Vogt Gergő felvétele Korniss

Én is BEAC-os vagyok - Korniss Péter

2018. 10. 08.
Vogt Gergő felvétele Korniss

Focizott a BEAC-ban, sportfotósként indult a pályán, de a tánc fotózása és a fotóriporteri munka volt számára az a máig meghatározó élmény, ami aztán különböző sorozatait életre hívta.

A BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

A sportnak köszönhetően nyert felvételt az ELTE-re, s bár szenvedélyesen szerette, mégsem volt különösebben tehetséges focista. Sportfotósként indult a pályán, de a tánc fotózása és a fotóriporteri munka volt számára az a máig meghatározó élmény, ami aztán különböző sorozatait életre hívta. Korniss Péter Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfussal beszélgettünk.

Az ELTE jogi karának hallgatója volt: milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

Az én történetem nagyon vicces, vagy ha nem is az, inkább jellemző. Édesanyám a Vasas pasaréti székházában dolgozott, mint büfévezető. Én jó tanuló voltam, de valamiért végül nem vettek fel a jogi egyetemre. Amikor megtudtuk az eredményt, édesanyám elmesélte Várszegi Józsefnek, aki akkor edzőként dolgozott ott. Ő egyébként gerelyvető olimpikon volt, és akkoriban a jogi kar testnevelési tanszékének vezetője is. Én fociztam, de nem túl jól, jobbösszekötő voltam, és bár szerettem játszani, nem volt számomra ez annyira fontos, hogy igazán komolyan vegyem. Az Eötvös Gimnáziumba jártam, ami akkoriban a Petőfi VTSK sportegyesülethez tartozott. Innen hívott át Várszegi József az akkor Haladás néven működő BEAC-ba játszani, a jogi egyetem focicsapatába. Én boldogon igent mondtam, ennek köszönhetően pedig szeptember elején meg is érkezett a tájékoztató levél a sikeres felvételemről, és egyúttal jelezték is, hogy mikor és hol kell megjelennem az egyetemen. Én azt hittem, hogy a félév eleji adminisztrációt kell majd elintézni, és csak a helyszínen derült ki, hogy az évnyitó napja volt. 1955-öt írtunk, mindenki sötét öltönyben, nyakkendőben, fehér ingben. Rajtam kívül még egy fiú volt, aki sportosan, rövid ujjú ingben jelent meg. Őt Lepies Györgynek hívták, aki később a Népszava újságírója, majd a sajtószakszervezet vezetője lett. Mi ketten voltunk azok, akik pótfelvételt nyertünk abban az évben: ő vízipólós volt, én pedig focista.

Nagyon szerettem az egyetemet, élveztem a tanulást, olyan remek tanáraim voltam, mint Brósz Róbert, a római jog professzora. Örültem, hogy tanulhattam, nyitott voltam mindenre. Sajnos a fociban már nem voltam ilyen jó. A csapat tagjai voltak többek között Prandler Árpád, aki a Nemzetközi Jogi Tanszék tanársegédje volt, a kapus pedig Sáránd Imre volt, aki később a kar dékánja lett. Erre a két névre biztosan emlékszem, és arra is, hogy éppen abban az évben esett ki a csapat, ha jól emlékszem a Budapest első osztályból. De azt kell, hogy mondjam, hogy nekem ebben a kudarcban sem volt érdemem.

Éppen a napokban beszéltem egy volt évfolyamtársammal, akivel a mai napig jóban vagyunk: 1955-ben kezdtük az egyetemet és Harmathy Attila nemzetközi hírű, Széchenyi-díjas jogtudós lett. Ő is emlékezett azokra, akik akkor fociztak. A telefonban sokat nevetett, amikor beszéltünk, így biztos voltam benne, hogy jól van. Én is nagyon szerettem a jogot, de akkor még keveset tudtam a világról. Végül nem maradhattam a jogi karon: 1956-ban politikai okok miatt eltávolítottak az egyetemről. Ezt követően kerültem a Fény-Szövhöz mint segédmunkás.

Lányok a táncházban, 1967

A sport az egyetemen kívül is fontos szerepet játszott az életében?

