A BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

Tizenhárom évesen dobóatlétaként indult sportolói pályafutása a BEAC-ban, de a mai napig aktív tagja a szakosztálynak és rendszeresen lejár a pályára. Sportolói mentalitása egész életére hatással volt, s folyamatosan arra késztette, hogy egyre jobb legyen. Dr. Horkay Ferenc szívsebésszel, egyetemi tanárral, a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív és Érgyógyászati Klinika, Szívsebészeti Tanszékének vezetőjével beszélgettünk.

Atletizált a BEAC-ban: miért ezt a sportágat választotta?

Nagyon régen, 1967-ben kezdtem el atletizálni a Mező utcai BEAC-pályán, ami a régi Skála – most az Allee – helyén volt. Több oka volt a választásomnak: kifejezetten erős alkatom volt, ezért nyilvánvaló volt, hogy valamilyen „nehezebb” sportágat kell magamnak találnom. Apám vitt le a pályára, hogy nézzünk meg valami dobó sportot. Előtte egyébként már belekóstoltam a kézilabdába és a vízilabdába is: a dobások jól mentek, így ezért is kötöttem ki végül a dobószámoknál. A vízilabda nagyon tetszett, még a Honvédba jártam edzeni, de sajnos az edzések nagyon rossz időben voltak, messze is volt hazajárni esténként a szigetről. Nem mondanám, hogy bánom, de azért nosztalgiával gondolok vissza erre az időszakra is, mert nagyon tetszett a sportág. A BEAC pálya viszont nagyon közel volt, csak felszálltam a villamosra és már ott is voltam: a hangulat már az első pillanattól kezdve megfogott, így ott maradtam, egészen a mai napig. Ma is lejárok még a pályára, ma is BEAC-osnak tartom magam.

A régi Mező utcai BEAC-stadion a Móricz Zsigmond körtér felől

&nbsp

A pályát végül az építkezések miatt anno megszüntették: mi történt azután?

A szakosztályok különböző helyeken edzettek, az atléták a Népstadionnál edzettek pár évig, majd ezt követően költözött el a BEAC a mostani, Bogdánfy úti helyére. A Tüske uszoda helyén volt akkoriban egy hatalmas pálya, először salakos, majd rekortán pálya, mögötte kézilabda- és focipálya, teniszpályákkal, hatalmas komplexum volt ez is. Közvetlenül mellettünk volt a MAFC pálya, ahol a műegyetemisták atlétái edzettek, ők voltak a legnagyobb riválisaink. Atlétikában mindig jobb volt a BEAC, a MAFC kosárlabdában járt élen, de az egészséges egyetemi rivalizálás végig megvolt a két társaság között. Később újabb átépítések következtek, meglehetősen hányatott évek voltak ezek, végül a MAFC pályára kerültünk, ahol még mindig nem tökéletes a helyszín, de edzeni lehet rajta.

A Bogdánfy úti BEAC pálya a Tüskecsarnok építése előtt

&nbsp

Orvosi egyetemre járt: mennyire lehetett összehangolni az tanulást az edzésekkel?

Igazán aktívan – utánpótlás válogatott diszkoszvető voltam – addig tudtam sportolni, amíg nem kerültem be az egyetemre. Utána is jártam még versenyekre, például az ötös csapatbajnokságokra, ahol mindig nagyon jól szerepeltünk, de sajnos egyre nehezebb volt a kettőt összeegyeztetni. A szorgalmi időszakban még le tudtam járni a pályára, de a vizsgaidőszakban ez szinte lehetetlen volt. Ezért viszont kimaradt egy-másfél hónap, csak „lötyögni” volt időm lemenni, így viszont nem volt már értelme ezt komolyan csinálni. Úgy döntöttem, hogy nem sportoló leszek, hanem inkább orvos. A magas szintű tanulást és a magas szintű sportot nehéz összeegyeztetni – így volt ez régen és így van ez ma is. Persze vannak olyan egyetemek, ahol az igénybevétel nem olyan, mint az orvosin, de még akkor is nagyon szoros és fegyelmezett időbeosztás szükséges hozzá.

Miért fontos Önnek az, hogy ma is aktív tagja a szakosztálynak?

A BEAC nem egy sportegyesület, hanem egy intézmény – azt hiszem, ezt nem csak én gondolom így. Nekem is több volt, mint egy egyszerű sportegyesület. Rendkívül jó hangulatú társasági élet volt ott, jó volt és ma is jó oda tartozni. Nemcsak a pályán találkoztunk, hanem a pályán kívül is rendszeresen összejártunk, tartoztunk valahová, csodás érzés volt BEAC-atlétának lenni.

