Elhunyt Dr. Nyerges Mihály
Életének 65. évében, súlyos betegség után, december 31-én elhunyt Dr. Nyerges Mihály, a BEAC válogatott atlétája, a MASZ egykori főtitkára, a TF korábbi dékánja és tanszékvezetője.
Azt szokták írni ilyenkor, hogy űrt hagyott maga után... Minden halottunk felett érzett gyászban így van ez. Örök megfellebezhetetlen igazság ez. Most mégis kevés, kifejezéstelen ez a szó. Annak, mert a ma már elátkozott Szilveszter éjszaka, december 31-e után mérhetetlen üresség lakik bennem, s tudom, ez a semmi munkál a BEAC-család, az atléták lelkében is. Üresek lettünk, magunk maradtunk ebben az utált, sötét, ködös télben.
Elment, itt hagyott bennünket Nyerges Mihály. Az az ember, aki nélkül elképzelhetetlen volt, s még inkább elképzelhetetlen lesz ez a 100 évnél is idősebb egyesület. Atlétikai pályafutása mindvégig az E-betűsökhöz kötötte őt, lehetetlen lett volna még csak elképzelni is, hogy más mezben lépjen a salakra, vagy a rekortánra, mint fekete, E-betűs mezben, fekete nadrágban. Egyetlen klubja volt, egyetlen szakosztály létezett csak a számára. Mellette mindvégig hűségesen kitartott, még akkor is, amikor a TF dékánjaként, majd tanszékvezetőjeként más, fontos teendői voltak. 2010-zel szinte egy időben olyan ember hagyott itt bennünket, akiről elmondható, hogy nehezen pótolható. De ez nem igaz, nem a valóságot takaró. Nem, mert olyan embertől köszön el a magyar sportélet, a magyar atlétika, aki nem pótolható, akiből száz kellene, mert akkor más lehetne a magyar sport, más a magyar atlétika, s egy kicsit mások a benne dolgozó, a benne élő emberek is.
De Dr. Nyerges Mihályból, Misiből, Mitykóból, Mityenkából, Micsurinból csak egyetlen volt...
Tízpróbázóként lett magyar bajnok, válogatott, sok siker boldog tulajdonosa. A küzdelmeket megnyerte, a száz métereket, a súlygolyó súlyát és gravitációját, a magas- és a rúdugró léc magasságát, a gerelye előtt sokasodó métereket legyőzte, ugyanúgy, mint az ezerötszáz méter oxigénadósságos utolsó körét. Egy csatát veszített csupán el. A legyőzhetetlen, a halál ellen vívott próbáját. Nem maradt már kellő ereje ahhoz, hogy szembeszálljon vele, hogy legyűrje. Megpróbálta, küzdött ellene.
Sokan álltak mellette. Ki szóval, ki csókkal, ki imával, ki gyógyszerrel, ki szikével, ki símogató kézzel. Mind kevés volt, mindenki kevés volt.
Amikor december 31-én már mindenki arra készült, hogy megfújja a szilveszteri trombitát, akkor, szinte ugyanabban az órában, őt az Úr hívta magához, maga mellé. Tehette gondolkodás nélkül, mert vele, Misivel jól járt. Eggyel több derék, becsületes, tisztessége és tiszta lélek néz le onnan ránk.
Mi meg itt maradtunk egy újabb biztos pont, egy biztos fogódzó, kapaszkodó nélkül. Üresen, üres lélekkel.
Róth Ferenc