Hogy lesz valakiből a BEAC elnöke? Hányféle irányból kellett támogatást szerezned?
Az elnök legitimációja kétdimenziós. Egyrészt az ELTE rektorának és kancellárjának a közös jelölése alapján válhat valaki elnökjelöltté, ezután a BEAC küldöttgyűlése dönt a személyéről, pályázatáról és szakmai terveiről. Miután Darázs Lénárdtól és Scheuer Gyulától megkaptam a megtisztelő felkérést, körülbelül egy-másfél hónapom volt a pályázat és az elnöki program elkészítésére a május végi tisztújító küldöttgyűlésig.

Rögtön igent mondtál, vagy aludtál rá egyet?
Talán felelőtlenségnek tűnhet egy ilyen nagy feladatot viszonylag fiatalon, sportszakmai vezetői tapasztalat nélkül elvállalni. A BEAC elnöki tisztségét a klub múltjában olyan személyek töltötték be, akik korábban akadémikusként, kutatóként, üzletemberként vagy akár közéleti szereplőként már komoly hírnevet és tapasztalatot szereztek. Az ELTE felsővezetése most olyan embert szeretett volna felkérni erre a feladatra, aki egyformán közel áll az egyetem, a hallgatói közösségek, illetve a sportpályák, konditermek, öltözők világához is.

A BTK-n végeztem történészként, és egyetemista korom óta ezer szállal kötődöm mind az ELTE-hez, mind a sportklubunkhoz, mind pedig az egyetemi sporthoz. 2017 és 2021 között hallgatói delegáltként tagja voltam a BEAC elnökségének, és amikor a Covid miatt beütöttek a korlátozások, megtapasztaltam, milyen hatással van a hallgatók életére, amikor életükből eltűnik a sport és a közösségi élet. Már akkor az volt az ambícióm, hogy ha véget ér a pandémiás időszak, akkor ezeket a közösségeket, aktivitásokat minél gyorsabban és minél hatékonyabban újraépítsük.

Lássunk egy gyors SWOT-analízist, milyen helyzetben van jelenleg a BEAC?
A BEAC legnagyobb ereje, hogy komoly történeti hagyományra, erős ELTE-s kötődésre, sokszínű szakosztályi bázisra és jelentős hallgatói sportolói elérésre építhet, ami stabil közösségi és intézményi legitimációt ad a 2026–2030 közötti elnöki ciklusnak. A klub működésének legfontosabb belső korlátját ugyanakkor az jelenti, hogy a növekvő szakosztályi és hallgatói igényekhez képest az infrastruktúra, a pályaidő, a finanszírozás és az operatív koordináció több ponton szűk keresztmetszetet képez.

A következő évek egyik legfontosabb lehetősége, hogy az új kormányzati ciklusban a szabadidősport várhatóan nagyobb fókuszt kaphat, amelynek legjobb műhelyei és legélőbb közösségei éppen az egyetemi sportklubok lehetnek: olyan szervezetek, amelyek egyszerre képesek tömegeket megmozgatni, közösséget építeni, egészségtudatos életmódot közvetíteni és fiatal felnőtteket tartós sportolási pályára állítani.

A legfontosabb kockázat pedig az, hogy ha az infrastruktúra- és finanszírozási problémák nem rendeződnek, akkor a szakosztályok működési terhei tovább nőhetnek, ami hosszabb távon a hallgatói elérés, a sportszakmai fejlődés és a klubkohézió gyengüléséhez vezethet.

Az elnöki program összeállításakor nagyban tudtam támaszkodni arra a problématérképre, amelyet az egyetemvezetés kérésére állítottak össze a BEAC szakosztályai. Ez az anyag fontos elrugaszkodási pontként szolgált mind a stratégiánk, mind a napi operatív működésünk szempontjából, egyébként a személyes vezetői attitűdöm is az, hogy a közösségi igények és visszajelzések alapján lehet a leggyorsabban eljutni egy adott probléma megoldásához.

