt felelte, hogy ez egy hatalmas dicséret volt.

Gondolom, ez adott egy nagy lökést, hogy még komolyabban vegye a vívást.

Igen, akkor elhatároztam, hogy tényleg el szeretnék jutni oda, hogy értem lobogjon a magyar zászló. A legfontosabb dolog egyébként, és ezt, mint korábbi gyakorló edző is mondhatom, hogy egy kezdővel meg kell szerettetni a sportágat. Ha már szereti az ember, akkor mindent hajlandó megcsinálni, nekem sosem volt teher a vívás, örültem, ha csinálhattam, és még tavaly is ezt éreztem, amikor elindultam a veterán világbajnokságon. Minden szülőnek és gyereknek azt tudom mondani, hogy függetlenül attól, milyen eredményt ér el, de ha elkezd valamit sportolni, és megszereti, az egy életen át egy pluszt ad. Nem azért, mert a vívással elfogult vagyok, de ennek a sportnak ráadásul még az is nagy előnye, hogy megtanít arra, hogy igenis a fejünket is használni kell.

Hogy áll össze a vívás, 50 százalék mentális tényezők, 50 százalék technika?

Mindenkinél más, van, akinél az egyik kipótolja a másikat. Azért döntően ez az 50-50-es felosztás igaz, de vannak kevésbé okos vívók, akik viszont kiemelkedő fizikummal rendelkeznek, mert az is egy fontos tényező. Egyetlen rossz dolog van a vívásban, hogy teremben zajlik, és nyakig be kell öltözni hozzá. De erre is igaz, amit az imént mondtam, ha az ember szereti csinálni, akkor ez sem számít zavarónak vagy problémának. Amikor 1949-ben elkezdtem vívni itt a BEAC-ban, a terem fűtetlen volt, és az öltözőt is csak akkor fűtötték be, amikor edzés után mentünk zuhanyozni. Mégsem lettünk betegek, nem sérültünk le, semmi bajunk nem volt, mert szívesen csináltuk. Ma lehet, hogy mindenki lesérülne vagy beteg lenne ilyen körülmények között, nekünk meg ez volt a második otthonunk.

Dömölky Lídia győzelem feletti öröme Dr. Bay Bélával és az olimpiai- és világbajnoki ezüstérmes Balthazár Lajossal

Mi kell ahhoz, hogy valakiből 19 évesen világbajnok legyen?

Ahhoz, hogy valaki sikeres versenyző legyen, nem elég, hogy tehetséges, szorgalmas és jó edzője van, hanem szerencse is kell. Nekem az volt a szerencsém, hogy 1955-ben, amikor 19 éves voltam, úgy kerültem be a csapatba, hogy akkor hozták be az elektromos találatjelzőt. Nem mondom, hogy korábban a bírók akarattal tévedtek, de tudat alatt mintha azt érezték volna, hogy az a menő versenyző indította a támadást, és nem ez a kis csitri. Az elektromos találatjelző viszont ezt a fajta szubjektivitást eltüntette, és igazságosabbá tette a mérkőzéseket. Én is talán ennek köszönhetően tudtam megnyerni a magyar bajnokságot és utána a világbajnokságot 19 évesen, ami akkor nagy szó volt.

Az miért lehetett, hogy a későbbiek folyamán csapatban sikeresebb volt, mint egyéniben?

Érdekes ezekre utólag visszagondolni, biztos, hogy csapatban kicsit kevesebb a teher az emberen, mert egy jó csapatban megoszlik a felelősség. Mint egy idős versenyző elmondhatom, hogy a kudarcokra jobban emlékszik az ember, mint a sikerekre. A siker az azonnal természetes, a kudarc viszont egy életen át ott marad az ember fejében. Sokszor követtem el azt a hibát az egyéni versenyeken, hogy elsiettem, amikor már vezettem, mert szerettem volna gyorsan lezárni a meccset. A férjem, aki világbajnok párbajtőrvívó volt és később szövetségi kapitány, mindig nevetve mondta, hogy ha látta, hogy vezetek, akkor tudta, hogy kezdhet aggódni.

A már befutott klasszisok hogy fogadták az önhöz hasonló feltörekvő fiatalokat?