Focizni civilben is szerettem, máig nézem a meccseket, a játék szeretetét a fiamba is átplántáltam. Kisgyerekkorától fogva rengeteget játszottunk együtt, nagy Fradi-drukkerek voltunk mindketten, ennek akkor lett vége, amikor a politika szó szerint begyalogolt a Fradi pályára egy politikus képében. A fiam elméleti fizikus professzor Amerikában, de nem erre a legbüszkébb, hanem arra, hogy megszerezte a futballedzői oklevelét és edzhette a leányainak a csapatát. Szenvedélyesen szereti a játékot, képes még a magyar NB II-es meccseket is megnézni.

A focin kívül is sokat sportoltam, kajakoztam, szertornáztam – ezt még felnőtt koromban is. Az, hogy 81 éves koromban jól vagyok, a sportnak köszönhetem. A mozgás nagyon sokat segít és nagyon fontos számomra a mai napig. Most is járok úszni, sőt, hatvanéves koromig a Gellért-hegyre is felfutottam, aztán a Margit-szigetre is kijártam, de végül a futást elhagytam és maradt az úszás.

A sport szeretetének szerepe volt abban, hogy a fotográfusi pályát sportfotózással kezdte?

Nem, ez egy teljesen véletlen fordulatnak volt köszönhető. Amikor a Fény-Szövnél elhelyezkedtem segédmunkásként, egy barátom édesapja a Képes Sportnál dolgozott. Ide ajánlott be engem, hétvégenként kezdtem külsősként fotózni teljesen jelentéktelen sportversenyeken, hatod osztályú röplabda meccseken és ehhez hasonlókon. Ennek ellenére igazán élveztem, mert érdekelt, és nagyon jó társaságba kerültem: Hemző Károllyal itt ismerkedtem meg, haláláig jó barátok voltunk, de itt találkoztam Almási Lászlóval is. Akit pedig én vittem oda fotózni – és most szervezem a kiállítását –az egyik legjobb magyar sportfotós lett, Farkas József. Ő egyébként röplabdában Európa-bajnoki ezüstérmet is szerzett. Három olimpiát és világbajnokságot is végigfotózott, ma már szinte felfoghatatlan, mit is jelentett ez. Ilyen sporteseményeken fényképezni hatalmas igénybevételt és még nagyobb elvárást jelent, aminek nagyon kevesen tudtak megfelelni. Ott nem lehetett tévedni, minden fontos pillanatnak meg kellett lennie. Akkoriban nem volt még se autofókusz, se fénymérő, se digitális technika: a sportfotózás nagyon komoly szakmai tudást igényelt. Régen a 100 méteres síkfutás befutójának legfontosabb pillanatát, amikor a győztes átszakítja a célszalagot, százból öt fotós, ha el tudta kapni. Ma százból öt az, aki nem tudja megcsinálni.

Én nem voltam jó sportfotós, nem volt a véremben és nem volt a lelkemben sem. Érdekelt a sport, de nem voltam tehetséges, mégis akkoriban az volt az álmom, hogy a Képes Sportnak fotózzak. Végül ez nem sikerült, de ennek is köszönhetően indultam el a táncfotózás felé, ami mindvégig a fő pályám maradt. A „képes sportos” barátságok viszont egész életemben megmaradtak.

Mennyiben volt más és új kihívás a sport után táncot és táncosokat fényképezni?

Ahhoz a munkához sokkal több affinitásom volt: ott átéltem a művészet áhítatát, a tánc pedig az egész életemre kihatott. Nagyon sokat dolgoztam különböző együttesekkel itthon és külföldön, például Hollandiában tizenkilenc évig fényképeztem a Nemzetközi Táncszínházat. Itthon az Állami Népi Együttestől a Honvéd Együttesig szinte minden együttessel dolgoztam, nagyon szerettem.

A tánc vezette el a későbbi évek és pályájának meghatározó, nagy témai felé is?

Inkább azt mondanám, hogy a tánc vezetett ahhoz, hogy megcsináljam azt, amit meg kellett. De közben harminc évig voltam a Nők Lapjánál, így echte fotóriporternek vallom magam, nagyon büszke vagyok rá a mai napig. Soha, egyetlen névjegyemre se írtam még rá, hogy fotóművész: amíg a lapnál dolgoztam, addig fotóriporter szerepelt rajta, amióta a riportázst befejeztem, azt írom rá, hogy fotográfus.

Az aluljáróban, 2014

A kettő – riportázs és tánc – hogyan egészítették ki egymást?

