A BEAC-120 emlékév kapcsán a 120 éves klubhoz kötődő ikonikus közszereplőkkel, sportolókkal készült interjúsorozat.

Tizenegy évesen már nemzetközi futóversenyt nyert, pedig a duatlon és a sífutás is magába szippantotta. Klubunk olimpiát megjárt magyar bajnok maratonistája, Csere Gáspár a vele készített interjúban mesél dobolásról, graffitizésről, beacizmusról és arról, milyen küldetésre kötött szövetséget edzőjével.

Zenélés, blogolás, kutatás. Az életrajzodban ezek szerepelnek kedvenc elfoglaltságként. Menjünk sorban, mesélj a zenélésről.
Hét évesen kezdtem el dobolni és atletizálni is. Rögtön az iskolakezdést követően már nem az érdekelt, ami a suliban volt, hanem ami azon kívül zajlott. Azért jó tanuló voltam. A családunkban nagy hangsúly volt a minőségi időtöltésen, így nem volt furcsa, hogy sok minden foglalkoztatott. A mai napig dobolok, ha jut időm.

Zenekar, lemezfelvételek?
Volt zenekarunk, és amatőr felvételeink is. Jó lenne újra aktívabban csinálni.

Jöjjön a blogolás!
Volt egy blogspotos blogom, nagyrészt versenybeszámolókkal. Utána átmentem a Facebookra, s lassan az Instagram-oldalamat is elindítom. A honlapom arra való, hogy részletes információkat lehessen szerezni rólam.

Legvégül a kutatás!
A Testnevelési Egyetemen elkezdtem a doktori képzést a sport és társadalomtudomány modulon.

A témaköröd?
A hazai sportági szakszövetségek működésének vizsgálata menedzseri, szociológiai szempontból. Az ELTE sportszervezői szakát elvégeztem, mesterfokú diplomát szereztem. Ahhoz képest, hogy a középiskolában mennyire nem érdekelt a tanulás, néha magam is rácsodálkozom az egyetemi teljesítményemre.

Budafok, ahol születtél, nem a XI. kerület, miért jöttél mégis a BEAC-ba már tízévesen?
Szüleim ismerték a klubot, édesapám még a Skála (ma Allee) helyén lévő 15 ezres BEAC-stadionban is futott. Budafokról ez volt az első olyan nagyobb klub, melyben aktívan lehetett távfutni, engem meg már 10 évesen is az érdekelt. Olyan barátságok alakultak ki akkor, s olyan szoros viszony az edzőmmel, ami máig itt tart. Ez lett a második otthonom.

11 évesen nemzetközi versenyt nyertél Dortmundban 1000 méteren. A hit erejéről írsz az önéletrajzodban sokat: ebben a korban még inkább ez számított, vagy az edzésmunka is sokat nyomott a latban?
A tehetség és a lelkesedés számított akkor, az edzésmunka jó eséllyel még kevésbé. Tíz éves korra mondják, hogy jó elkezdeni az atletizálást, én tökéletes időben kezdtem el. Előbb nem biztos, hogy egészséges.

Gördeszka, sífutás, síroller, duatlon: ezek a sportágak is csábítottak fiatalon. Hogy találtak rád?
A családom révén a síelést, sífutást már 7-8 évesen megismertem. Dobogókőn volt nyaralónk, ott azért sokat gyakorolhattam. A futásban kicsit korán megtaláltak a sikerek, 12 évesen minden korosztályos versenyt megnyertem itthon, amit lehetett. Ezt nehezen tudtam feldolgozni.