Abban az időben, az ötvenes években rangot jelentett magyar vívóként megjelenni a nemzetközi élvonalban. Nekem már az is óriási megtiszteltetés volt, ha az akkori legjobb vívókkal lehettem egy csapatban, fantasztikus egyéniségek voltak, a nőknél Elek Ilona, Elek Margit, Kiss Kató, Zsabka Magda, a férfi párbajtőrvívóknál Berzsenyi, Rerrich, Sákovics, a kardozóknál Kovács, Gerevich, Kárpáti. Ha Tatán voltunk edzőtáborozni, akkor lestük, csodáltuk őket, álmodoztunk, hogy mi is szeretnénk olyan szintre eljutni, mint ők. A másik fontos dolog az volt, hogy hihetetlen erős volt az itthoni mezőny. Ahhoz, hogy valaki bekerüljön a válogatottba, előbb meg kellett küzdeni a többiekkel. A kardvívó olimpiai bajnok Berczelly Tibor mondta egyszer, hogy sokkal nagyobb dolog itthon megnyerni egy válogatót, mint egy külföldi versenyt.

Egy ízben azt nyilatkozta, milyen nagy élményt jelentett, hogy még vívhatott Elek Ilonával. Miért őt tartotta a legnagyobbnak?

Sportolóként utolérhetetlen volt és csodálatos ember. Nem pejoratívan mondom, sőt épp ellenkezőleg: kicsit férfias volt és kemény, nem anyámasszony katonája. A nők eleinte szoknyában vívtak, ami nem könnyítette meg a mozdulatokat, és ő hozta be azt az újítást, hogy a nők is nadrágban vívjanak. Ragyogó érzéke volt ehhez a sportághoz, talán a teniszhez tudnám hasonlítani azt, ahogyan vívott, a harmadik mozdulatánál tudta, hogy a negyedikkel mit fog csinálni. Azt hiszem, hogy versenyzőnek születni kell. Odáig bárki képes eljutni, hogy középszerű legyen, de az, hogy valaki ennyire kimagasló legyen, az egy adottság.

Ennek fényében még nagyobb fegyverténynek tűnik az 1955-ben szerzett világbajnoki címe, hiszen Elek Ilona is a vert mezőnyben szerepelt.

Akkoriban nyolcas döntők voltak, és ilyenkor az volt a szokás, hogy előbb az egy nemzetbeliek vívtak egymással, hogy nehogy az legyen, hogy a végén leadják annak a meccset, aki közülük jobban áll. A kevésbé jók rendszerint nem tették ki a lelküket a nagy nevek ellen, én viszont 19 éves voltam, és ha már bejutottam a nyolcba, durr, nekimentem mindkét magyar ellenfelemnek, és meg is vertem őket. Az egész vezetőség kétségbe volt esve, hogy elúszik a magyar világbajnoki cím, mert az Elek Ilona előzetesen nagy favorit volt az aranyéremre. Aztán talán Bay Béla mondta, hogy „most már csak úgy tudod jóvátenni, ha megnyered”. Aminek az lett a vége, hogy veretlenül nyertem meg a döntőt. Ahogy mondtam, szerencse is kellett ehhez, meg egyfajta versenyzői véna, és az is közrejátszott, hogy mivel fiatal voltam, nem volt vesztenivalóm.

Ugorjunk egyet az időben, mert az 1964-es tokiói döntőben nagyon is volt vesztenivalója, hiszen a szovjetek elleni ön vívta az utolsó asszót. Emlékszik még arra, hogy akkor mi játszódott le önben?

A sportban van egy örök igazság: a lehetőséggel élni kell. 1960-ban Rómában is esélyünk volt a győzelemre a szovjetek ellen, de akkor elvesztettük a döntőt. De ebből a kudarcból erőt merítettünk, hogy ha még egyszer odakerülünk a siker kapujába, akkor ne szalasszuk el. Úgy kezdődött az asszónk, hogy 2-0-ra vezetett az ellenfél, aztán egyenlítettem, majd 3-3-nál ismét döntetlen volt az állás. Akkor négy találatig tartott az asszó, nekem pedig egy pillanat alatt végigfutott az agyamon, hogy itt a lehetőség, ez nem jön vissza és meg kell csinálnom az utolsó találatot. Hittem magamban, és az önbizalom egy ilyen kiélezett helyzetben fél siker. Most már bevallhatom, hogy a meccs után, amikor kezet fogtam az ellenféllel, az is eszembe jutott, hogy neki milyen szörnyű lehetett, hiszen egészen közel volt az aranyéremhez.

