A BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

Minden elmúlik egyszer, de a sport iránti szeretet valahogy nem – vallja Solt Pál, aki 18 éven át, vagyis rekord ideig volt elnöke klubunknak, miközben a Legfelsőbb Bíróságot is vezette. 81 évesen is tisztán emlékszik, melyik sarokba lőtték neki a büntetőt első NB I-es kézilabda meccsén. Máig lejár kosarazni a Bogdánfy úti csarnokba, miközben azon gondolkozik, hogy egyesületünk 120 évéből hatvanat nálunk töltött.

18 éven át volt elnöke a BEAC-nak, 2009-ben ért véget a megbízatása. Azóta megfordul a klub környékén?
Hogyne, a klub kosárlabda öregfiúk csapatához minden héten lejárok edzeni a BEAC-csarnokba. Tavaly megkaptam ajándékba a 80-as számú dresszet, úgyhogy idén újrakezdtem, megint 1-es vagyok.

Ön a korelnök gondolom.
Persze. Van egy csapattársam, aki pár évvel fiatalabb, a többiek ifjabbak, ötvenes, hatvanas éveikben járnak. Mindig mondom, hogy szóljanak, ha már lehetetlen velem játszani. Persze sosem szólnának, nekem kell ezt észrevenni. Addig működik a dolog, amíg van egy „párom” az ellenfélnél, aki nagyjából annyit tud mozogni, mint én. Minden elmúlik egyszer, de a sport iránti szeretet valahogy nem, ez egy egészen egyedi érzés. A kosár azért csak a második számú szerelmem a sportban, az első a kézilabda volt.

„A sport minden ágát szeretem, nézem, és amennyire lehet, űzöm is.” Önt idéztem nem is olyan régről. Ezek szerint korábban más sportpályáról kellett elcsábítani kézilabdázni?
Sok minden érdekelt valóban. Azokat a sportágakat mondom, ahol le is voltam igazolva. Úsztam a BVSC-ben, de viszonylag hamar kiderült, hogy tehetségtelen vagyok. Aztán volt még egy kirándulásom a birkozószőnyegen, az egyik osztálytársam csábított le a Honvédba. Ott meg a testalkatom nem stimmelt. Ezen kívül ping-pongoztam, de nem emlékszem pontosan, melyik klubban. Az Építőkben meg versenyszerűen sakkoztam 10-13 évesen. Tudja, akkoriban nem volt internet, mobiltelefon, de egy ideig még televízió sem, a sport volt a fiatalok elsőszámú időtöltése, és nagyon könnyű volt elmenni valahova sportolni. Ma, ha meglátnának az akkori alkatommal, se a medencébe, se a birkózószőnyeg közelébe nem engednek. Szerencsére az iskolában nem voltak nehézségeim, volt fejem a tanuláshoz, így maradt idő a sportra. Egyedül a magatartással voltak gondok, édesanyámnak mindenhol a szülői munkaközösségben kellett szorgoskodnia, hogy elkerülje a kirúgásomat. Egyszer azért kirúgtak általános iskola hetedik osztályában. Mindig kerestem az igazamat, dumáltam sokszor, a többiek meg szerették, ha van szószóló. Anyukám aztán csak elérte, hogy visszavegyenek.

1956-ban kezdte az egyetemet, és 1958-ban már a BEAC első csapatában játszott, mely az első osztályban szerepelt. Mikor ismerkedett meg a sportággal?
Már ifjúsági koromban is kézilabdáztam, de az egyetem idején épp nem voltam leigazolva sehova. A BSE elődjénél kezdtem, 14 éves koromban, mégpedig az ifi 3-ban, akkoriban ugyanis annyian tolongtak a sportpálya körül. Az egyetemi sportkarrier úgy indult, hogy amikor évfolyamok közti meccsre toboroztak, én is jelenteztem, hogy kapus vagyok. A jelenlegi Allee helyén volt annak idején a BEAC-stadion, mellette meg a mai piac helyén a salakos kézilabda pálya, tenisz és röplabda pálya.

Edzőtáborban a BEAC kézilabda csapata. Jobbról a második Solt Pál

Akkor még futballpálya méretű salakoson ment a játék?
Nem, abban az évben már nem, én soha nem játszottam nagypályán. Azon a bizonyos évfolyam mérkőzésen egy beacos játékos is ott volt, és a találkozó után odajöttek hozzám, hogy le akarnak igazolni. Így kerültem az NB I-es csapathoz. Igent mondtam, 1958 tavaszától ott játszottam. Ez azt jelenti, hogy a BEAC 120 éves történetéből hatvanat az egyesületnél töltöttem el, ez valószínüleg elég nagy ritkaság.

