Kenesei Zsanett ismét dobogón a junior válogatott viadalon
Kenesei Zsanett a hétvégi országos bajnokságon elnyert bajnoki címek után Eszéken (CRO) részt vett a cseh-horvát-magyar-szlovén U20-as válogatott viadalon, ahol egyéni csúccsal a 2. helyen végzett.
Kedd délben indult el a 70 fős magyar küldöttségünk Budapestről, hogy részt vegyen a junior korúak hagyományos regionális válogatott versenyén Horvátországban. Már csak az is fantasztikus érzés volt, hogy a sok vidéki versenyző közt fővárosiként minden utcát és teret, nevezetes épületet sajátomként csodálhattam meg a városból kifelé jövet, mi több, a Lágymányosi hídról legurulva a BEAC pályát is láthattuk egy pillanatra (mikor e sorokat írom, épp a Dráva felett járunk)… leírhatatlanul kellemes érzés volt.
Az utat kevés pihenővel, nagyjából 4 óra alatt tettük meg. Nem sok megemlítenivaló nem történt – azt leszámítva, hogy épp 15 óra 26 perckor értünk ki Mohácsról. És azt, hogy Eszéken, a verseny helyszínén Zrínyi Miklós (a hadvezér és költő, a szigetvári hős dédunokája) három és fél évszázaddal ezelőtt jól megleckéztette a törököket – felgyújtotta az utánpótlás céljából a hídon átkelni készülő szultáni csapatok előtt a hidat. Mégiscsak történt valami nem elhanyagolandó itt. És a múlt kötelez.
Az esti átmozgatás alkalmával megismerkedtünk a stadionnal. Kék Mondo pálya volt, amin még soha nem futottam, ezért ez már eleve hatalmas élmény volt, és csak megerősíteni tudom a szakértők véleményét – meglehetősen gyors.
Az esti csapatértekezleten megtudtuk az erőviszonyokat, erős és sűrű mezőny áll másnap rajthoz 800 méteren, s a többieknek sem lesz kéjutazás a saját számuk, így jó időkre, illetve ugró és dobóeredményekre is lehet számítani. Ezután megkaptuk a gyönyörű, idén merőben új szabású válogatott melegítőket és a versenyfelszerelést, és aludni mentünk a másnapi megpróbáltatások előtt.
A szállásunk sajnos egy teherpályaudvar tőszomszédságában volt, és késő éjszakáig, majd hajnaltól újra robogni kezdtek a sódert és fát szállító tehervonatok – nagyrészt a mi éjjeli pihenésünk kárára.
A reggeli átmozgatásnál már biztatóan jó állapotban voltam, amit a verseny előtti melegítés csak még inkább megerősített. Tökéletesen nyugodtan és kemény futásra készen érkeztem a pályára. Indulás előtt a rajtbírók technikai problémák miatt kissé megvárakoztattak, de végül elindultunk. Az első 200 méteren eléggé hátraszorultam, de aztán 400 közelében felkapaszkodtam és – most már nem tudnám megmondani, milyen meggondolásból – élre álltam. Végig erősnek éreztem magam, de a hajrában a hazai pályán futó horvát lány 3 tizeddel otthagyott. Tavaly viszont ugyanezen a versenyen én vertem meg, úgyhogy Tallinnban lesz a döntő ütközetünk… Az időm egyébként egyéni csúcs lett, aminek külön örültem, mert a hétvégi két futás elég sokat kivett belőlem.
Imre bácsi (edzőm) egy sajnálatos „technikai probléma” miatt nem jöhetett ki, de furcsa módon a verseny előtti másodpercekben úgy éreztem, mintha ott lett volna, és megejtjük a szokásos verseny előtti utolsó összenézésünket… Túl erős a fantáziám. Azonban Anikó néni (a felesége), Pista bácsi (szakosztály igazgatónk) és Evelin (edzőtársam) ott volt, amit itt is még egyszer meg szeretnék köszönni nekik, nagyon sokat jelent, hogy a külföldi versenyeimre is kijönnek támaszt nyújtani „ismerős arcok”.
Néhány sajnálatos sérülést leszámítva nagyon jól szerepelt a magyar csapat, a pontverseny miatt mindenki a maximumot
hozta ki magából. Az U20-as korosztályhatár ellenére nem kevés ifi korú versenyző is bekerült a csapatba, és jó néhány atléta először ölthette magára a válogatott mezt, s mind ők, mind a „tapasztaltabb versenyzők” nagyon kitettek magukért.
A sok erőfeszítés meg is hozta „gyümölcsét” - a magyar csapat összetettben a második helyen végzett, ami a mostanság meglehetősen erős cseh atlétikát, és a házigazdaként pályára lépő horvátokat tekintve nem kis teljesítmény. A lányok pedig megnyerték a pontversenyt, és hatalmas megtiszteltetés, hogy ehhez az eredményhez én is hozzájárulhattam néhány ponttal.
Kenesei Zsanett
Úton hazafelé Szlavóniából