Magyarul elszálltál magadtól.
Igen. Aztán 14 évesen az országos bajnokságokon már csak 6-8. helyen végeztem, és tinédzserként elment a kedvem a versenyzéstől, más irányba fordultam, jött a gördeszkázás, graffitizés. Az edzőmmel is megromlott emiatt a viszonyom, s 15 évesen abbahagytam a versenyzést. Másfél év útkeresés után elmentem egy budafoki triatlon csapathoz, s ők mondták, hogy duatlonozzak. A volt BEAC-os edzőm visszacsábított a klubhoz, egyszerre futottam, sífutottam és duatlonoztam egy ideig. Egyik évben mindhárom sportágban megnyertem a junior országos bajnokságot. Végül az érettségim évében, 2010-ben döntöttünk úgy, hogy marad a hosszútávfutás, abban vagyok a legjobb. Éreztem, hogy engem a futásra teremtettek. Az, hogy egy időre elfordultam az élsporttól arra volt jó, hogy utóbb magamtól jöttem rá, én szeretnék újra futni, s nem más akar rákényszeríteni.

Fradi, Újpest, Honvéd-drukkernek lenni kis túlzással hitvallás sokak számára. Beacizmus létezik?
Talán olyan mértékű kötődés, mint a Fradinál, Újpestnél van, a BEAC-nál már nincs. De ez is egy sok szakosztályos, óriási múltú egyesület. A régi BEAC-os identitás a rendszerváltás után nagyon megkopott a szakosztályok eltűnésével. Viszont nálunk atlétáknál megmaradt, mi picit elkülönültünk a klubon belül, s erős tudott maradni a kötődésünk. Ehhez az én edzőm Szabó Imre, illetve Gerendási István szakosztályvezető nagyban hozzájárult. Nem csak sportos, de erkölcsi nevelést is kaptunk tőlük, az életre is neveltek, ez nagyon fontos. Ennek köszönhetően a kerületből rendre ide hozzák a gyerekeket sportolni a szülők. Plusz 1998-ban, a klub centenáriumának ünneplésekor Szabó Imre bácsiék elhatározták, hogy az utánpótlás nevelésre építik a jövőt, nem a tehetségek megvásárlására. Én magam is ennek az új hullámnak a „terméke” vagyok.

Jeruzsálem Maraton 2. hely, Universiade 10. hely, maraton Eb 29. hely: magyar viszonylatban hogy kell értelmezni ezeket az eredményeket, kiemelkedők, vagy élsportolóként közepesek?
Európai szinten ez a profi középmezőny, de van benne potenciál, hogy felzárkózzak a legjobbakhoz. A világélmezőny ettől egy újabb nagy ugrás – közismert az afrikai futók kiemelkedő és tömeges jelenléte, de úgy általában óriási a konkurencia világszinten, hiszen az egyik legklasszikusabb versenyszámról beszélünk. Idehaza nagyon magas szintű maratonfutásról nem beszélhetünk...

...a nemrég megrendezett, brutálisan kemény Spartathlonon az először elinduló Bódis Tamás negyedik lett, míg Maráz Zsuzsa a nőknél győzött.
Az ultrafutás nagyon más műfaj, de abban mi magyarok kétségtelenül nagyon jók vagyunk most. Szakmailag ezek profi eredmények, de munka mellett érik el őket az emberek. Maratont professzionális szinten itthon alig fut valaki, a szakág idehaza most csak pislákol. A 70-80-as években más volt a helyzet: a sportállású versenyzőink nemzetközi mércével mérve is remek időket futottak. Itthon most benne vagyok a legjobb három maratonista, félmaratonista között, tavaly az európai ranglistán ötvenedik voltam. Félmaratonon tavaly az Eb-n 72 indulóból 29. lettem.

Ne hagyjuk ki a riói olimpiát!
A rió élményekről mindig nehéz beszélni, mert az ezzel kapcsolatos érzések nagyon intenzívek és ambivalensek. Természetesen egy álom valósult meg az olimpikonná válással, ami szakmai szempontból is egy mérföldkő. Megtiszteltetés volt ott lenni, de sajnos a verseny nem sikerült jól, mert egészségügyi akadályok léptek fel. Ugyanakkor az nagy eredmény számomra, hogy nem adtam fel, és a hazámnak, illetve személyesen is sok embernek tudtam értéket adni a futásommal. Az ott eltöltött 2 hét sok különleges élménnyel gazdagított: sztársportolókkal találkozhattam, szurkolhattam élőben, szép helyeket láthattam. Sok tanulságot is kaptam, talán kiemelkedik közülük az, hogy máshogy kell kezelni azt, amikor rengeteg üzenet és információ áraszt el. Ez nem egyszerű, tanulni kell.