A tánc a művészet egy kis szelete, így a riportázs volt az, ami kinyitotta számomra a világot. Ráadásul a Nők Lapjánál sokféle dolgot kellett csinálnom, ezt pedig nagyon szerettem. A gyárlátogatástól a művészeti és kulturális eseményeken, családi képeken át a címlapfotózásig számos feladat volt. Mindehhez nagyon jó iskola volt a Fény-Szöv, ahol a szakmát tanultam és a szakmunkás vizsgámat is letettem.

Milyen élmény volt az, amikor a hatvanas évek végén először találkozott emberként és a fotográfusként az akkor Magyarországon ismeretlen kárpát-medencei paraszti kultúrával?

A kérdésében ott a válasz: meghatározó, a mai napig tartó élmény és út. Életem legfontosabb ötven évet átfogó kiállításáig vezetett a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlat végigkísérte ezt az ötven évet: a végén azokkal az asszonyokkal zárult, akik a legelső, 1967. novemberi látogatásomkor készült képen is ott ülnek a táncházban.

Miben különbözött akkor és most, a 2010-es évek végén fényképezni?

Elsőként a saját reakciómat idézném fel: 1967-ben számomra ez egy hatalmas felfedezés volt. Ennek a felfedezésnek az élményét akartam megosztani itthon, megmutatni azt, hogy az a világ még létezik. De tudtam, hogy idővel el fog tűnni, ezért meg kell örökíteni. Ez volt a második cél: megmutatni és megörökíteni. Nem tudtam, hogy ez a folyamat meddig fog tartani, csak annyit tudtam, hogy csinálnom kell. Először csak egy faluban fényképeztem, aztán többfelé Erdélyben, majd onnan kilépve a Kárpátokon túlra, Moldvában, Szlovákiában, Szerbiában próbáltam megfogalmazni a saját mondanivalómat a kelet-európai, bartóki egymásra hatások jegyében. Ez több mint tíz éves munka volt.

1974-ben nyílt meg a Műcsarnokban az első kiállításom, amely nagy érdeklődést keltett, két könyvem is megjelent, az Elindultam a világ útján és a Múltidő. Az ottani világ, amiről bár hallottak az emberek, ezen a kiállításon jelent meg először láthatóan, ekkoriban született meg Magyarországon a táncházmozgalom is, amiben a táncos kapcsolataim révén szintén benne voltam, így ez a kiállítás nagy durranás volt. De a siker nem nekem szólt, hanem a témának.

Majd úgy éreztem, hogy erről a témáról már nem tudok többet mondani és tovább kell lépnem. Ekkor következett A vendégmunkás-sorozat, melynek lényege egy kétpólusú világ bemutatása volt: az egyik végén a vidéki, falusi környezettel, a másik végén a városi, idegen térrel, erről 1988-ban nyílt kiállításom. Miután ezt befejeztem, jelentős történelmi változásokat éltünk meg: összeomlottak a diktatúrák, kinyíltak a határok és globalizálódott a világ, mely nyomott hagyott az emberek életében. Az otthonaikban, a kapcsolataikban, a munkájukban, a tárgyi kultúrájukban. Ez ismét új témát kínált, ebből jelent meg a Leltár című könyvem és nyílt meg 1998-ban a Műcsarnokban egy kiállítás.

A hagyomány és annak a kérdése, hogy mi maradt meg mindebből, s hol a helye a modern világban, hívta életre a Betlehemes-sorozatot 2006-ban. Ebből szintén készült egy könyv és majd egy kiállítás a Várfok Galériában, előbbi azonban tévedés volt. De annak a könyvnek is megvoltak a tanulságai, hiszen az ember a kudarcokból is tanul. A könyv egy ötlet volt, de az még nem elég ahhoz, hogy működni tudjon. Utólagos tanulságai nyomán született 2012-ben a Várfok Galériában a Folytatás című kiállítás. Ezt követte 2017-ban a már említett Folyamatos emlékezet című tárlat a Magyar Nemzeti Galériában és a Hosszútáv című kiállítás a Várfok Galériában, amelyek az egész munkásságomat összefoglalták.

Korniss Péter - Vogt Gergő felvétele

Kezdetben közösségi tereket és a benne élő közösségeket fényképezett, majd ezek idővel portrévá sűrűsödtek. Mi volt ennek az oka?