Azért ezt az érzést ön is jól ismerheti, hiszen kétszer is ezüstérmesek lettek a csapattal az olimpián. Megszokhattuk, hogy itthon sokszor csak az aranyérmet ismerik el, szokták önt a két ezüstről is kérdezni, vagy többnyire csak a győztes döntőről?

Nekünk az ezüstérem kudarcnak számított. Ha most megkérdezné, hogy világbajnokságon hányszor voltunk másodikak, nem tudnám hirtelen megmondani, de az olimpiai második helyek örökre megmaradtak.

Mondta, hogy magyar vívónak lenni egyfajta rangot jelentett. És hogy tekintettek akkor az emberre, ha történetesen olimpiai bajnok volt?

Én nem éreztem semmilyen különbséget vagy kivételezést, de Elek Ilona mesélte, hogy ő a kenyérből és a húsból is a szebbet kapta a boltban, amikor megismerték. Egy eset azért eszembe jutott, egy IBUSZ-irodában dolgoztam, és amikor a tokiói döntőben legyőztük a szovjeteket, akkor előfordult, hogy időnként bejöttek, hogy hadd adjanak egy kézcsókot a szovjetverő baljára.

A BEAC-os évekre hogy emlékszik vissza?

Viszonylag rövid időszak volt, hiszen 1949 és 1955 között vívtam itt, de mégis meghatározó. Egy első osztályos kisiskolásnak sem mindegy, hogy milyen volt élete első tanára. Az hogy itt és így, ilyen emberek között kezdhettem vívni, az hatalmas érték. Ha most, 82 évesen felálltam vívni, akkor is azt a pozíciót vettem fel, amit akkor megtanítottak nekem.

Volt bármi változás, amikor a BEAC-ból Budapesti Haladás lett?

Nem, semmi. Tudomásul vettük, de nem érzékeltünk semmilyen változást. Egyedül a nevet cserélték le, de az edzések ugyanott voltak.

A különböző szakosztályok mennyire vegyültek egymással? Az atléta Mihályfi László mesélte, hogy anno ők kijártak például a focicsapat meccseire.

Ilyenre nem emlékszem, csak azt tudom, hogy én itt töltöttem minden időmet. Még akkor is felrohantam a vívóterembe, ha lyukasóra volt az iskolában. A BEAC-pályára emlékszem, néha mentünk is oda futni, de ez a terem egyenesen az otthonunk volt. Meg is könnyeztem, hogy az öltözőt és benne a szekrényemet meghagyták.

Mondta, hogy egy IBUSZ-irodában dolgozott, ezek szerint akkoriban önöknél mindenkinek volt civil állása a sport mellett?

Abszolút, és lehet, hogy ez bizonyos értelemben előny volt, hogy a vívás sosem jelentette a munkát. Akkoriban még pénzdíjak sem voltak, a zsebpénzünkből vettünk magunkat fegyvert például Olaszországban. Egyébként vegyész szerettem volna lenni, de nem vettek fel, úgyhogy elmentem egy textilgyárba dolgozni. Az 1958-as világbajnokság után helyeztek el az IBUSZ-ba, jegykiadó voltam a Vörösmarty téren, kemény munka volt, de nagyon érdekes. Rendesen 8 órában dolgoztunk, de a nagy versenyek előtt azért kaptunk engedményeket, és elmehettünk előbb, de én csak akkor tudtam nyugodt szívvel elindulni korábban, ha addig megcsináltam annyi jegyet, mint a többiek, akik végig maradtak. A gyerekeim születése után elvégeztem a szakedzőit, nagyon szerettem kisebbeket vívásra oktatni, a KSI-ben tartottam edzéseket először, majd a Honvéd Sportiskolából mentem nyugdíjba.

Lídia néniről mit mondanának a tanítványok? Szigorú edző volt?