Más klubnál is az volna.
Érdekes, hogy amikor a régi játékosokkal összegyűlünk, bizonyos meccsek bizonyos pillanatait teljes pontossággal vissza tudjuk idézni. Pontosan megvan például, hogy 1958 tavaszán a Diósgyőrt fogadtuk, a második félidőben álltam be a kapuba, és védtem egy hétméterest. A bal alsó sarokba jött a lövés, amit kispárgáztam. 10-10 lett a végeredmény. Az élet más területeiről, például az egyetemről, ahová napi szinten jártam, viszont alig-alig van ilyen éles emlékem 50-60 évvel ezelőttről. Ilyen ereje van a sportnak. 1958-ban értük el egyébként a klub legfényesebb eredményét kézilabdában, ugyanis negyedikek lettünk az első osztályban.

A MAFC-nak, vagyis a műegyetem csapatának 1943-ra több dobogós helyezése, bajnoki címe is volt. Hogy-hogy ennyivel a BEAC előtt tudtak járni?
A BEAC később vált jó csapattá. Kevesen tudják, akkoriban létezett az úgynevezett Lenin Intézet, mely egy egyszakos bölcsészkar volt. Egy orosztanár képző volt, a régi tévészékházban működött a Szabadság téren. Az intézetnek volt kézicsapata is. Később az intézetet beolvasztották az ELTE-be, s ebből a gárdából fejlődött ki egy ütőképes BEAC-os kézilabda csapat. Dékán Rezső, volt válogatott játékos volt az edző, aki három év alatt a harmadik vonalból az első osztályba vezette a csapatot. Érdekes, de az utánpótlás nagy része nem az ELTÉ-ről jött, hanem a XI. kerületből. Persze a többség egyetemista volt.

Meddig játszott a BEAC-ban?
A 70-es évekig. 1965-ig NB I-esek voltunk. Az öregfiúkban már nem akartam játszani, mert úgy éreztem, minek csináljam azt gyengébb szinten, amiben korábban sokkal jobb voltam. Ezért jó nekem a kosár. Ebben a csapatban ugyanis mindenki kosarazott magasabb szinten, engem kivéve, így a mai napig én vagyok az egyetlen, akire, persze tréfából, azt mondják: te még most is tudsz fejlődni. Az nagyon fontos, hogy labda legyen a kezemben, mert ahogy mondják, egy labdás játékos labda nélkül öt métert sem szeret futni. És persze a másik szempont, hogy ne egyéni sportág legyen, hanem csapatjáték.

Hogy festett a sportélet a BEAC-on az ötvenes, hatvanas években?
A BEAC-pályán volt egy klubház, benne étterem, edzés után rendszeresen odamentünk. A többi szakosztály sportolóival is találkoztunk, megnéztük egymás meccseit. A mi meccseinkre 3-400 ember is kijött, ma sok futball csapat megirigyelné ezt a nézőszámot. Abban az időben a BEAC-nak NB II-es futball és NB I-es férfi kosárcsapata is volt, patinás egyesület voltunk, olimpiai bajnokokkal. Minden szakosztálynak volt egy szakmai és egy, az egyetem által delegált vezetője. Fizetést nem kaptunk, esetleg az étkezésünket fizették, villamosbérletet kaptunk. Az egyik játékostársunk, a későbbi sokszoros válogatott Vitkai László apja egy kiló citromot hozott nekünk a meccsekre, a félidőben az volt a frissitő.

Több válogatott játékosa is volt a BEAC-nak?
Hogyne. Elsőnek Guttyán Pált említem, aki a csapatkapitány volt, sajnos nagyon korán, elsőként halt meg a csapatból. Ma is él Simó Lajos és Józsa Mihály, aki fáradhatatlanul szervezi összejöveteleinket. A főiskolai bajnokságokat sorra nyertük, mert nem volt sok komoly ellenfél. A TF ugyan időnként NB I-es volt, de ott meg nagy volt a rotáció. Minden évben mehettünk edzőtáborozni, sőt külföldre is rendszeresen utaztunk, cserébe más szocialista országok városainak egyetemeiről jöttek hozzánk a csapatok. Volt saját buszunk, és szállodában laktunk úgy, hogy már a meccsek előtti napon utaztunk. Mindenkinek egyedileg csináltattak bőr cipőt, ami akkor nagy dolog volt. Érdekes, hogy bár akkoriban elég nagy volt a szegénység, nekünk mégis minden szükségesre tellett a klubnál. A másik érdekesség, hogy akkoriban a kézilabda és a röplabda nem az óriások sportága volt, csak a kosárhoz kellett magasnak lenni. Ma viszont már 190 centi alatt esélytelen odakerülni.