Ebben a sportágban mi az ideális életkor?
Azt mondják 23 éves kor körül érdemes elkezdeni a komolyabb versenyzést. Aki takarékoskodik az erejével, akár negyven év felett is tud még maratonozni, de az ideális életkor 30-35 között van.

Kis megszakítással húsz éve vagy BEAC-os. Van példaképed a klubból?
Imre bácsi sokat mesélt Bácsalmási Péterről, aki a 30-as években több sportágban is sokszoros bajnoka volt a BEAC-nak, majd edzője is. Az ő elképzelését követi Imre bácsi is, s ezt a vonalat kell nekünk is követni, ezt az identitást kell majd folytatnunk. Többek között Nyerges Mihály, Erdélyi György, Nagy György súlylökő is példakép, sokat tettek az egyesület fejlődéséért – velük fémjelzett serlegekkel díjazzák minden évben a szakosztály legeredményesebb sportolóit. A BEAC-ban fontos az értékrend és a hagyomány.

Csábítottak más egyesülethez, vonzódtál más klubhoz?
Volt utalás arra, hogy mehetnék máshová, de a BEAC-hoz, s főleg Imre bácsihoz olyan szoros volt a kötődésem, hogy nem akartam innen elmenni. Amikor visszajöttem a BEAC-ba, Szabó Imrével szövetkeztünk egy fennkölt célra: szeretnénk megdönteni a magyar maratoni csúcsot (Szűcs Csaba, párizsi maraton, 2:12,10). Ez egy olyan küldetés, ami még inkább itt tart, célt ad. Egyébként is fontos a folytonosság: Eliud Kipchoge, a maratoni világcsúcstartó 20 éve ugyanazzal az edzővel dolgozik. Emellett fontos azt is megemlíteni, hogy a szakosztályvezetés rengeteget fektetett be az életembe, így az a korrekt, ha ennek gyümölcseit itt termem meg.

Hogy látod a 120 éves BEAC jelenét, közeljövőjét?
Rengeteg dolog történt itt 120 év alatt. A fénykorokhoz képest most el vagyunk maradva. Viszont ahhoz az állapothoz képest, amikor én idejöttem sportolni, fényévekkel előrébb jár a klub. Mint egyetemi klub, jónak tartom a működést, s van 1-2 jó eredményünk az élsportban is. Viszont a korábbi bőséghez képest ma csak a triatlon, az atlétika és a kosárlabda működik az élsportba ágyazódva, a többi sportág a szabadidősportot gazdagítja, több mint 5200 sportolóval. Ez óriási eredmény, 15 éve üres volt a BEAC-csarnok. Az élsportot nézve viszont nem tudunk olyan eredményeket felmutatni, mint a Vasas vagy a Honvéd, ami baj, mert ez egy nagy múltú klub.

Az ELTE jelenleg a szabadidősportot támogatja, az élsportot egyáltalán nem, ezen talán lehetne változtatni. Mi az atlétikai szakosztályban próbálunk tenni azért, hogy az élsportba is csábítsuk az embereket, újrakezdődtek például a súlylökő edzések. A szakosztályt majd el kell kezdeni kicsit modernizálni, szolgáltatóbbá kell válni, hisz a szabadidős futás jelentette tömeg nagy piaci rés. Sportmenedzserként szeretnék magam is segíteni ebben. Sok teendő van, a legnagyobb előrelépést jelenleg az jelentené, ha a BEAC rendelkezne egy saját, korszerű atlétika pályával. Ezt nagyon megérdemelnénk, ráadásul az ELTE, de az egész főváros is profitálna belőle.

Szerző: Gabay Balázs

Fotók: Simó Szabolcs /BEAC/