Ez különösen fontos az ELTE esetében, amely egy hatalmas, nagy létszámú, sokszínű, emellett csaknem négy évszázados történelemmel rendelkező, a hazai felsőoktatásban meghatározó szerepet betöltő intézmény. Mindezek alapján a programom három nagy pillérre épül, amelyek közül az első az ELTE és a BEAC közötti bizalmi viszony megtartása és fejlesztése. Foglalkoznunk kell az infrastruktúrával és a finanszírozással, valamint az egyensúly- és identitáskereséssel az élsport és a szabadidősport között.

Ezek szerint az együttműködésben voltak korábban hullámvölgyek is?
A BEAC egy 128 éves sportklub, amelyet maga az egyetem névadója, Eötvös Loránd alapított. Ebben a hosszú időszakban mind az egyetemnek, mind a sportegyesületnek sok és sokféle elképzeléssel dolgozó vezetője volt, miközben a társadalom, a hallgatói lét, az egyetemek működése, vagyis az egész világ jócskán megváltozott.

Míg a korábbi vezetők úgy gondolták, hogy a sportegyesületnek önálló entitásként nincs feltétlenül szüksége a szoros személyi és stratégiai összefonódásra, a 2010-es években Kiss Ádám elnöksége és Székely Mózes operatív vezetése óta a BEAC visszatért az ELTE-s gyökereihez. Ezzel párhuzamosan az ELTE vezetése is abban gondolkodik, hogy a sportegyesületet minél inkább integráljuk az egyetem életébe, működésébe, stratégiai terveibe. Az irányt szerintem jól jelzi, és bizalmi alapként is tekinthető, hogy a BEAC közössége elfogadta a rektor és a kancellár elnökjelöltjét. A BEAC és az ELTE inseparabiliter ac indivisibiliter – garancia erre az, hogy az elnökségben 80%-ban ELTE-s szakemberek ülnek, és a sportolóink között is hasonló az arány, klubunk közösségét jelentős részben az ELTE polgárok és alumnik teszik ki.

Az ELTE hazánk vezető tudományegyeteme, amelynek működése elképzelhetetlen az egyetemi sport nélkül, a BEAC pedig egy kiemelkedően sikeres klub, említhetném itt a vízilabda, a kosárlabda vagy akár a futsal szakosztályt is. Azt hiszem, egy jól koordinált együttműködésnek mindkét szervezet csakis a nyertese lehet.

Lássuk a második pillért, infrastruktúra és finanszírozás!
Az ELTE működése nem feltétlenül egy modern céges logikán alapul, hanem egy komplex, szerteágazó és régi hagyományokon nyugvó rendszeren, amelyben az egyes időszakok vezetői döntései épültek egymásra. Ugyanez mondható el a sportinfrastruktúránk kezeléséről és finanszírozásáról is. A BEAC-ban jelenleg sok sporttevékenység zajlik bérelt helyszíneken, ennek a fajlagos költsége jóval magasabb, mintha saját infrastruktúrát tudnánk használni. Amíg erre megtaláljuk a hosszú távú megoldást, a meglevő lehetőségeinket szeretnénk úgy kihasználni, hogy azzal a lehető legtöbb hallgató, oktató és más egyetemi munkatárs számára elérhető és vonzó lehetőségeket teremtsünk.

Az elmúlt öt évben a BEAC és az ELTE közösen csaknem 2 milliárd forint értékű sportinfrastrukturális fejlesztést valósított meg. Megújultak a gyakorlóiskolák tornatermei, korszerűsödött a Bogdánfy úti Sportcsarnok, valamint az egyetem vagyonkezelésében lévő műfüves labdarúgópályák is. Ez a jelenlegi felsőoktatási finanszírozási környezetben jelentős eredmény, amely jól mutatja, hogy megfelelő együttműködéssel és tudatos forrásteremtéssel érdemi fejlesztések valósíthatók meg.

Ugyanakkor ma már nem elsősorban az infrastruktúra minősége jelenti a legnagyobb kihívást, hanem a kapacitás: örömteli módon az egyetemi sport iránti hallgatói igény jóval gyorsabban nő, mint amilyen ütemben a rendelkezésre álló létesítmények és források bővíthetők.