Nagyon szigorú voltam, de ugyanakkor igazságos. A mai napig jönnek az egykori tanítványok és felköszöntenek, ma már ők is családosok. Mindig elmondják, hogy ne gondoljam, hogy olyan jók voltak, ahogy én akkor hittem, mert amikor stadionkört futtattam velük, akkor bizony néha lecsalták egy részét. Egy tanítványom volt, aki ifjúsági világbajnok lett, és mégis, azok, akik nem értek el kiugró eredményeket, azt mondják, nincs hiányérzetük és fiatal éveik legszebb időszaka volt, amikor a KSI-ben vívtak.

Hogy jött az edzősködés mellé az újságírás?

Úgy képzeltem, hogy mivel benne voltam a sportágban, másképp tudok írni róla, mint azok, akik nem próbálták. De nem jött be, kritikákat kaptam a Képes Sportban megjelent írásaim után, azt mondták, mindig a sportoló szemszögéből írok. Mire mondtam, hogy hogy írhatnék másként?! Azt várták tőlem, hogy legyek kritikusabb velük. Vívásról nem írhattam, nehogy elfogult legyek velük, úgyhogy az evezés és a torna volt a sportágam. Azért vannak szép emlékeim, Guczoghy György vagy Borkai Zsolt győzelmei, az evezősöket pedig mindig csodáltam, hogy lehet háttal ülve előre haladni.

Később aztán könyveket is írt Berczik Sára mozdulatművésszel és koreográfussal, és egyszer azt nyilatkozta, hogy ha azokat, amiket a könyvben leírt, már versenyzőként tudta volna, akkor sokkal többre vihette volna. Mire gondolt?

A Berczik Sári nénibe valósággal beleszerettem, olyan fantasztikus ismerője volt a testnek és a mozgásnak, ráadásul csodálatos pedagógus. Amit ő csinált, azt régen úgy hívták, hogy mozgásművészet, olyan tudatosan tanítja meg az embert az izmait használni, hogy én százszor jobb lettem volna, ha ezt vívóként is hasznosítani tudom. Sok tanítványa neheztelt rám, hogy miért egy vívó ír a Sári nénivel könyvet, nekem meggyőződésem, hogy ő megérezte bennem, hogy hagyom őt kibontakozni. A Zeneakadémián a zongora és az énektanár-szakot is elvégezte, és amikor jártam hozzá tornázni, akkor előfordult, hogy ő ült le a zongora mellé.

Amikről akkor írtak, azokat ma már beépítik a vívóedzésekbe?

Ezt speciel nem, de nagyon sok kiegészítő mozgást csinálnak manapság a vívók. Amikor a férjem volt a szövetségi kapitány, ő vezette be a fizikai felkészítést.

Mint egykori tőrvívó, hogy látja, mi lehet a magyarázat arra, hogy ez a szakág szállítja a legkevesebb eredményt férfi és női vonalon is?

Nem tudom, miért lehet így, talán a párbajtőr elvonja a tehetségesebbeket. Mindenesetre nagyon szomorú vagyok emiatt.

És ez a mai felgyorsult vívás hogy tetszik?

Lehet, hogy nosztalgiázásnak hat, de a veterán vívókat szeretem nézni, mert ők olyan technikásak. Más sportágnak tűnik a mai és az, amit még mi műveltünk.

Mikor fogott tőrt utoljára a kezébe?

Néhány héttel ezelőtt, de versenyre már nem készülök, visszavonultam. Örök bajnoknak kikiáltottak, úgyhogy már csak ülök a babérjaimon.

Milyen a kapcsolata manapság a BEAC-cal?

Szoktak hívni eseményekre, amiért nagyon hálás vagyok. Olyan szép visszaemlékezni arra az időszakra, mert ennek valahogy rangja van. Örömmel nézem a BEAC lendületét, hogy átérzik a klubnál, milyen lényeges az egyetemi sport.

Ha ide lejön a terembe, hogy fogadják?

A fiatalok szerintem nem tudják, ki vagyok, ők csak egy kedves öreg nőt látnak bennem, de a régiek ismernek, és nagyon kedvesek velem.

Szerző: Dajka Balázs