Prága – a Habsburgok koronájának egyik ékköve. Vasárnap reggel indultunk el az idilli cseh főváros(ka) felé Imre bácsival (Szabó Imre) és Anikó nénivel (Szabó Anikó). Anikó néni nem kis teljesítményt hajtott végre azzal, hogy szűk két napon belül több mint 1100 kilométert vezetett le a sokszor nem éppen összkomfortosnak mondható (cseh) autópályán. Ennek eredményeként már kora délután tehettünk egy sétát a kuriózumnak számító Károly hídon és a Vencel téren, valamint egy rövid utazást a híres piros villamoson.

Este (a szervezők által biztosított menetrend szerinti járattal, egy „shuttle bus”-szal) rövid átmozgatás következett a festőien szép helyen levő pályán, a Dukla (Juliska) Stadionban, majd még egy rövid séta a várban, és alvás.
Másnap reggel Imre bácsi már nyolckor várt a szálloda halljában átmozgatásra, ami után együtt reggeliztünk, és megkezdődött a maratoninak mondható várakozás. Napközben többnyire a társalgóban ültem, zenét hallgattam, Mikszáthot olvastam (ha már a Felvidéken keresztül érkeztünk ide…), vártam édesanyámékat, akik egy nap késéssel ugyan, de szintén kijöttek megnézni, aminek így utólag kimondhatatlanul örültem.

Bár tudtam, hogy egy nagy múltra visszatekintő, rangos atlétikaversenyen vagyok, amin minden évben az atlétavilág színe-java részt vesz Törökországtól Kenyán át az USA-ig, mégis, lenyűgöző volt élőben látni a világversenyeken rendre érmes ukrán, orosz és afrikai futókat, a maguk tökéletes felépítésével és kifogástalan, igazi sportolóhoz illő szerénységükkel. Persze nemcsak a felnőttek közt, de a mi korosztályunkban sem volt alacsonyan a mérce: egy futamban futottam az idei korosztályos világranglista vezető ukrán lánnyal, aki tavaly az Ifjúsági Olimpián 4. volt.

A stadionba érve hatalmas tömeg és kiváló hangulat fogadott minket – hiába, a csehek tudnak sportversenyt rendezni. A melegítésem jól sikerült, bár az idegességtől kissé megfájdult a hajlítóm, de a call roomból való távozás után ennek már nyomát sem éreztem. Imre bácsi a rajt-célban, szokásos helyéről nézte végig a versenyt.

A pisztoly dörrenése után elkapott a „húsdaráló” – kivételesen ezalatt csak a tempót értem. A bevágás után viszonylag hátul voltam, sőt, még 400-nál is, mivel kissé szokatlan volt a gyors kezdés. Aztán az utolsó 300 méteren elkezdtem felkapaszkodni, s végighajszoltam magam az utolsó 200 méteren is, mivel Imre bácsi tudatosan felkészített rá, hogy itt úszhat el esetleg a 2:10-en belüli idő. Ez végül nem történt meg, az egyéni csúcsomtól 2 századdal elmaradva (2:09,39), a 4. helyen fejeztem be a versenyt. A beérkezés után nem voltam kifejezetten fáradt, maradt még bennem tartalék, amit valószínűleg a gyors kezdés miatt nem sikerült kifutnom magamból.

Prágai tartózkodásunk zárásaként… (itt akár az is következhetne, hogy ittunk egy korsó jófajta cseh sört, de nem ez történt)… megnéztük a felnőttek 800-as futamát és a 3000 méteres akadályfutást, amiben olyan szinten volt érdekeltségem, hogy a szállodai szobatársam, egy ukrán akadályfutó lány is indult.
Tehát elindultunk hazafelé, a magyar határon ugyan egy gigantikus (nagyjából 6 kilométeres) kamionsor röpke félórás riadalmat és késést okozott a hazajutásban, de mire elkezdtek a kertünkben énekelni a madarak hajnalban, már épp elaludhattam – nem kis örömömre újra a saját ágyamban.

Ezúton is szeretném megköszönni annak a négy felnőttnek a fáradozását, aki feltétlen támogatással, önköltségen vitt-hozott Lajtán innen s túl, a pünkösdi hosszú hétvégéjét is feláldozva – igen, azért az örökkévalóságért, ami bele van sűrítve bő két percbe...

Kenesei Zsanett