Számos nyitott kérdés van előttünk, például, hogy hogyan tudunk megfelelő infrastruktúrát biztosítani a kredites testnevelésórákra úgy, hogy közben a BEAC szakosztályainak is lehetőségük van edzéseket tartani, vagy hogy hogyan illeszthető be ebbe a képletbe az egyetemi infrastruktúrát üzemeltető ELTE Sport Kft. mint piaci logika alapján működő, adott esetben külsős bevételt is termelő cég.

A sport, legyen szó szabadidős- vagy versenysportról, erőforrásigényes műfaj. Jelenleg a tárgyalásaink, beszélgetéseink nagy része a prioritások felállításáról szól, vagyis el kell döntenünk, mi a fontos: az, hogy általános tesiből 52-féle sportágból lehessen válogatni a kreditszerzésért, vagy hogy a szezonban egyébként csodálatosan szereplő női kosárlabda-csapatunk NB I-es szereplése legyen még fényesebb? Célunk, hogy az egyetemi sportban a hobbisportoló hallgatótól az NB I-es sztárjátékosig mindenki jól érezze magát.

Milyen finanszírozási modellben lehet ezt jól megoldani?
A modell kialakításához nagyon sok változót kell figyelembe vennünk, gondolok itt a TAO-hoz köthető támogatásokra, a hallgatói normatívára vagy a képzési normatívára, amely a megszerezhető kreditekkel arányosan teszi be a forrásallokációba az államtól kapott erőforrásokat. Utóbbi esetében 10–20–30 millió forintos tételről beszélhetünk szemeszterenként, ha ezek a források ne adj isten kikerülnek a rendszerből, az 1500–2000 hallgató mindennapos sportolását veszélyezteti. A szervezésre fordítható keretösszeg 2012 óta nem emelkedett, tehát 2026-ban ezt a kérdést is érdemes lenne felülvizsgálni.

Az, hogy az állami struktúrában maradt az egyetemünk, a korábbi kormányzat értékválasztásai miatt finanszírozás tekintetében egyértelműen versenyhátrányt jelentett számunkra. Jelenleg az új kormányzat még nagyon a ciklus elején jár, az azonban biztató, hogy elindult a közös gondolkodás az új koncepcióról, amely lehet, hogy változtatni fog az eddigi, az ELTE számára nem túl kedvező logikán. Itt mind az ELTE-nek, mind az egyetemi sportkluboknak egyik fontos feladata lesz, hogy az új struktúrában megtalálják a saját helyüket és pozíciójukat.

A kormány szakpolitikai programjából azt érzem, hogy a fejnehéz finanszírozás megváltozhat, a versenysport mellett nagyobb hangsúlyt kaphat a közösségi és a tömegsport. Persze példaképekre mindig szükség lesz, például egy olimpiai érem egy egész ország számára elképesztő büszkeségre adhat okot, a szabadidős sport hatásai ugyanakkor rendkívül fontosak mind a népegészségügy, mind pedig az utánpótlás-nevelés szempontjából. Nem beszélve arról, hogy az újabb generációk egyre tudatosabban vigyáznak az egészségükre, illetve hogy a nem versenyszerű, de rendszeres sportolás kifejezetten segít abban, hogy a hallgatók a tanulmányaik, vizsgáik során is átvigyék a lécet, ami az ELTE esetében kifejezetten magasan van.

A tömegsport népszerűsítésére pedig keresve sem találhatunk jobb helyszínt, mint az egyetemi klub. Ez talán az utolsó olyan szakasz egy fiatal felnőtt életében, amikor intézményesen bekapcsolódhat egy olyan közösségbe, ami egész életére meghatározóan befolyásolhatja a gondolkodását, életvitelét, emberi és szakmai kapcsolatrendszerét. Az ember életében az egyetem egy komoly identitásformáló időszak, és ha a kormányzat az idevágó szakpolitikai célt sikerre szeretné vinni, akkor szerintem érdemes számításba vennie az egyetemi sportklubok finanszírozását is.