Alig vártam, hogy ott lehessek, beszélgessünk, csináljuk a dolgunkat, hajtottuk egymást. S nem utolsó sorban a BEAC-ban pezsgő szellemi élet is volt: alig volt olyan valaki, aki nem egyetemre járt vagy nem oda készült volna. TF, ELTE, SOTE, rengeteg egyetemista, igazi szellemi közösséget alkotott, s én ezt személy szerint legalább olyan fontosnak tartottam és tartom ma is, mint a sporteredményeket. Hallatlan jó társaság volt ez, tényleg nem a dobott centikért jártunk le, hanem azért, hogy együtt lehessünk. A motiváció volt más, s talán ezért maradt meg bennem is ez: a mozgás öröme hajt ma is, minden alkalommal, amikor lemegyek futni. Persze az órát ma is folyamatosan nézem, mikor futok jobb időket. (nevet)

Edzések után sokat fociztunk együtt, futók dobókkal, vagy épp teniszeztünk, mikor mihez volt kedvünk. Az őszi időszakban szinte csak ezért jártunk le, hiszen akkor nem kellett versenyekre készülni. Szilveszterkor is ott voltunk: délelőtt letoltuk a kézilabda pályáról a havat, behűtöttük a pezsgőt a hóba és fociztunk órákon keresztül. Jó lenne, ha a mai fiatalok is átélhetnék ezt a hangulatot, amiben nekünk részünk lehetett. Aki egyszer odajött sportolni, az ott ragadt, belenőtt a közösségbe: én is 13 évesen kerültem oda, a mai napig ott vagyok.

Focimeccs a régi Mező utcai BEAC-pályán. Fotó: Bercsényi Fotókör

&nbsp

Orvosként hogyan tudta kamatoztatni a sportolói készségeit?

A sport az egész életemet meghatározta, ennek sport pozitív és persze negatív mozzanata is van rám nézve. A szemléletben a „ki a jobb?” volt a meghatározó: húztunk egy vonalat, aki ledobta a másikat, az a jobb, gratuláltunk egymásnak, ez egy objektív mérés alapján felállított rangsor volt. Ezt magammal vittem a szakmámba is: aki többet teljesít, az a jobb. Manapság nem biztos, hogy ez előnynek számít, de minden esetre számomra ez fontos és követendő hozzáállás volt. A sportolói mentalitás egész életemben jelen volt és jelen van ma is.

A másik a tudatosság: megtervezem a dolgaimat, aszerint haladok lépésről-lépésre. Edzéstervek, felmérések, hogyan haladunk tovább: egy megadott koncepció szerint éltük a mindennapjainkat, én ezt is magammal vittem, orvosként is ehhez tartottam magam. Amiket a szakmámban elértem, azt csak tudatosan tudtam megtenni.

Melyek voltak ezek az „edzéstervek”, amelyeket a szakmájában vitték előrébb?

Elsőként a szakvizsgák megszerzése, ahol rögtön volt egy kis vargabetű. Mindig is szívsebész akartam lenni, de ez első körben nem sikerült, így általános sebész, majd érsebész lettem. De a sportolói mentalitásomnak köszönhetően soha nem adtam fel, s végül szívsebész lettem.

Amint ezt elértem, rögtön jött a következő lépcsőfok: jó lenne valamilyen tudományos eredményt is letenni az asztalra. Elkezdtem kutatni, persze ebben annak is szerepe volt, hogy egy rendkívül jó lehetőséget kaptam, és Angliában kutathattam Leedsben, ott szereztem meg a kandidátusi fokozatot. De itt sem állhattam meg, további kutatásokba kezdtem, s így juthattam el például a Széchenyi Professzori Ösztöndíjig a kétezres évek elején, majd megszereztem az MTA doktori fokozatát is. Kineveztek egyetemi tanárnak, majd tanszékvezető lettem. Nagyon sok embernek köszönhetem, hogy ide elérhettem, de azt hiszem, ebben a BEAC-os sportolói mentalitásnak is nagyon nagy szerepe volt.

Melyek a következő célok?

Cél minden nap van, hiszen sebész vagyok, betegeket kell ellátnom. Mindig azt mondom a fiatalabbaknak, hogy nekünk sebészeknek ez a századik, ezredik műtétünk, de annak a betegnek az az egy műtéte van. Neki nincs több dobása, ezért orvosként nekünk a maximumot kell nyújtani és a legjobb tudásunk szerint ellátni őt. Ezért is tetszett meg a szívsebészeti pálya, mert itt minden nap egy kihívás. Oda kell magam tenni, és még nagyobbat dobni, vagy még gyorsabban futni – mert annak, akit épp aznap kezelek, csak ez az egy lehetősége van, a siker pedig rajtam áll vagy bukik.

A sport így a mai napig jelen van az életében.

A sportot nem szabad abbahagyni, manapság is rendszeresen lejárok futni-futkározni a pályára, még a legnagyobb hőségben is képes vagyok elindulni. Nem tudom sport nélkül elképzelni az életem, ha két-három napig nem tudok mozogni, akkor megőrülök, rossz hatással van rám pszichésen és fizikailag is. Örökmozgó ember vagyok, minden nap jól esik, amikor futok vagy épp a konditeremben edzek, sokkal jobban érzem magam. Rendszeresen úszok, igyekszem minden izomcsoportot átmozgatni, télen pedig síelek. Remélem, még sokáig lesz arra lehetőségem, hogy ez továbbra is a mindennapjaim része legyen.

Szerző: Varró Annamária