Arra emlékszik, hogy az ELTE hogyan vészelte át a forradalmat? Mi zajlott a jogi karon október végén-november elején?
Megalakult itt is a forradalmi bizottság, de én személyesen nem vettem részt benne. Október 23-a után jó pár évfolyamtársammal találkoztam az egyetem épületénél, akik géppisztollyal voltak felszerelkezve. Az egyetemeken akkoriban voltak katonai tanszékek, ahol fegyvereket is tároltak, 56-ban ennek volt nálunk is szerepe. Nem emlékszem pontosan mindenre, de azt hiszem, hogy a forradalom leverése utáni, igazságszolgáltatásnak csúfolt bosszúhadjárat során a volt katonai tanszék vezetőjét is halálra ítélték.

Önt 1991-ben választották meg a BEAC társadalmi elnökének, de ekkor már egy éve a Legfelsőbb Bíróságot vezette. Könnyen össze lehetett hangolni a két munkát?
Nem volt nehéz. A társadalmi elnök, ha akar, semmit sem csinál, csak a nevét adja. Ez viszont nem az én műfajom. Szívesen vezettem az elnökségi üléseket, aktív szerepet vállaltam, ismertem a szakosztályok életét, jártam a meccsekre, versenyekre is. Ugyanakkor az egyetemi társadalmi elnökökre az is jellemző, hogy sok mindent megcsinálnak, csak pénzt nem tudnak keríteni. Én összesen kétszer tudtam hozni néhány millió forintot, egyik esetben a jelenlegi munkacsarnokot felépítő MOL-tól. Aztán az OTP elnök-vezérigazgatója Csányi Sándor, akivel a pénzügyminisztériumban a 70-es években együtt dolgoztam, adott a klubnak ötmillió forintot, ami a 90-es években sok pénznek számított. Jó szívvel emlékszem vissza erre a 18 éves időszakra, de a végén már leült picit a dolog, mert azért ez nagyon hosszú idő. A BEAC persze az elnöki időszakom után sem szűnt meg számomra. Most is hetente ott vagyok a Bogdánfy utcában, az öltöző szaga egyedi, még mindig megfog.

Tévében nézi még a kézilabdát?
Nem nagyon, mert az én ízlésemhez eldurvult a sportág, itt is, még a női szakágban is érvényesül a „minden áron” nekem elfogadhatatlan elve. Persze a többi labdás játékot is nézem, leginkább a kosárlabdát. Interneten előfizetek az összes NBA meccsre, néha úgy érzem, mintha egy más sportot néznék. Az Oklahoma Citynek szurkolok, ha kell, éjjel is kelek miatta. Néha atlétikát, sőt mostanság pályakerékpárt is figyelek, de a snookert is szeretem nézni. Ott nem izgulok annyira. Kéziben, kosárban néha nem is tudom nézni a meccs végét, nem bírom idegekkel, elkapcsolok.

Van olyan sportpályán elsajátított érték, elv, amit később a tárgyalóteremben tudott hasznosítani?
Nehéz megmondani, hogy az igazság, a fair play keresése a sportból vagy a korán megfogott bírói hivatásból jött előbb. De végig kísérte életemet. Az biztos, hogy a doppinggal nem fertőzött, fogadások által nem mérgezett, tiszta sportban érvényesül az igazság. Ha más nem, a pillanatnyi igazság. Az érdemeket díjazzák, s ez az igazságszolgáltatásban is így van, persze bonyolultabb folyamat végén. A kitartás, a jó állóképesség, melyekre a sportpályán tettem szert, a tárgyalóteremben is kamatozott, amikor hosszú órákat kellett egyhelyben, koncentráltan eltölteni. Érdekes, hogy a munka okozta fáradtság a sportbelinél sokkal kimerítőbbnek hatott mindig. Ellenben soha nem tudtam olyan erőteljesen dolgozni, mint egy végighajtott edzést követően. A legnagyobb családi gyász idején is eljártam sportolni – a család egyetértésével –, mert az volt mindig az egyetlen elfoglaltság, mely néhány órára kifújta a fejemből a szomorú gondolatokat. A sport többek között ezért is még mindig nélkülözhetetlen része az életemnek.

Van olyan dolog, amit hiányol a mostani BEAC-ból, de megvolt évtizedekkel ezelőtt?
Lehet, hogy csak nosztalgia, de az egyesületi székház, ami a mai Allee helyén állt, fantasztikus hely volt étteremmel, körülötte a pályákkal, érdekes lenne most is egy ilyen. Egyesületi elnökségem idején némiképp csalódást okozott, hogy az egyetem nem érezte annyira magáénak a klubot. Hiába volt, és van most is ELTE-BEAC felirat a Bogdánfy utcai főbejárat felett, a klub eléggé magára volt hagyatva. Bár ma már nem ismerem az egyesület belső életét, úgy érzem, hogy mostanában már ebben is pozitív változás van.

Szerző: Gabay Balázs

fotók: Simó Szabolcs / BEAC