A világ átalakulása. Hatalmas társadalmi változások zajlottak le, a közösségek meggyengültek. Amit a képeken látunk, nemcsak róluk, hanem rólunk is szól. Mindaz, amit a közösségek szétzilálódása, az emberi kapcsolatok fellazulása hozott magával, ott vannak a fotókon. Ezeket a kapcsolatokat pedig nagyon nehéz újra felépíteni. Az összefüggéseket – hiszen vissza tudtam menni ugyanazokra a helyszínekre és ugyanazokhoz az emberekhez – és a változást a fényképezőgép meg tudta ragadni. A legutolsó sorozat széki asszonyai már nem közösségekben élnek: eljöttek otthonról, vendégmunkásként dolgoznak Budapesten, a szónak a legpontosabb szociológiai értelmében. Nem költöztek át Magyarországra, ritkán, de hazalátogatnak, hazaviszik a megkeresett pénzt a családnak, de itt élik a mindennapi életüket. Így a mi jelenünk, amivel ők nap mint nap a városban dolgozva szembesülnek, már az ő jelenükké is vált. A változások mindenkit ugyanúgy érintenek, de számomra általuk lett megfogalmazható ez, a mindnyájunkat érintő átalakulás.

Változások voltak az emberek életében és a társadalomban, s természetesen a fotográfiában is. Beszéltem korábban arról, hogy annak idején milyen nagy szakmai tudás kellett a sportfotózáshoz. Ma a szakmai tudás egy jó részét leveszi rólunk a fényképezőgép. Exponálás után rögtön látjuk a képet, ha nem jó valami, akkor módosítani lehet a beállításokon, a gép elvégzi a fénymérést, az élességállítást, ha kell, sorozatot fotóz.

Manapság a gondolat, a koncepció és az üzenet az, ami sokkal fontosabb lett. Mindaz, amit a fotográfus el akar mondani, s az ő hitele az, ami minősíti a képet. Az én személyes hitelem ötven évre épül: hiszen ezek az asszonyok nem álltak volna oda akárkinek a fényképezőgépe elé. Kellett az ötven év bizalom ahhoz, hogy a képeket meg tudjam csinálni. De a fotográfia nyelve nemcsak technikai értelemben változott, hanem a megfogalmazásban is. Amit a gondolatra és az üzenetre értettem, az magával hozza a kompozíció alakulását is. Van, aki az én új munkáimra is azt mondja, hogy konceptuális. Engem ezek a kategóriák nem érdekelnek, de egy mégis biztos. A képek sorozatban lévő egymásmellettisége miatt nem lehet letagadni azt, hogy egy koncepció mentén épülnek fel. A rendezőelv pedig szükséges volt ahhoz, hogy a sokféle tér és ember képe végül egy sorozattá álljon össze. S persze az is, hogy valami belőlem is benne legyen ezekben a képekben. De ez már alkati kérdés.

Mikor lesz jó egy fénykép?

Én azt gondolom, hogy egy fotográfia akkor lesz jó, ha megérinti a nézőjét. Mikor érinti meg? Ha személyessé válik, ha ki tud alakulni egy kötődés a nézőben akár a témához, akár a személyhez, akár ahhoz a világhoz. Amitől hatni tud. Úgy gondolom, hogy ha az ember magát adja és hisz abban, amit csinál, akkor talán sikerül jó képet készíteni.

Ezt gátolja vagy segíti az, hogy a fotográfia technikailag ilyen magas szintre ért el?

Fotografálni technikailag könnyebb lett, ugyanakkor a személyességét és az ember saját egyéniségét érvényre jutatni sokkal nehezebb. Már csak a dömping miatt is. Manapság nem az egyes képek hódítanak, hanem a sorozatok. Ezek komplexebb összefüggéseket fejeznek ki, s itt a fotográfus személyisége is jobban meg tud jelenni.

Más lett a fotográfia nyelve. Az, hogy én milyen nyelvet használok, hogyan alakítom, azért én vagyok a felelős. Persze a kor, amiben élünk, ezt nagyban meghatározza. De ha ezen keresztül képes vagyok átvinni a gondolataimat és érzéseimet, s a nézők megértik és megérzik a képet, akkor azok célba találtak. Akkor jó munkát végeztem.

Szerző: Varró Annamária

Magyarul is elérhető.
ELTE ELTE HÖK ELTE KK ELTE Online JOMA MEFS Újbuda Sport Újbuda kerületi önkormányzata ESN ELTE Sport Kft. ELTE Alumni BGA NEA Biotech