Ha rajtad múlna, milyen súlyozást kapna a verseny, illetve a szabadidősport a finanszírozásban?
Ez egy jelenleg is nyitott, ám szerencsére kulturált mederben zajló szakmai vita. Személyes véleményem szerint ideális lenne egy 70–30-as arány a szabadidősport javára.

Személyesen is kötődsz valamely sportághoz?
Kisgyermekkorom óta mindig sportoltam valamit, az első katarzisos közösségi élményem a Szent István Gimnázium kézilabda-csapatában ért, ott tapasztaltam meg először a csapatsport szépségeit, amiért a mai napig köszönettel tartozom Forrás Péter tanár úrnak. Az ELTE-re kerülve meglepődve fedeztem fel, milyen aktív sportélet van az egyetemen, már az első szemeszterben ide, a Bogdánfy útra jártam kredites kézilabda-edzésre, amelyet egyébként az ELTE HÖK sportösztöndíjasai tartottak.

A másik nagy egyetemi sportélményem az évente kétszer megrendezett 5vös5km futás volt, amely ugyan nem BEAC-os rendezvény, de a sportegyesület minden évben aktívan támogatja a versenyt. De ehhez az időszakhoz köthető a konditermi aktivitásom is, volt olyan időszak, amikor heti ötször-hatszor is lent voltam a teremben. A konditermi edzések az életem és identitásom szerves részét képezik azóta is, az elmúlt 8 évben kevésszer volt olyan, hogy 2–3 alkalommal ne jutottam volna le a terembe egy héten.

Végül megemlíteném a brazil jiu-jitsut, hiszen mindig is szerettem volna kipróbálni valamilyen küzdősportot, mármint ha a kézilabdás beálló pozíciót nem veszem küzdősportnak. Nem vagyok büszke magamra, mert másfél-két év után abbahagytam, de mostanában egyre többször jár a fejemben, hogy újra eljárjak a BEAC-os jitsura, legalább azért, hogy elnökként jó példát mutassak.

Mik azok a fontos mérföldkövek, amelyek teljesülése esetén sikeresnek neveznéd az elnöki működésedet?
Közeleg a BEAC fennállásának 130. évfordulója, amelyet egy nagy és persze zajos sikert arató közösségi rendezvénysorozattal szeretnénk megünnepelni. Szeretném, ha a szakosztályok a ciklus végén úgy tekintenének az elnökségre, hogy mindent megtettünk az érdekeik érvényesüléséért, ezzel rászolgálva a megelőlegezett bizalomra. Szeretném, ha az egyetemi polgárok éreznék, hogy az általános testnevelés helyzete biztos és rendezett, ha a BEAC megtartaná képzett, lelkes és motivált edzőit, ha az egyetemi sportról itt az ELTE-n mindenkinek azonnal a BEAC jutna eszébe, ha a hallgatók, oktatók és más egyetemi dolgozók igazán az ELTE-hez és a BEAC-hoz méltó környezetben sportolhatnának. Az élsportot tekintve cél, hogy a nemzeti bajnokságokban magas szinten versenyző és az egyetemi klubot képviselő sportolók kiszámítható feltételekre, valamint igazi motiváló közösségre találjanak a BEAC-ban.

De ha merünk nagyot álmodni, a ciklus végére akár közelebb kerülhetünk ahhoz is, hogy Magyarország 1965 után ismét Universiadét rendezhessen. Ez természetesen nem egy egyetemi klub feladata, de a történetünket, az egyetemi sportban betöltött szerepünket, ELTE-s beágyazottságunkat és szakosztályi közösségeinket tekintve szívesen vállalnánk szerepet azoknak az együttműködéseknek az építésében, amelyek egy ilyen léptékű egyetemi sportesemény előkészítéséhez szükségesek.

Forrás: https://www.elte.hu/bizalmi-al...

Szerző/Fotó: Rusznák Gábor